Zalán futása

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző

Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a

Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.

Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,

A riadó vak mélységet fölverje szavával,

S késő százak után, méltán láttassa vezérlő

Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?

Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom

Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.

A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb

Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.

Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre

Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó

Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,

S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén.

Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.

Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,

Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő

Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,

S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,

Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem,

S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?

Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet

Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem

Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő

Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli

Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.

Látom, elől kacagányos apák, s heves ifju leventék

Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,

Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl.

Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat,

Későn hangzik már; de magában hordja halálos

Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz.

Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz

A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak

Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi

Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik.

Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas,

Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló:

Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától.

Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja,

És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak

Elréműlt hölgyek, szívetlen férfiak, és a

Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek;

Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben

A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól,

Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval

A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca;

Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak

Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget;

Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak,

Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával;

Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál,

Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának

Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél.

S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik

S a kis partu Maros dagadó hullámait önti,

Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként;

Ő pedig űl komoran, s amint néz messze Sajónak

Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó

Téreken elbúsúl, s szeme fényei könybe merülnek:

Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve

Meg-megzördűl a fegyver düh-emelte kezében:

„A hálátlan! ezért engedtem birni Sajónál,

S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt

Mindenem oly készen hadi szükségére, hogy ő most

Büszke követséget küldvén mindegyre boszontson?

Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek

Boldog előmentén, mikoron már szinte körűlvesz

Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog.

A hitvány jövevény!... mi egyéb is ez a ravasz Árpád?

Hányja magát, s hazugúl Etelével mondja rokonnak.

Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte,

S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá:

Hah! de miért epedek?... Menj Ungnak gőgös urához,

Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben,

Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát.

Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje

A csendes folyamok hullámit nyomni hadával,

Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel

Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki

Társai romlását hírül vigye Volga vizéhez.”

Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírü Reánnak

Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengűlt,

Késő vénségén bölcs, s biztos békekövet lett.

Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült

Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll.

Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát,

S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben:

„A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád,

Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak!

S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?”

Igy szólott; de Zalán komoly intésével elűzé.

Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindúlt

Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most

Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szivébe,

S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett;

A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe,

Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének

A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.

Sors üldözte Zalán! lassúk már a te csatáid

Szűkült téreiden, kezeid megküzdeni gyengék

A nagy erőnek karjaival. Majd zúgva, süvöltve

Fölkél a zivatar, s te remegve tekintesz elébe,

Ha szép telkeiden végig pusztítva terűl el.

De ki siet hozzád szaporán lépdelve, heves dél

Tájairól? örömet jósol víg arca, jövése,

Lágy selymét ékes fegyver cifrázza ragyogva,

És pihegő mellén címét hordozza Leónak,

Aki viszontságok közepett nagy tengereket bír,

S földeket, és félénk népeinek félve parancsol.

Vára Zalán sereget, kedves hírt vára keletről,

Constantin dús várából, s nagy tengere mellől.

A követet látván megörűlt; Sthenelos pedig illőn

Meghajtotta fejét, kipihent, s így szóla Zalánhoz:

„Küldi köszöntését császárom, küldi vezérem,

Ossa vidéki Philó, Alpár fejedelme, tenéked.

Haemos bérceiről, Oetától, a nagy Olümpos,

A zajgó tenger, Peneos s Strimon vize mellől

Gyűltek bajnokaink: görögök, s Bolgária népe.

Hol Tisza habjai a mély árku Dunába merűlnek,

Még napnyugta előtt tábort nyugtatnak, az este

Árnyaiban pedig eljőnek földedre serényen,

S nyugtalan éjed után meghozzák hajnalod álmát.”

Szóla. Zalán pedig örvendett, s lelkében eloszlék

A bájos aggodalom. Kezdett büszkülni magában,

És báná, hogy Kladni szavát nem tette vadabbá.

Kérdezgette tovább, mily hősök jőnek ezúttal,

Mennyire megy seregök számmal, mily sokra erővel,

S kikkel már régen diadalmat igére magának,

Mert még nem látá, égett hírt venni felőlök.

De Sthenelos ravaszúl látván, hogy elérni beszéddel

Bajnoki értékét mindegynek ritka szerencse,

S mert az erős bolgárt nyájánál jobbnak itélé,

Szégyenből röviden szólott, s a spártai Hermest,

Bölcs kormányu Philót, Schediost, az Olümpi Philémont

Emlegeté, s fattyú Csornát, s a haemosi Viddint.

Monda bizottan utóbb: „mind bátor, válogatott nép,

És noha latrokat elnyomnunk nem volna dicsőség,

A lator Árpáddal megvívunk érted örömmel.”

A fejedelmi Zalán pedig andalgásnak eredvén

Messze kinézegetett, s a váltságára jövendő

Hősöket, és nagy harcaikat számlálta eszében.

Kladni ezenközben s több kísérői menének

A Tisza mellékén búsan, s mély gondba merűlve.

És már Zagyva vizét érék, amint ez omolva,

A kis partu Tiszába szakad. Még egy napi útat

Tettenek a síkon, s már hallák messze zajogni

A rohanó hadakat, s mentek hallgatva feléjök.

Messze terűl kiesen, s pusztán a zagyvai síkság

Napkelet, és dél tája felé; éjszakra, nyugatra

Domborodó halmok, s távolb a mátrai bércek

Hamvas felhőkként az egekhez látszanak érni.

Erre levágtatván sebesen, villogva kitüntek

Árpád, s bajnokai, s vízárként széllel elönték

A dobogó nagy tért. Árpád pedig álla magasban

Egy kis domb tetején. Vala ékes párduca vállán,

Rendítő buzogány jobbjában, s oldala mellett

Ősei harcaiból maradott nagy kardja világolt;

És könnyű süveg álla fején, s toll reszkete ormán.

Mint Ügeké, szépapjáé, nagy termete; könnyen

Mozdúl a súlyos fegyverrel; karjai, válla,

Mint a Mátratető, és bércei, izmos erősek.

Igy állt meg komolyan, s végigpillanta hatalmas

Szemmel szép hadain, s intett, és nyomban elálltak

A rohanó csapatok. Valamint a csillapodó vész,

Lassú zúgással megszünt a tábori vas-zaj.

A fegyver csillámla, de már nem csattoga többé,

S dárda, gerely, lobogó büszkén emelődtek az égre.

A fejedelmi magyar még gondosan óva körűlnéz,

Megtelepíti hadát, és sátort üttet az ormon.

Kél pirosan, mint a hajnal, szép sátora, fénylő

Gazdag aranyrojttal, tiz rézdárdára feszítve.

Ő pedig egy terepély bükk árnyékába kitérvén

Nézi kemény hadait, s iszonyú lelkében öröm kél,

Amint a szálló seregek csattognak előtte;

Mert ekkor száguldva hozák a harci vezérek

Bátor népeiket. Legelől egy előhadi dandárt

Dárdával rohanó Kadosának karja vezérel.

Nyest kacagány ing vállaikon; kard, dárda halállal

Járó fegyvereik; rohanások mint az erős szél,

S a szélvészek előtt szaladó vad tengerek árja.

Mindennél rohanóbb pedig a hadnagy, valamintha

Lába sebes szélvész, keze villám volna, ropogva

Járja meg a hadakat, s pusztít mindennek előtte.

Nincs sok fegyverrel terhelve, de rakva sebekkel.

Farkasbőrt hordoz, s strucctollas kalpagot, és nagy

Dárdát, s görbe vasat. Most gyorsan szállva lováról

Sátorokat veret, Árpádnak halmára sietvén.

Hozza hadát deli tündérként a nyalka Zoárd is.

Nyugtalan ez mind harcaiban, mind tettiben; egyre

Változik, és majd űz, majd megszalad a csatatéren.

A hadat űzőnek kártévő, mert iszonyú gyors

Megfordultában, s a győzőt porba teríti.

Gyermeke ez Kadosával ama szép arcu Hüleknek,

Kit tündérektől gondolt származni hazája,

Most pedig a habozó Tanaisnak partjain alszik,

Ott temeték őt el maradékai. Kardja fejénél,

Lábainál réz pajzsa hever, s dárdái körűle.

Hasztalan! Ő azokat meg nem zördíti kezével,

És nem örűl szeme fényeiken; pusztítva kerengnek

Hamvain a viharok: nem hall ő, alszik örökké;

De fiait szép hír hordozza dicséretes úton,

Árpád harcaiban, Kadosát és nyalka Zoárdot.

Most sátort veret ez, s Árpád halmára megindúl.

Kund nyargalt ezután csapatit térítve fiával,

A haragos Csörsszel. Mint két kríváni fenyőszál

A bércek tetején, akképen tetszenek ők ki.

Termeteik fejjel magasabbak népeikénél.

Köntöseik barnák, paripáik színre hasonlók,

Gőgösen ugrálnak szörnyű terhöknek alatta.

Ők lobogós kelevézekkel legelőre rohannak

S combjaikon csattog nagy kardjok cifra hüvelyben.

Hússzor ezer volt ez, s még négyet Bojta vezérlett,

Bojta, ki hadnak örűl, s anélkűl nem tud örűlni,

Vígan alászállítja hadát, valamintha csatára

Volna menendő, kezd sajdítva örűlni magában.

Kalpaga medvéből, farkasból van kacagánya,

Puzdra zörög hátán, kard villog hősi kezében;

Balra pedig kézíja fityeg derekára övezve,

Most telepedni megyen, s hadi sátort rendesen üttet.

Végre fehér paripán lassan futtatva előjött

Őszbe borúlt Und is, hajdan katonája Ügeknek,

S a jeles Álmosnak, most kísérője fiának.

Tiszteletes képén méltóság, harci komolyság

Hosszas idők tudományával vala szépen egyítve.

