XXXVI. BÁR GYÁSZOS ÉN ÉLETEM...

Bár gyászos én életem,

Kegyetlen’ az egek,

Csendessen azt szenvedem

És hóltig epedek:

De biztat egy csillagom

Bár borúlt fölhőben,

Reménlett is ez nagyon

Szerencsém röjtökben.

Boldog igy mégis sorsom,

Kétségben nem ejtett,

Ha kész vólt is koporsóm,

Haláltúl megmenthet,

Olly kincset köll titkolni,

Kinek olly érdeme,

Hogy életet túd adni,

Nem kinoz gyötrelme.

Ez csillag, és fénnyemet,

Tagadva követem,

Titkolom reménnyemet,

De módját megvetem;

Ha szikra is bár tüzem,

De lehet gyúllasztó,

Ha bár bús is még szivem,

Lehet contentáló.

Cupidó’ már tőreit

Ámbár megvetettem,

És bégyógyúlt sebeit

Többet nem szenvedem:

De kínos hiv szivemet

Még el nem temetem,

És régi jó kedvemet

Csak gyászban is éltetem.