Rettenetes tigris tarkállik vállain, izmos

Markában vas balta pörög, s nagy pajzsa setéten

Függ balról. Hoz négy ezeret, sík térre vezetve.

Hogy hordozza vasát, most immár ötvened éve,

S még jól bírja, erét még ifjú szikra feszíti.

Ezt hogy szemlélé Árpád telepedni, szelíden

Monda: „Vitéz öreg! a te karod még rettenetes lesz

Harcaimon. Vénség meg nem szaggatta erődet.

Bajnoka ősömnek, most bajnok társam! örömmel

Látlak erősim közt: jőj föl halmomra pihenni.”

A komoly Und kividámulván, így szóla viszontag:

„Fejedelem! még nem gyengék a bárdot emelni

E karok, ám már olyan erőm nincs, mint vala hajdan.

De kedves még a kardcsörgés agg füleimnek

S bár fene ütközetek megszegjék életemet, csak

Vérem után földet hagyhassak gyermekeimnek,

Elmegyek, és nem rémülök a csatatéri haláltól.”

Igy szólván tüstént sietett Árpádnak elébe.

Ekkor már közelebb járult hű Kladni szomorgó

Társaival, s a tábornál szeme könybe borúla.

„Óh mi igen más ez, mint pusztai népe Zalánnak,

Oh mi hasonlatlan lesz majdan az ütközet!” így szólt.

Mégis, hogy helyesen véghez hajthassa parancsát,

Hűséggel nekibátorodott, bíztatta barátit.

S ment egyenest a kis dombnak, hol párducos Árpád,

A győztös seregek fejedelme, vezérivel állott.

Följutván, mély tiszteletét kimutatva imígy szólt:

„Fejedelem! ki vitézséggel, mint hírre nagyobb vagy,

Kit földünk nagy része ural, kit tisztelek én is,

Nincs-e szabad szólás végkép megtiltva előtted,

S a követ új hírrel hozzád küldetve Zalántól,

Ment-e, ha híven szól fejedelme szavának utána?”

„Szólj bizvást, felel a győző seregek fejedelme,

Tőlem, s hősimtől követ és hű szolga ne féljen.

Féljen az, aki kevély üzenettel sérteni bátor.”

Erre magas hangon hűséges Kladni imígy szólt:

„A fejedelmi Zalán, neked Árpád! küldi parancsát,

Hogy takarodjál el földjéről még ma, s ne merjed

A csendes folyamok hullámit nyomni hadaddal;

Mert ön népével, görög, és bolgári sereggel

Rajtad üt, és leverend végkép, hogy nem marad, aki

Társai romlását hírűl vigye Volga vizéhez.”

Mint fene kölykes oroszlánok barlangja, dühödten

Zúg a hős tábor, s kelnek csillogva, zörögve

A rohanó csapatok; száz lángszem méri halálra

Alpár embereit: szörnyet halnának azonnal;

De nincs bántások, s hogy ezen félelmök elálljon,

Árpád hadkötöző fejedelmi tekintete őrt áll.

Csendre verődik mind, lelkébe temetve haragját,

S a hadat intéző szép méltósággal imígy szól:

„A fejedelmi Zalánt Árpád nem kérdezi többé,

Merre mehet, s menjen földet foglalni hadával.

A hajdanta dicső Etelének hős unokája,

Merre utat nyithat kardjával, menni fog, és az

Ősi hazát, ha különben nem, megszerzi erővel.

Hogy pedig a görögöt, s bolgárt nem rettegi népem,

És hogy vesztünknek Volgánál híre ne lenne,

Bátran előállunk; te azonban menj el uradhoz,

Mondd meg, mint leltél bennünket Zagyva vizénél,

S még tán szólani fogsz, mikoron meghallod eminnen

A zúgó tábort, s pusztító fegyvere hangját.”

Megriadott a hős tábor, nagy örömre fakadván

E szavakon; búsúlt Alpárnak régi követje,

És a rémítő hírrel reszketve megindúlt.

Árpád, a rohanó seregek fejedelme, legottan

Lóra kapat gyors férfiakat, hogy híjanak össze

Hőseket a megbírt földekről: gyors nyilu Tarcalt,

A zászlós Bulcsút, s apját, jó kedvü Bogátot,

S hadzavaró kacagányos Etét, ki erőre hatalmas

A hadban, lelkére nagyobb, szépségre legelső.

Borsot is, és Edömért meg kellett híniok, és Tast,

S rettenetes fiait: Hábort, s a kürtösen ékes

Úti Lehelt, kit utaztában szűlt anyja Meótis

Habjainál, hol egy ősz tündér lágy hangu dalokkal

Zengedező sípot nyujtott a gyenge szülöttnek.

Hogy nőtt a gyermek, gondatlan jára virágos

Völgyeken, és hegyeken, s bájos sípjába lehelvén,

Anyját lágy dallal tisztelte, s az ősz tavi tündért.

Éneket mondott a késő napnak, az ékes

Hajnal arany hajszálainak, a csillagi fénynek,

És a felleg alól kijövő szép hold sugarának.

Későbben megváltoztak játékai, látván

Versenyes apjánál, s száguldó bátyja kezében

A ragyogó fegyvert, fényét meg kezdte kivánni,

S már délceg paripán kardot villogtata, kopját

Szórt, s nyilakat, s örvös buzogánnyal készüle harcra,

S kéré a tündért, hogy változtassa keménnyé

Sípja szelíd hangját. Búsúlt; de nem állhata ellent

A tündér, s hadi kürtté lett a gyenge dalú síp.

Harsány most, és rettenetes hangjával, az égi

Dörgésként zeng táborokon, s vérharci mezőkön:

Szívet emel, majd szívet aláz a bajnok ajakról.

Mindezek a harcnak szeretői s tudói valának:

Jaj neked, Alpár, jaj harcban nem bátor uradnak.

Látni fogod komoly arcaiknak viadalmi haragját

S fegyveröket, melyet megrontásodra emelnek.

Bodrogköz szigetén, hegy emelkedik a hideg éjnek

Tája felé, egyedűl, erdővel övezve derékon,

Zölden alúl, pusztán s szirteknek hagyva fölűlről.

Kis Tice, a Tisza habjaiból lesietve aláfoly

Balja felől, jobbján Bodrog fut csendes özönnel;

Összekerülnek utóbb keskeny szegletre, s zuhogva

Hagyják el gyönyörű táját a délre mosolygó

Szép hegynek, zengő ligetit, s vízlepte lapályát.

Itten az ősz daliák, s tehetetlen bajnokok, akik

Álmos harcaiban győztek vala, csendesen élnek,

Itten Elem, Csákány, s hadrontó Tűzima nyugszik.

Itt a hegy végén látszik hajléka Hubának.

Ez, hajdan tehetős, Susadalnak rettegetője,

Büszke Kiónál a kúnoknak vítta csoportit,

És a mély fenekű Ungnál leütötte Laborcot.

Nyugton van most fegyveri közt, s majd nézi enyelgő

Gyermekeit, majd visszasohajt a boldog időkre.

Kis Bodor, a hősnek legutósó gyermeke, nyájas

Kedvü fi, most tized évében, enyelegve lehuzza

Néha az ősi vasat, s atyjának döngeti pajzsát,

Vagy fáradságos kézzel hurcolja temérdek,

Buzgányát, s jó nénéit mosolyogva fenyíti,

Megy, meg visszakereng s így szól nénjére tekintvén:

„Gyenge Szömér! te nagyobb vagy már, mégsem birod a szép

Kardot, még ideget sem tudsz pengetni madárra.

Óh mikor én oly nagyra növök, majd pengetek íjat,

S tőletek a gonosz embereket még karddal is űzöm,

Mert vannak gonosz emberek is, lásd édes apánknak

Jobbját egy mérges bajnok meglőtte nyilával.”

Igy szólott, csókkal fogadá őt nénje, elaggott

Atyja pedig kiderűle, s vidám köny csilloga képén.

A gyermek még szóla tovább: „óh néni! nekem volt

Egy helyes íjacskám. Aranyos volt két hegye, s húrja

Oly szépen hangzott, mint a liget-esti madárszó.

Volt nyilam is, sebes és ragyogó a déli sugárként.

Hajnának vittem, vadakat hogy lőne, de Hajna

Még nem lőtt vadakat, pedig elmegy messze az erdőn,

A kis ivet mindig viszi, és meghozza magával

A nyilat is; de vadat nem hoz, s még oly keveset szól...

Hajna te, mért búsúlsz? Szemeid mér vannak elöntve,

Mint a bodrogi lap, melyet Tice árja megöntöz?

Óh ha azért búsúlsz, hogy nem tudsz lőni nyilammal,

Vagy tán a ligeten jártodban csúszva megérte

Lábadat a mérges kígyó... deli Hajna! ne búsulj:

Én a kurta kigyót bottal kergetve lesujtom,

És ha kivánod, ez íjammal még sok vadat ejtek.

Add ide bár, hozok őz borjat, vagy gyenge nyulacskát

A vadon erdőből, hattyút a vízi lapályról,

S tollaiból gyönyörű pártát puha szőke hajadra.”

Andalodó szemeket vete rá deli Hajna, s föleszmélt

Gondjaiból öccsét forró kebelébe szorítván.

Majdan vékony orosz fátyolt burkolva fejére

Fölkelt, s a ligeten tegezét zörrentve megindúlt.

Óh, kiket a hadi zaj, kiket a bús tárogatóhang

S rettenetes kürtszó ébreszt, nagy lelkü vezérek,

Hagyjatok egy kissé távoznom harci mezőről,

S míg nagy táborokon szenderg a szörnyü halálnak

És veszedelemnek szikrája vitézi kebelben,

Hadd kössek gyengéd koszorút a hű szerelemnek.

Dalra talán nem méltatlan, ki ölébe fogadja

A fene harcokból fáradtan visszakerűlt hőst,

Karjai közt hervad, s honjának bajnokokat szűl

Nagy kín közt, s még több kínnal leszakasztja szivéről

A serdűlt ifjat, ha hazája kikéri veszélyét.

Ily anya, áldott hölgy, méltó a sorba kerűlni,

Hol nagy hősöknek diadalma s halála dicsőűl.

Ment a szép haju lány kebelében víve szerelmét,

Mint viszi nyögve, vadász dárdáját, a sebes őzfi.

Hajló fényében ragyogott már a lefutó nap,

Minden fűszálon gyönyör, és báj lenge, de Hajna

Mind csak Etét keresé, földet s eget űzve szemével,

S ég, föld szívének Ete nélkűl nem vala kellő.

Meg ne sebezzétek könnyű kis lábait, átkos

Tüskék, s rút kórók; ti hajoljatok ifju virágok,

S gyenge füvek deli Hajna piros talpának alája.

Folyj lassan, Bodrog, föveny ágyad csendes ölében,

Halkva suhanj el az erdőkön, langy nyúgati szellő,

Meg ne zavard a lányt, mikor a deli hősfira gondol,

És minden mást messze felejt. S óh tiszta sugár te,

Mely csillogva leszállsz az egeknek fénykebeléből,

A hév nap tüzes arcáról, te is el ne sötétítsd

Hajna szelíd kebelét, mely szebb a reggeli hónál,

Szebb a hattyúnál, s mint hajnal csillaga, oly szép,

Hagyd gyengén hajadon képét, piros ajkai díszét,

Hogy mikor őt a hős meglátja, elandalodólag

Lásson együtt minden gyönyörűt szeretője alakján,

Hogy minden bajait kedves láttára felejtse,

S érte akármely bajt ne remegjen venni magára.

Csendesen, és folyvást megyen a hab, Hajna közelget,

Majd a parton eláll, s így szól a vízbe lenézvén:

„Csendes özön, képem mellett csillogva kerengő,

Jő, meg megy maradás nélkűl szép habzatod: óh bár

A Tisza mélyéhez vinné el képemet, ottan

Látná Und ékes fia, és megörülne; talán ha

Látná, mint epedek, meg kezdene szánni magában,

S jőne serényebben, mint jő; de gonosz vagy özönvíz,

Képemet egy helyben hagyod elbágyadva, remegve,

S kissel alább lengő fűszált, és parti virágot,

Bokrokat, és fákat mutogatsz a kékes egeknek.

Csak menj hát, majd elközelít a hadzavaró hős,

Szép gyönyörűségem, s megnyugtat erős kebelében.”

Ekközben leveté lágyan szőtt lepleit, íját,

S messze kitűnt delin és pusztán a déli sugárként.

Hogy csendes Bodrogba leszállt, még gömbölyü térde

Látszék a habból, mely azt fodorodva keríté,

S hajnalként futa gyors pirulás deli teste fehérén,

Szálla tovább, s már a hullám tele combjait éré,

Pajkosan ellebegett hajló ágyéka körűl is,

S mosta sugár derekát. Ekkor meghajla kezével

A deli lány, s szép kis tenyerét lemerítve szelíden

A siető habokat képére, nyakára locsolta.

Megbomlott haja, és szabados fürtökben omolt el

Tündöklő vállán, karján, és a kerek emlőn,

Mely mint egy fakadó bimbó kipirúlva középett.

Alkonyodásra jutott már a nap, s tiszta határát

És a nyugvó tájt bágyadt lángszínbe borítván,

Általadott vizet, és földet hüvös esti homálynak.

Ekkor barna deres paripán, hűs csillagi fénynél

A Hajnal szép gyermeke jött, egy délszaki tündér

Mint röpülő felleg, szállván a híg levegőben.

Tündöklött pedig ékes arany haja, s a kacagánnyal

Lenge szelek szárnyán maradozva utána huzódék,

Balja felől aranyos hüvelyében csattoga kardja,

És vala gyöngyökkel ragyogó szép sípja kezében,

Mely a természet hangját elzárva magában,

A nagy föld közepén mélyen fekszik vala hajdan.

Onnan az Éj-anya fölragadá, és adta fiának,

Amikor ezt Hajnal mérgében elűzte magától.

Zenge pedig csalogány s tarkás pintyőke szavával,

Elsiető dörgés morajával, s a fene tigris

S kölykeiért sívó vad oroszlán durva zajával.

Melybe ha fútt, rettentő volt, vagy gyenge varázsló,

Mely futtában elállítá a gyorsan iramlót,

S állót mozdított, amint szándéka vezérlé.

Hajna hová lesz most? Rémülve, pirulva kiszökvén

Bodrog habjaiból, veszi könnyű lepleit, íját;

És szalad a ligeten, s futtában törli fejéről

A vizet, és igazítja magán huzogatva ruháját.

Melle födetlen még, csak félig van szövevényben

Szép emlői körűl, azt is lebbenve kibontja

A suhogó szellő, s le-lehuzza, ha érheti, róla.

Már elmenne, tömött erdőben rejtve maradna,

De zendűl a síp, csábító hangja betölti

Minden erét, tagját. Áll most, s bámulva tekinti

A fiatal tündért. Az alászáll, s gyenge szivárvány

Íve terűl, valamerre megyen, paripája elébe.

Egy kisded csillag ragyogott vezetőleg előtte,

Mely mikor ő vágyódva halandók földire lépett,

Fényesen, és magasan tündökle fölötte az égen.

Már közel ért, szeme csillámló vala, képe mosolygó,

Fél víg, fél szomorú mint a hold éjjeli képe;

De piros, és kellő, s már nem birhatva szerelmét

Nyájasan átölelé az előtte szemérmesen állót,

S rózsás szűz ajakán megcsattant isteni ajka.

Szíve gyönyörködvén a rég keresettben, örömmel,

És boldogsággal tele volt, de remegve kifejlék

Karjaiból deli Hajna, s futott. A délszaki tündér

Gyengén visszavoná, s édes bús hangon imígy szólt:

„Hajna te futsz, oh Hajna, kiért elhagytam az ékes

Hajlékot dél fényes egén, ki miatt keseredve

Fölkeresém Kaukáz üregében az agg szelek atyját,

Hogy hollétedről hírt vennék, s édes atyámat

A gyönyörű Hajnalt tudakoztam napkeleten túl.

Oh ki után annyit bujdostam, Hajna, te futsz-e?

Míg más honnodban Volgán túl gyermeki kedvvel

Szédelgél a tarka mezőn, és én is atyámmal

Tartózván mint gyenge fiú szállottam elődbe,

Nem futtál, ha jövék, sőt mondtad gyakran enyelgve:

,,Szép tündérfi, mikor jősz ismét vissza mezőnkre,

Oh ha megént eljősz, hozz csillagot énnekem’’ és én

Lassan elindultam, csendes nyugtában atyámnak

Csillaga fényéből egy szikrát vettem orozva;

Míg lejuték, megnappalodott, s a szikra kipattant,

S elveszve pártalanúl a világok végtelenében.

Sírva jövék hozzád; te pedig deli Hajna szelíden

Törléd könnyeimet, s mondád sajnálva, ne sírjak.

De nemzőm látván a szikrát szerte bolyogni,

Elbúsúla s boszús szemmel megtilta magától.

Most hát, mert haragos szántából délre szakadtam,

Elfeledél-e, hogy így irtózol, Hajna, ölemtől?”

Erre, mivel gyermek kora nem rémlett el eszében,

Még jól emlekezett a lány és mondta: „ Hogy értem

Ily tova bujdostál, szép tündér, szánlak; azon kor,

Melyet imént mondtál, játékunk, s könnyü siralmad

Hátra maradt őseim honnában, Volga vizén túl.

Itt fölserdűltem, hidegek már énnekem a te

Karjaid, és ölelésedet is megtiltja szerelmem;

Mert tudd: hadzavaró Ete hős van Hajna szivében.

Oly ékes nem, mint te, vadabb, mint gyenge szerelmed,

De szép, s jó lelkű, s a harcban erőre hatalmas,

Aki hazát szerzend e boldog földön atyámnak,

És minekünk, s hős karjával megnyomja serényen

A dúlásra jövő harcoknak enyészetes árját.”

A fiatal tündér pedig ekkép szóla viszontag:

„Igy rontál haragoddal, atyám, így tetted örökké

Számkivetéseddel bússá fiad élete folytát!

Bár soha csillagodat ne ragadtam volna kezemmel,

Oh bár e földet soha lábam meg ne tapodná.

Vagy miért lett örök életem is? Hajh mért nem enyész el

Földi halandóként, mint árnyék, s lengedező szél?

Mért tart, míg az egek, s tündöklő csillagi tartnak,

Ha örömem nincs, és szomorítnak csalfa remények?

S Hajna, ki enyhíthetsz egyedűl, nem szánsz-e bajomban?

Vagy hiszed azt, hogy mint hősöd, nem védhetem én is

Nemzetedet? Tudd: a bús fellegek engem uralnak,

Tiszta verőfényt is beboríthatok éji homállyal,

És kényemre parancsolok én a tengeri gőznek.

Vagy mit ohajtasz még? Jer, az ég hajlékiba viszlek,

Mely kék szobrokon áll a déli határnak utóján

S a tele fényre jutó holddal van födve tetőűl.

Benn pedig ékes aranyrojttal puha szőnyegek, ágyak

Vannak, s bő termeim mint a víz habja, fehérek.

Oh szép Hajna jer el, karomon hordozlak odáig.

Ott pedig óhajtó szivemen fogsz csüggni napestig,

S csendes lesz palotánk, mint a vész nélküli tenger.

Ékes tagjaidat reggel harmatba fürösztöm,

Hajnali szép színnel takarom, s habi gyenge ruhákkal.

Majd ha lefolynak az esztendők kedvünkre, vidáman,

Díszes aranyhaju gyermekeink, egymással enyelgő

Szép fiak, és lányok fognak mosolyogni körűlünk.

S zengeni fog palotánk örömektől, és szerelemtől!

Jer piros ajkaidért kérlek, s szép szőke hajadra!

Szürkűl már az üdő, s szomorún feketednek az ormok.

Vagy mind hasztalanúl szólottam, nincs-e kegyelmed?

Én egyedűl menjek, s hova menjek Hajna, ha nem jősz?”

Igy szólt, esdeklő képét a lányra szegezvén,

És állott epedő szemmel még várva szerelmet.

A deli lány pedig aggódott, sajnálta szivében

A szomorú tündért; egyszersmind menni kivána,

Barnúló ösvénye felé ijedezve tekintvén.

Száz, meg ezer rémet mutatott zavarodtan az árnyék

És mint álmodozó, haloványan látta Etéjét.

Menne, de két tűz szem kötözötten tartja helyében,

Tartja siralmával, s titkos tündéri varázzsal.

Áll, mint a remegő gyermek, nem tudva, hová lesz.

A liget eközben zendűl és Hajna, nevéről:

Férfias, és gyerekes hangon szólítatik egyre:

Hajnát zeng hegy völgy, Hajnát a pusztai térség,

Visszatekint a lány, s a tündér hirtelen elvész,

Hirtelenebb a szellőnél, s árnyéki tünetnél.

Ezt hogy ez észre vevé, megörült, és gyorsan elindúlt,

És látá legelőbb öccsét elejébe szökelni,

Aki heven pihegő mellből édesdeden így szólt:

„Nénike, hol voltál? Oh mely rég járok utánad!

Egy fiatal hős jött, az ohajtott látni, utánad

Jár az is, és keres itt neveden szólitva; nagy Árpád

Harca felé menvén sietett beköszönni, de Hajna

Tudhatnád-e, ha nem szólnék, mely bajnok az, aki

Hozzánk jött? Böngérnek véréből-e vagy a hős

Tasnak nemzetiből? Kulpon magzatja, vagy Undé?

Nem tudod úgy-e? de várj, megmondom: termete súgár;

Képe fehér; hosszú haja sárga; ruhája setétes,

Bojtos oroszlánból van vállain lágy kacagánya,

Kalpagján kolcsag tollából szép lobogó reng;

Pajzsa pedig kerek, és dombos: közepében acélból

Verve repűlő sas látszik, s vad tigrisi kölykek.

Mindene nagy: vasa nagy, dárdája nagy, ő maga is nagy.

Méne futós mint a szarvas, maga mint az evét gyors,

Könnyen jár, fordúl, deli minden mozdulatában,

És rólad tudakoz, téged vár, küldöz utánad.

Véled-e már? Ete az, bajnok fia istenes Undnak.”

Ekközben hazaérkeztek, későbben utánok

Megtért gyenge Szömér s a szép Ete, hadzavaró hős:

Ősz Huba künn állott, s áldással hítta be őket.

S a szerelem s az öröm beköszöntenek a kicsi házba,

Hol bájos hajadon serdűle fel a deli hősnek.

Csakhamar a szeretők elválnak a többi családtól

S a látás örömét szemeik ragyogása jelenti.

A régi kínnal rejtett sok gondolat ébred

És az ajak bíbor küszöbét érinteni bátor.

Titkos ohajtásait most a kebel útnak ereszti

S szintoly kedvesekért becseréli rokonja szivétől.

A nyájas követ, a szó is végtére kifárad:

Néma gyönyörrel néz Hajnára vitéz Ete, némán

A deli Hajna reá s mondhatlan kéj teli szívét;

Majd kebelére borúl az erősnek, mintha örömben

A hős szív dobogásainál szúnyadni kivánna.

Ily boldogságban felszólal végre az ifju:

„Oh mi igen jót tett, mikor engemet alkota, s látnom

Adta Hadúr a szép földet, s magas égi világot,

És mikoron kezeimnek erőt, mellemnek erős szűt,

Lábamnak gyorsaságot adott, és harci szerencsét!

De csakugyan te teszesz boldoggá, lánya Hubának;

Mert te szelíden jősz álmomhoz, s képzeletemhez,

Mint a hajnali fény, ha mezőn távol vagyok innen;

Most pedig édesded szerelemmel ölembe borulván

Gyorsítod szívem dobogását, s megszaporítod

Örömemet, mint záporeső a csermelyek árját.”

Ekkoron a hajlék közepén már álla rakottan

Gyenge gyümölcsökkel, téjjel, s hegyi mézzel az asztal,

S egy sűlt őzborjú fele volt kiterítve szegetten

Hosszas ezüst tálon. Mert dús vala ősz Huba: hímzett

Szőnyegeket hoza, s bőven aranyt, bővebben ezüstöt,

Még mikoron kardját s kezeit jól bírta, Kióból.

És hoza fegyvert is, leütött Bengalnak ijesztő

Fegyvereit: lobogós gerelyét, nagy domboru pajzsát,

Sastollas sisakát, mely mind függesztve soronként

Önnön fegyveri közt falain vérfoltosan állott.

Fenn pedig ékes edény közepén mécs csilloga. Lelket

Ébresztő bort hoztak most kis bükfa kupákban,

És díszes gyerekek sürgöttek szóra figyelve:

Ígyen laktanak ők. Ete hős pedig ége szivében,

És iszonyú gond nyomta fejét: a Rémnek alakja

Megjelenék neki, és örömét kebelében elölte.

Elkomorúlt a hős ifjú, sirodalmas enyészet

Toldúlt gondja közé, s hidegen megrázta szelével.

Néze pedig heven, és búsan, mint aki halálra

Válik társaitól, és sorba tekinte szemével,

Mely mikoron Hajnára jutott, keseredten elálla

Szép arcán, és kezde vitéz szikrája borúlni.

De hamar észre vevé őszűlt Huba, s monda: „Vitéz Und

Hős fia, tégedet a szerelemnek ront-e hatalma?

Ha szerelemmel akarsz bizvást mulatozni, hadakra

Gondolj, s hozz békét harc-zárta lakunkra, fejünkre...

Oh mért gyengült el jobbom, mért hajlani nem tud,

Hogy kardot rántván tudnék meghalni csatában!

Gyáva Laborc szolgájának nyila megszegezé azt!

Te fiatal vagy még, ép, és diadalmas erővel,

Menj el, hozz örömet pusztító fegyvereimmel,

Ott függnek, hajdan viadalmim fényei: válassz!”

Ezt hallván a gyermek megbúsúl vala, s így szólt:

„Oh de atyám, ha te mind od’adod, mi marad nekem? Én hát

A hüvös erdőben heverésszek-e bujva naponnan,

Vagy csak kurta parittyával harcoljak-e? Távol

Én fejöket könnyen beverem hajigálva kövekkel;

De ha közel jőnek, megmetszik torkomat, akkor

Tagjaimon madarak harcolnak puszta mezőben.”

Andalodásából fölütődött hős Ete, hosszas

Elgyengűlését szégyelvén, s fényleni kezde

Bús szeme, fegyvereit látván fenn függni Hubának.

Titkos búját még érzé, de kevély vala lelke,

Büszkébb a búnál, büszkébb a gyáva panasznál.

Nékierősödik, és így szól viszonozva Hubának:

„Harcban előszűlt hős, ám légyen, mint te ohajtod.

Hogy kedvet hozzak, pusztító fegyvereiddel,

Választok; te pedig hősök szikrája ne búsúlj,

Megjövök én ismét kardjával bajnok apádnak.

Rajta az ellenség vérét, s a régi dicsőség

Szép sugarát hozom el, mely téged győzni tanítson.”

Igy szólott, s levevé a kardot, mely vala balról

Egy mély szögletben, s komoran még rajta borongott

A vad enyészetnek szikrája: halálos acélát

A por régen ülé; de midőn kitörölte porából

Hős Ete, megvillant hegye, s éle, fogása fehérlett

(Mely elefántcsont volt), lapján borzasztva kitüntek

A szomorú rajzok: Sas körmei vittek erőtlen

Kisdedet, aki eső félben anyjának előtte

Látszott fenn vergődni, fejét szép vére borítván.

Más felen egy fejedelmi vitéz rablólag orozván

Hölgyeket, és fiakat hajtott a tűzi halálra.

Hosszú volt pedig, és széles vasa, görbe hegyével,

Fegyvere Zámirnak hajdan, ki kegyetlen erőszak

Képeit óhajtá, s ifjú kora gyenge szakában

Már gyilkolt, s idegen földön pusztítani kezdett.

Ezt leveré Huba, s emlékűl úgy vette le kardját

Hajdan, míg az erős ifjúság szárnyai vitték.

Most Ete vette vasát, s csattogva vetette hüvelybe.

Ekkor az ajtóban, halovány szép csillagi fénynél,

Megjelenék a kis gyermek, dallója Hubának.

Lant vala baljában, hímezve mezői virággal,

Köntöse tiszta fehér, kék övvel kötve derékon,

És rózsás koszorúka fején. Most pengeti lantját,

S hangosan, és tisztán kezd el künn dallani: zendűl

A lenyugott erdő, s hegyek, öblök visszamorognak.

„Óh legyetek liget és sík tér szavaimra vigyázók,

S míg dalomat zengem, megszünjetek esti fuvalmak!

A fiatalságnak szép napjai, a gyönyörű kor

Hirtelen illan, mint felhők sebes árnya tavasszal.

De az erőseknek nagy tettei a siető kor

Kellemivel nem romlanak el, szép déli sugárral

Hintvén szüntelenűl a jó maradékra világot.

Csendesen űl Huba, gyermeki közt, hegyháti lakában;

De rettentő volt hajdan viadalra mezőkön,

Rettentő a háborodott tengernek ölében.

Óh legyetek liget, és sík tér szavaimra vigyázók.”

Hős Ete gyúladozott e szókat hallva, s figyelmes

Lett nagy lelke az éneklő gyermekre s dalára,

Az pedig elkezdé ismét, és dalla tovább így:

„Nyugton vagytok-e még, döntő magyarok? kezetekben

Nem zörög a buzogány, gerely, és kard. Bús zivatar kél,

A tenger melléke felől, ti meg alva mezőkön

Tábori sátor alatt heverésztek. Haj! kipirúl majd

A hajnal, de sokan nem fogják látni világát.

Keltek-e? Ha későn keltek, haj! hunyjon el inkább

Bús szemetek; mert földeteket pusztítva találja.

A tenger dühödő szélvészit hozva magával

Mint egy sírbeli rém, jő Baltom erős fia, Zámir,

Már késő éjben; de szerencsés széllel evezve.

Tölgy nászáda nem irtózik szirtekhez ütődni;

Bátran leng a hányt habokon, közelíti Meótis

Partjait, mint éjfél felhője, borongva setéten.

S hah! már szerte megy a vad nép, elszórja az ékes

Sátorokat, megfojtva szelíd álmában az ifjút,

És öreget, bátor katonát, és gyenge leányzót.

Baltom erős fia dúl, tör, ront, mint éjjeli farkas.

Vér van fegyverein, vadság, és méreg ijesztő

Lelkében. Senkit nem szán, rabol, és öl egyenlőn,

S már embert, barmot büszkén nászáda felé hajt.

Óh csak tégedet is ne ragadt el volna magával,

Barna szemű lány, hős Vihadar szép gyermeke! Inkább

Más ezeret vitt volna az éjszak lányaiból el.

De gyors nászádon visz téged is a fene Zámir,

Rettentőn, sebesen, mint ölyv a gyenge galambot.”

„Íme azonban kél Huba, napkelet ifju sugára,

Népe zaján riad álmaiból, megdöngeti pajzsát,

S kardot köt, s röpülő kopját ragad égve szivében.

Nézi; de nem leli már a kedves barna szemű lányt,

Szép Szelemért gyors nászádon viszi a fene Zámir.”

„De hova futsz, idegen? nászádodat ál szelek űzik,

S az nem is olyan erős, hogy szirtek meg ne szakasszák,

És nem is oly rohanó, hogy gyors Huba karja ne érje.

Nézd! közelít ő már könnyen lebdesve hajóján

S szörnyű fegyvereket, s haragot hoz büszke fejedre.

Nézd, mi sötéten emelkedik a szirt tölgyfa hajódra.

Fergeteg űz ordítva, vadan; Zámir hova lészesz?

Megroppant nászádod az álnok szikla fokában,

A haragos habokon szórván el népedet. A szirt

Fergeteges közepén magad állsz csak, s élete fogytán

Szép Szelemért vad hullámok hajtják ki elődbe.

Haj! oda tölgyfa hajód, oda néped, veszve hajóstúl

A szélhányta Meótisnak tajtékait issza.

De jő rettenetes bújában könnyü hajóján

Gyors Huba, s több daliák lobogós nászádon utána.

Őket az emberölő hadak istene őrzi kezével

S messze sebes rohanások előtt nagy kardja világít.

Szép Szelemér! egyedül te vagy itt nyomorultan elölve.

Lábadat a zajogó tenger hullámai mossák,

S gyenge fejed támasztva kemény szirtekhez elájúl! -

Ekközben szörnyebb zaj támad. Zúg fene Zámir

Mérgében, s tutaját dárdával rontja Hubának.

Az lemerűl; de Hubát kiszorítják a habok, és áll

Vízben övedzőig, s így szól megrázva sisakját:

Büszke, ne hidd, hogy kárt tettél lemerítve hajómat:

A dühödő habokat megbirják lábaim, és e

Kopja szivedre talál, ha kemény kövek öblibe búsz is.”

Igy szólt, és gerelyét Zámir paizsára hagyítá,

Elfordúlt Zámir; de sebes vala mentiben a vas,

Szélén érte nehéz paizsát, és meghasogatván,

Éles sziklákról recsegett a vízbe törötten.

Nem késik Zámir, kardját zörrentve berándúl,

És veri a habokat, veri gyors Huba barna sisakját.

Zúg a háborodott vízár, fölkapja fenékről

Mélyen elült köveit, s velök a magas égre lövöldöz.

Rá iszonyodva borúl le az éj, ordítva rohannak

A dühödő szelek, és harsog, reng, bömböl az alszirt.

Mégis hallani harcaikat. Szél, s vízi morajból

Messze kicseng a kard, s villámvasa fénylik az éjben.

Mint a tengernek két szörnyei, vínak erősen.

Hullanak a fegyverrongyok, s özönbe setéten

Foly vérök, mint mely patakot soha nap szeme nem lát.

Vág Huba, s már közelít Zámirnak vége. Megint vág,

S véresen elhajlik Zámir feje, teste kiterjed,

S ezt a bús habokon ordító fergeteg űzi.

Hajnalodik; de fejét ez már nem nyujtja feléje,

Hosszan alussza sötétségét a végtelen éjnek!

„Óh bár honnodban tudnál vesztegelni, Zámir!

Sokszor mondta apád, most mit mond, majd ha feléje

Hajt a szél, s halak étkéül lát úszni habokban?

Óh mért honnodban nem tudsz vesztegelni Zámir!”

„Napkelet ifju sugára kikél a szirtre azonban,

S megy vívén örömet hölgyének, szép Szelemérnek.

Ébred az is, s bágyadt szemeit hősére nyugasztván

Karjaiból veszi vissza alélt szive s lelke hatalmát.”

„Oh hős! szép fiatal korod eltünt már az idővel,

De hadi tetteid keleten még zengi dalában

A gyermek, s nyugat énekiben még zengeni fogja,

Míg döntő magyarok népének vére ki nem hűl.

Esti szelek, most már zúghattok csendes erővel

A ligeten; bontsátok meg kis fürteim ékét,

S adajtok enyhűlést keblemben az éneki tűznek.

Eldallottam az ifjúság szép, s hirtelen illó

Napjait, a bátor daliáknak hajdani tettét.

Esti szelek most már zúghattok csendes erővel.”

Igy hangzott el az éneklő gyermek szava, s kobza;

Benn pedig ültenek a hősök nagy gondolatokban

Némán és komoran. Huba visszatekintve korára

Szép fiatalságán andalgó szívvel imígy szólt:

„Oh bizony eltűntél, örömek, s harcok kora gyorsan.

Szép Szelemér! te is elhamvadsz a föld kebelében,

Hol komoran besötétül az éj, s nem látni sugárát

A napnak, se telő holdnak nem hat le világa.

Messze rideg vénségemtől, most messze hazámnak

Széleitől idegen földön mély álmodat alván,

Nem látod serdülni mosolygó gyermekeinket,

És nem örülsz velem arcaikon. Már nékem is int a

Néma halál, s gödröt mutogat vak honna porában:

Nyissa ki bár; én nem késem. Szép napjaimat most

Élik gyermekeim, hadat űző nemzetem éli

S bár még élje ezen választott honnban örökké,

Már mikor e tetemet mélyen lemeríti az árnyék,

S rajta hideg szellő agg kórót lenget az éjben.”

Hadzavaró Ete hős pedig ekkép szóla utána:

„Harcban előszűlt hős! nagyok a te vitáid az ifjú

Kornak napjaiból, és szerte dicséretes elmúlt

Életed annyi dicső nyereségeivel. Noha most már

Jobbodat a röpülő nyílnak megtörte hatalma,

Jó nevedet csakugyan meg nem ronthatja: örökké

Fennmarad az, mint a szép hold a csillagos égen.

Engem is a dühödő harcok veszedelmei várnak.

Bolgárok fenik a vasakat sereginkre; s ohajtják

A puszták madarát, hogy minket emészteni jőjön!

Oh deli Hajna, ne irtózzál, engem soha nem fogsz

Látni gyalázattal. Megtérek majdan elődbe,

Úgy hogy tetteimet hallhasd a téli napoknak

Vendégségeiben, hol csak nagyok éneke hangzik.

Vagy ha nem, a nap rám soha többé nem süt azontúl.”

Ekkép szóla erős szivvel búcsúzva Hubától,

S Hajna szelíd öleléseitől. Deli Hajna pedig ment

Könnybe borúlt arccal belső teremébe nyugodni.

Ment; de nyugodni hogyan tudjon, kit szíve fölébreszt

Bús dobogásával? Nem aludt. Oh álmait a szép

Bajnok aludta kemény lélekkel, melyben erősen

Zúgtak az ütközetek rivadási, s forra szerelme.

Mondom, aludt; mert fáradtan jöve messze vidékről;

De szomorú hangok fárasztják álmait, és gyász

Képe veszélyének, mely lesz harcára jövendő.

Már a sátoros éj eljött a földre setéten.

Édesen elnyugodott most a sokféle halandó,

S amivel ébren nem birhat vala, álma hozá meg;

Vagy remegett üres ártalmat sejdítve magában.

Mert vak kénye szerint csal, játszik az álom eszünkkel.

A boldog gyakran vesztét álmodja javának,

S sokszor az altában fejedelm, és föld ura lészen,

Kit koldusbot vár, ha fölébred, s százszoros ínség.

Óh fejedelmi Zalán! te is álmodol a siket éjben,

Bátor bajnokokat s diadalt alpári meződön,

És neved új fényét csillogva közelgeni látod:

Meg ne örűlj; kétes nagyon a harcok birodalma:

Sok munkát, nagy erőt kíván, s van kötve halállal.

Lassan az éjfél is leborúl, kiteríti ijesztő

Szárnyait, és susogó rémek röpdösnek alakján.

A kisded patakok lassú csörgéssel erednek,

Harsog az országos Duna, tétova fölszedi őket

S a folyamok vizeit, s iszonyúra nevelkedik árja.

Száz ragyogó szemmel belenéz a mennyei térség.

Nem szünik ő, lemegy a tengerhez veszni, veszendő

Habjaival lemegy a nagy idő, hogy vissza ne térjen.

Kezd távozni azonban az éj s ritkítja homályát.

De kik fénylenek itt a hajnal csendes ölében?

Fegyveresen jőnek titkon, s békével előbbre.

A bolgár had jő legelőbb, mint egy magas erdő,

Tompa morajjal, erős páncélban, vas sisakokban,

Nagy somdárdákkal, karddal készűlve, s paizzsal.

Merre köves Haemos kékellő bérceivel hat,

S a tengerbe vesző Duna hétszeres árjai zúgnak,

Onnan gyűltenek ők, s három dandárra szakadtak.

Rettenetes Viddin vezeté szilaj ésszel az elsőt,

S nyugtalanúl, mint éh tigris, szágulda előttök:

Termettel nagy ez, ép, izmos, rohanása igen gyors;

Törhetlen bátorságú, s erejével ijesztő.

Fegyvere mint a nap kiragyog, de ruhája setétlő,

Mint éjfél. Többször nyiltan hordozza sisakját,

S nagy szeme mint véres csillag tündöklik alatta.

Legfőképen ez a népnek bizodalma hadakban,

Meylet külde Simon, bolgárok büszke királya,

Hogy legyen a görögök mellett mentője Zalánnak.

Másodikat vezeté Izacs. Ez jó férfi korában

Most van, s Vidinnel legerősb a bajnoki sorban.

Csontos is, és izmos; de kisebb termetre amannál,

Bátorságra hason; de merésre nem annyira hajló,

Mint okos, és csendes. Villog nagy kardja kezében.

Sastollas sisakot hordoz, s vasazottan előre

Toldul mellével, valamint a szikla tolódik

A tengerbe, habok, szelek ellen víni keményen.

Harmadikat fattyú Csornának karja vezérlé.

Serdűlő korban van még; de merése nem ösmer

Semmi határt. Istent, embert ő semmibe sem vesz.

Nincsen előtte szeméremnek, böcsületnek, az észnek

Érdeme; mindeneket karjával méreget, és oszt

Avval igazságot. Nincs oly szentségtelen ösvény,

Melyre, ha vére buzog, ne kivánjon menni hadastúl.

Kit keze megbirhat, mind ellensége. Magáért

Senkit sem kímél, kényére lerontana mindent.

Igy nőtt a tiltott szerelem fia zordonan, és majd

Barmi szilajságban, hogy lenne mit enni az éhes

Férgeknek s gonosz éltéről ne maradna egyéb hír

Régi gyalázatnál, s átoknál. Ez vala Csorna!

Teste magas, karcsú, haja hosszú barna: setéten

Verdesi fürteivel vállát, és szinte leányi

Lágy szépség mosolyog hóképén. Majd hihetetlen,

Hogy lakik ennyi erő s vadság ily gyenge tetemben.

Gond, nevelés nélkűl így nőtt a gyermek erősebb

Ifjúvá szabadon, játékúl hagyva az álnok

Könnyü szerencsének, mely őt fölvitte kevélyen

Vak bizodalmakkal töltvén, hogy veszne korábban,

És nyomorúltabbúl. Most jő gyors szürke lovával

Kis dandára előtt. Büszkén égnek veti képét,

Mintha nem is földön lakozóktól volna születve,

S dúlást, és iszonyú öldöklést forral eszében.

Tarnóv jött ezután haragos vad képpel; az ékes

Vértü Kabár, és tiszta Rucsuk léptettek utána.

Bogláros paripán hánykódik cifra Lemők is:

Mind bátor katonák, s hadi nagy tettekre serények.

S a nép, mely nyomokat kíséri, kevert faju bolgár:

Tőre magyar; de vegyűlt szomszéd idegennel, azért is

Két nyelvűk, az erősb s győző magyarokra kajánok,

Hittelenek, bérért katonák más nemzet urának,

Drága rokon vérben zsoldért gázolni nem átlók

És hadi zsákmányért, melyért gyúl farkasi szívök.

Bátrak azonban s hadszeretők s értői csatáknak:

Ősi sajátikból ez egyet tarták meg örökben.

A görögök hada jött ezután villogva, robogva,

És illő rendben haladott a téren. Előttök

Tündöklött szép fegyverben, mint déli verőfény,

Ossa vidéki Philó. Aranyos dárdája előre

Hajlott, s a széllel kolcsagtoll rezge sisakján,

Mely ragyogó vala gyöngyökkel s vert fínom arannyal.

Pajzsa is, és testén a rézruha nagy karikákkal

Csilloga, s szinte sugárt vete, amint népe előtt ment

Könnyü lován, mely szürke fejét meghajtva viselvén,

A ragyogó zabolát lágyan hordozta, s ülőjét.

Jó császára hagyásából a harcra vezérlő

Ez lön, s a sereget bírá most fő hatalommal;

Elmés ez pedig, és ravaszabb nincs napkeleten, mint

Ő, ki hadakban, s békében már forga sokáig,

S érti kivált a kétértelmű udvari nyelvet.

Nincs nagy erő már karjaiban, de eszére hatalmas,

Sergeket ér maga s válogatott nép ugrat utána.

Hol Rhodopé, hol Pangeos áll eget ütve fejével,

S híres Olümpos emelkedik és Athos ormai állnak,

Onnan szedte vitézeit, és oktatta csatákra.

Strímon tájain is, a zúgó tengeri partról

S a közföldekről nagy számmal szedte vitézit.

Mind jól készültek, tündöklők fegyvereikben.

S vannak húsz ezeren. Köztök mind harci merésre,

Mind fő nemre kitetsző itt az Olümpi Philémon,

És nem sokkal alább Hieró, s a szőke Neander,

Csendes Odüsseos, és a szép nézésü Lüsippos,

Hősök, tudnillik mint akkor voltak, eléggé

Jártasok a hadban, de puhák a csendes időben,

És ha nem is bátorságban, megfogytak erőben.

Sokkal gyengébbek, hogysem víhassanak egy nagy

Romlatlan nép vas tetemű seregével egyenlőn.

Mert immár elmúla dicső korod, Epaminonda,

Miltiades, véres Marathonnak hőse, öröklő

Lelkek! Azon kor már elmúlt, mely híreteké volt:

Régi dicsőségtek szikrája aluddogal, és vész.

Oh mert a hosszú nyugalom henyesége lerontja

A nagy nemzeteket, s a sas fia gyáva galamb lesz;

Megfordúl a hajdan erős természet egészen,

S mely nép villongó vasakat csördítve örömmel,

Éjjeli mécseknél zabolátlan vétkeit űzi,

S éltének gyilkos kézzel szaggatja virágát,

Mig végtére kidől s maga lesz temetője nevének!

Romlatlan vala nemzetem is, szilaj, ép erejében

Fél Európának hajdan megrázta határit:

Szűkre szorúlt most, és kevesét sem birva hanyatlik,

S a puhaság fertőjében megemészti hatalmát.

Mely nép gyávultan, noha cifrán, s ékesen áll ki

A rohanó magyarok seregére, veszélybe hanyatlik,

És a büszke görög nevet is rabbá teszi egykor.

Majd ismét föllázad erő lelkében az ősi

Hírnek egekbe hivó szikrája: csatákra keményűl,

S hősi fejét ezerek testhalma közűl üti fényre

Véresen, és szabadon. - Hova lettünk nemzetem? Ah de

Mely bús útra jövék? komoly elme ne menj tova, hagyd el

A gyászunkra jelent nagy idő haladásait, és a

Régi dicsőségnek bátran térj vissza nyomára.

A gyönyörű Hellás fiait mosolyogva vezette

A csapodár Theophil, kit hajdan híres Athénae

Szült. Kis termettel bír, könnyen tétova fordúl

Szürke lován. Nagy ezüst csillag foglalja be pajzsát,

Íja pedig, s puzdrája zörög megrakva nyilakkal.

Kényes pávából visz tollat gyenge sisakján;

Kardja kezében van; fegyverviselője pediglen

Visz lobogós gerelyet, s réz dárdát nyomban utána.

Népe hasonlóul puzdrát visel, és sebes íjat,

És rohanó kópját. Nem lévén fegyvere súlyos,

Minden fordulatot könnyen tesz, gyorsan iramlik;

De buta, és álnok: szent Parnass s Helicon alját

Barmaival mászatja, s szelíd tudományra nem indúl.

Hírből tudja dicső tettét szűk Thermopüláknál

Nagy Leonídásnak, s példáját rettegi hallván.

S mely hajdan kivilágított, mint déli verőfény

S a butaság ködeit megritkította, Athénae

Romjaiból csak alig látszik, s hadi napja lehunyván

Szívetlen vezetőt küld harcra hiú katonákkal.

Volt ugyan egy, ki dicsőségét érezte, s azonhoz

Minden időn emelé lelkét és tetteit; annyit

Mégsem tett soha, hogy megfordíthassa veszélynek

Indúlt honnosait. Csendben ment köztök, erősebb

Lélekkel, mint van valamennyinek: a veszedelmes

Harcokat, és bajait rettent venni magára.

Ez Schedios. Feketén van fegyverkezve, s kezében

Amint megy, kardját komoran nyugtatja, s halálos

Gondolatit nagy mellében viszi bátran előre.

Jött a szűk közön át Peloponnes félszigetéből,

S a szélvészekkel háborgó Adria mellől

Egy gyakorolt dandár, mely most valamennyi görög közt

Legbátrabb, s a nemzetölő viadalra serényebb.

Fő pedig, és köztök legfőbb a spártai Hermes.

Nemzete régi keménységét hordozza szivében;

Tartja szoros rendben katonáit, tartja magát is;

Engesztelhetlen, s iszonyú sebes ütközetében;

A szaladó szarvast képes megelőzni futással,

Oly sebesen járó paripát tart, mely szökik, ugrál,

Orrából haragos szeleket fú, szája habot ver,

S barna sörénye lobog, repdes mint saskeselyűszárny.

Mind kik utána megindultak, hadi jó paripákon

Vígadnak, s hosszú dárdákat visznek előre.

Izmosak, és magasak mint szint’ a spártai Hermes;

Mégis legmagasabb Hermes, s dárdája kezében

Áll rendűletlen, mint egy kőszáli fenyőfa.

E sor után gazdag Thessália gyermeki jőnek,

A gyönyörű Tempét, Ossának völgyeit, ékes

Pindos tájékát odahagyták, s híres Olümpot;

Gyors Peneos tengerre futó hullámait, és a

Nagy tenger szép látását most harcra cserélték;

De nem harcra valók. Munkátlan pásztorok, és a

Kíméletlen urak kényétől nyomorodottak.

Lankadtan jőnek. Vezetőjük, Heliodóros,

Potrohos és alacson; nehezen piheg, és döcög a nagy

Fegyver alatt, sisakot, páncélt visel, és cseri dárdát.

Kénye szerént élő here hajdan, most unalomból,

Mert érzékei már elkoptak az életörömtől,

Eljött, hogy hadat is lásson, s érezze hatalmát.

Ám csak menj elbiztodban! Vár szörnyü halállal

A zúgó tábor Tisza gazdag partjai mellett.

Eztán a gazdag szigetek lakozói jövének.

A tenger szeleit, hullámait ösmerik inkább

Mint hadak ártalmát. Fegyverre, ruhára különbek,

Rend nélkűl mennek szanaszét a többi sereg közt.

Kallimachos, s a barna tekintetü Mílo leginkább

Vannak jó hírben, s gyors Krantor, Kréta lakója.

A ravasz udvarnak kedvencei jőnek ezentúl.

Dölyfösen, és nyalkán, kik torkig elültenek a jó

Élet kéjeiben, most harcokat, és veszedelmet

Fényes tettekkel máris dicsekedve keresnek.

Cafrangos paripák szökdösnek könnyen alattok:

Lágy selyem öltözetök dúsan megtűzve arannyal.

Szépen villognak dárdáik, s a sisak orma

Tündöklő köveket forgat, s megrengeti tollát.

Constantinvárból jőnek s noha érdemeikre

A teleket bevető pórnál tizszerte kisebbek,

Büszkék, s bár az arany láncoknak rabjai, vélik,

Hogy szabadok, s méltók szabadokkal harcra kikelni;

Ékesen, és magasan viszik a szép várasi zászlót,

Melynek egyik lapján áll teljes díszü ruhában

A koronás császár, s a széllel hajladoz egyre;

Másikon a vérző Krisztusnak képe piroslik.

Jött még egy különös csapat is, mely Ázsia belsőbb

Részeiből szedetett, hol zölden emelkedik Ída,

S nagy szálfái kemény fuvalommal zúgva civódnak,

S hol lassú vizeit zaj nélkűl önti Skamander.

E tájról rosz készületű, de kemény csapat állt ki

Antipater vezetése alatt, kit messze hazából

Gyenge szerelmével követett szép hölgye szelíden,

Hogy ha ugyan megtér, vele megtérhessen örömmel:

Ha pedig élete a gyűlölt harcokban elesnék,

Ő is veszne, s hideg férjére borúlna halottan.

Járt pedig egy csendes paripán mellette urának,

Hogy neme másoknál ne tudódnék, férfi ruhában,

Fegyverrel, s mélyen leeresztett könnyü sisakkal.

Antipater, ki hasonlókép hajló vala hozzá,

Nyájasan és titkon szólott vele néha; vigyázott,

Gondosan ápolgatta szivét, s őrzötte szerelmét.

Vitte pedig széles kardját az egekre feszítve,

S balja felől mint őrangyal, tündökle vasában.

Dárdáit fölvetve siet hű népe utána

S barnás zászlóján viszi a szűz Mária képét.

Bölcs kormányu Philó most sátort üttete, s népét

Úgy osztá, hogy jobb szárnyán bolgárival állna

Rettenetes Viddin; balról a spártai Hermes;

Közben egyéb hősök, s hadak; ő pedig állna derékon

A magasabb téren, s mindent meglátva serényen.

Tett még két csapatot födözőűl: Heliodóros

S Antipater csapatit, s jó rendet hagyva nyomában,

Ment több hadnagyival tüstént fejedelmi Zalánhoz.

Kétszer kelt, s kétszer lefutott a tiszta verőfény,

S Bodrog mentében már akkoron öszvegyülének

A meghítt hősök, s törnek vala szüntelen arra,

Merre nagy Árpád, a győző seregek fejedelme,

Vitte hadát. De nem így akará Rémistenök, Ármány;

Más szándékkal volt. Hogy rútúl veszni vihesse

Őket, ezerképen csalogatta. Előbbi időkben

Volgán túl szigorú hegynek közepette lakozván

A döntő magyarok seregét sokféle gonosszal

Rontá; most pedig ott nem lévén nyugta, morogva

És bömbölve hagyá Volgán túl régi lakását,

S Zagyvának forrása fölött megszállta hadával

Erdős Mátra hegyét fellegdárdája hegyével -

Mely, valahányszor vág, iszonyút villámlik azonnal -

Itt nyita barlangot, feneketlent, ködbe borongót,

A télnek bús honna felé. Itt szüntelenűl, mint

A közelítő fergetegek zaja, s éjszaki széllel

Játszó tengernek zúgásai, tompa moraj van.

Néha pedig szörnyebb jaj csendűl. A gonosz Ármány

Dúl, fúl, és ordít, ördöngit csipkedi, zúzza,

Hogy dühödöttebben száguldjanak a kijelentett

Kárra; ezek pedig éktelenűl ugrálnak előtte,

S bőgve keservesen indulnak veszedelmes utaikra.

Akkoron a viharok tetején csapatozva rohannak,

Kergetik a felhőt, s az eget beborítja haragjok. -

Innen, hol mindig füstfelleg emelkedik, és köd,

S a komor éjfélnek nincsen soha szűnete, s néha

Rémesen és hosszan vérláng lobban ki toronyként,

Innen jött Ármány, s amint üte, vága dühödten,

Villámlott, és szikrázott a fellegi dárda.

Hogy pedig a döbögő téren szemlélte haladni

A magyarok seregét, szörnyet hunyoríta szemével,

Hörgött mérgében, és már fölfogta ijesztő

Dárdáját; de Hadúr emléke letörte negédét.

Ártani nem mervén nyilván, csalt vetni leszállott,

S ördögeit szaporán úgy öltöztette, miként a

Tót s bolgár katonák s szűrkankós póri csoportok

Járnak ezen tájon. Tüstént zajt ütve rohantak

A szellemképek; mikoron már éjre sötétűlt

A ragyogó napfény, s mélyen lemerűle világa,

Szidva, fenyítve lepék a nyugvók tábora rendét.

Kardot zörgettek, s ideget pengetve nyilakkal,

Rezgő kopjákkal jöttek hadakozni, s kaszákkal.

A nyugvó magyarok szilajon lázadva haragra,

Mint ugyanannyi oroszlánok, fölkeltek azonnal,

S már nyilaik szálltak, magok is már zúgtak utánok.

Ármány ekközben népét úgy vitte, hogy ahol

Lassúdott a zaj, dühösen támaszta nagyobbat,

És hadrendítő rivadással zenge közöttök.

Már a tábortól tova voltak ronda mocsárok

Közt, vizenyős lapokon. Itt hős Ete bátorodottan,

Mint lecsapó sólyom, megrándúlt jó lova hátán,

S a szellemképet könnyű rohanással elérvén

Sujtva derékon üté vasazott dárdája nyelével.

Megbomlott a kép, s szakadozva terült el az úton,

Majd kénkő lángban, s füstben fölnyulva magasra

Hirtelen elszállott csúfos röhögéssel előle.

Ekkoron a sereg is megszűnt, s rémülten elálla

Néma szorongásban. Ármány pedig, a gonosz isten,

Nagy denevér szárnyon repkedve visíta közöttök,

S váltig vergődék fejeikre lecsapni sietvén.

Innen ugyan bátor Tasnak vezetésire vissza

A táborba jutott, s már kezde nyugodni is a nép;

De gonosz ördögivel tüstént föllázada Ármány,

S rút ijedelmekkel rémíté éjjelök álmát.

Erre az ősz táltos, kit szinte Etel vize mellől

Csendes rejtekiből Álmos táborba idézett,

Erre kijött Darvas. Kacagányát földre teríté,

S csonkás dárdáját forgatván balra kezében,

Hogy dühös Ármánynak röptét elakassza imígy szólt:

„Halljad Rémisten, gonoszoknak kútfeje, Ármány!

Hah Ármány, Ármány! nem hallod-e? Szállj le pokolra,

Szállj le, Hadúr isten nem szenved téged az égben.

Légy tőlünk, s minden néptől átkozva örökké,

Szállj le az ég ködein, Rémisten, s vessz meg előttünk.”

Ezt hallván csikorogva megállt röptében az isten,

És mikoron mint egy szakadó nagy szikla leszállott,

Megdöbbent a föld, s rengett terhének alatta.

Ekkor már látszott mérges képében ijesztő

Két szeme, mely mint a katlan, benn pisloga mélyen.

Rőt haja, mint a láng, szanaszét hátára vetődött,

És meg-meglobbant, ha vadan megrázta dühében.

Így állt a tábor közepén, és mintha morajjal

Terjedező szélvész dörmölne, kiálta kegyetlen

Torkából, s véráldozatot kívána magának:

„Áldozatot nekem, áldozatot! Igy zúga haraggal.

Vesszetek el mind, vagy légyen nekem áldozat, és vér!”

Melyre merész hangon zúgott a tábori főbb rész:

„Hagyj el bennünket; mert meglesz az áldozat, és vér,

Hagyj el bennünket Rémisten, s vessz el örökre.”

Erre lecsillapodott a Rém, és elmene gyorsan,

S megrázá elmentében dárdája hatalmát,

Mely haragos vérsujtással megvillana, s eltünt.

Csend lön ezenközben; de nyugodt még nem vala Ármány,

Háromszorta körűllebegé látatlan az álló

Táltost, és szavait titkon sugdosta fülébe,

Melyek után ismét eltünt a tábori helyről.

A táltos pedig eljajdult, s kacagánya körében

Megképedve maradt, mint a sós asszonyi bálvány;

Nem sok időre megént bajosan, s nagy lassan előkelt,

S így szólott bánat hangján a hős seregekhez:

„Halljátok seregek, halljátok harci vezérek,

Ifjak főképen, kiket a szép élet örűltet,

Halljátok, gonosz Ármánynak kívánata ez volt:

Aki leginkább vár, s vágyódik boldog időre,

Aki ez életet, és javait buzgóbban ohajtja,

Vesse ki minden ohajtását egyszerre szivéből,

Szánja magát neki harcában, és vesszen el: akkor

Megszünik ő, s rohanó hadainkat nem viszi kárba!

Hallátok, seregek, hallátok, harci vezérek,

A gonosz Ármánynak teljes nagy titka im ez volt.”

Állnak a hősök, kiki számot vetve szivével,

Mintha halál kötné a földhöz lábokat, állnak,

Néma nagy oszlopként. Már hamvad, búsan, alantan

Égdegel a sok tűz, mert senki sem őrzi, előttök,

És még nincs, ki magát Ármánynak szánja halálra.

Legtöbbet forgat bajosan küzködve magával

Hős Ete, s élete szép örömét mérsékli halálhoz,

És iszonyú gondokba merűl. Most mossa veríték,

Majd csupa jég, s változtában nincs szünte bajának.

Nem lát a habozó egyebet, mint ami veszetten

Zajlik keblében, semmit nem gondol azon túl,

És érzése butulva megáll a néma halálnak

Szörnyű képénél. Im most föllobban előtte

A kisded tűz, és elenyész. Iszonyodva fölötli

Erre fejét, s mintegy álmából kelve körűlnéz.

Bámulatos szemeit lassan fordítja, s merően

A táltosra tekint. Még minden csendes előtte

És nincsen, ki magát Ármánynak szánja halálra.

Talpra kel ő, s a tér közepén elszánva megindúl.

Döng a föld, amint szilajon megy rajta nehéz, és

Nagy lépésekkel, vas fegyvere összeverődik,

És csörög; ő pedig a táltoshoz lépve merészen

Áll szemközt, s nagy lelkéből így mondja beszédét:

„Vér kell Ármánynak, s hadi áldozat. Áldozat, és vér

E karban neki szánva vagyon; legyen ő csak ezentúl

Nyugton; erősödjék a nép: én elveszek érte.

De kifolyó vérem lelkét úgy zárja el, amint

Zárva van a komor éj országa setétes özöntől,

Hogy ha megint a nép kárára ohajtana jőni,

Vesszen el, és lelkem diadalmát lássa veszésén.

Átkomtól besötétedjék a déli verőfény

Akkor, s a földből lelkem sírása kizúgjon.

Akkor jőj te is el hadak istene, rontsd el az átkot

És a hittagadó Rémmel sűlyeszd el örökre...

Emberevő féreg, mozdúlj meg ronda porodban,

Szállj ide kánya sereg, hős Undnak gyermeke nem fél;

Bátoran esküszi e fogadást, s ezen eskü hatalmát

Őrözzék az atyák suhogó árnyékai, födje

Karja Hadistennek, s örök ínség nyomja szegését.”

Ezt mondá s megrázkódék a harci halálnak

Szörnyűségénél, melytől nem rettege máskor,

S gyorsan előhozatá diadalmas szög paripáját

Egy forrás mellé, mely lassan zúgva magányos

Útjában csörgő köveken futtatta kis árját.

Meghorkant a ló, amint ide lépe; urára

S a táltosra setét szemmel húnyorga; sörénye

Hánykódott, mint mely fának szél lengeti gallyát,

És füle állt hegyesen, s félelmesen égre meresztve.

Tombolt, és tüszkölt; végtére megálla közöttök.

A bajnok pedig ott termett, megfogta sörényét,

S rettenetes kardját fogatig mártotta szügyébe.

Megszökkent a ló, s nagyot ágaskodva süvöltött,

De nagy erővel megtartá baljában az ifjú,

S rettenetes kardját még egyszer döfte szügyébe.

Erre ledőlt, és páráját vonagolva kinyögte.

Vére setéten folyt a kútnak tiszta vizénél;

Hős ura állt szomorú képpel mellette, s imígy szólt:

„Nyeld be setét föld e vért, és kebeledbe takard el

Bolygó páráját diadalmas jó paripámnak,

Mely sok harcon erős lábbal, nyíl, dárda, gerely közt

Mint könnyű szellő, sebesen nagy sergeket eljárt,

S vitte hatalmamat a rohanó csapatoknak elejbe.

Nyeld be setét föld, és te fogadd el, szűtelen Ármány:

Áldozatom jele ez, neked és rémidnek ajálva:

Nem sok időre magam föld árnyékába borúlok,

S nemzetemért szemeim fényét viadalban eloltom.

Légy te nyugodt, szüntesd lelkednek régi haragját!”

Igy szólt és hátrább lépett. A táltos azonnal

Megpörgette kicsiny dárdáját, s teljes erővel

Háromszor tapodott. Már érzé a gonosz Ármányt,

S népe jelenlétét, s így szólt bús csendes ajakkal:

„Éji setét, s ti az éjjelnek bús rémei, immár

Szűnjetek, és a vérjeleket békélve vegyétek.

Itt van az áldozat a forrásnak tiszta vizénél,

Itt folyt el nektek buzgó friss vére, s fölötte

Áll egyedűl, ki ez áldozatot teszi, bajnok erővel,

Nagy bátorsággal fölfegyverkezve, s halála

Terhes gondjaival. Ti ne rémítsétek ezentúl

Háborgó lelkét, ne vegyétek tőle hatalmát:

Nem sok időre hideg föld árnyékába borúland!”

Akkor háromszor megvillant helybehagyóúl

Ármány jobbjának fellegdárdája, s elomlott.

A táltos pedig elrándúlt kacagánya köréből,

S hogy megerősödjék, a hős ifjúhoz imígy szólt:

„Oh ne nagyon számláld, deli hős, ifjúi korodnak

Napjait, oh ne igen szomorodj, e létel utóján.

Mert nem kéne-e menned utóbb? nem kell-e nekünk is?

Ott hol Atillának iszonyú árnyéka huzódik,

Hol nagy Ügek, nemes Álmossal vígadva parancsol

A sok ezer népnek, melyet dárdájok elejte,

Ott még áll üresen végetlen tére az éjnek,

A mi helyünk. Te korán jutsz el jelesedve közökbe.

Jobbodat a kutigúr árnyékok is áldva fogadják,

S a döntő magyarok vérképei néked örűlnek. -

Szép itt a ragyogó nap déli tekintete, kedves

A piruló hajnal, s az egek kék színe nap estén;

Édesek a szerelem forró ölelései, és a

Társas öröm víg énekeit mindenki szerette;

De ki lemond itten lelkét elszánva ezekről,

S aki dicsőséggel megváltja ezernyinek éltét,

Százszorosan vesz részt mindebben az ősi világon.

Ármány kísértett: fölemel nagy karja Hadúrnak.

Az készíti neved koszorúját csillagi fényből.

Örvendj: ami ezerben nincs, fölgyúla szivedben

A nemesebb bátorságnak szikrája, s ez éltet

Itt, és síron túl bajnok híredben örökké!”

Igy szólt. Mindnyájan nyugalomra siettek azonnal.

Éjfél múlt. Nehezedve nyomúlt szemeikre az álom.

Minden szúnyadozott, csak az ifjak lelke tünődvén

A történeteken. Hábor, kürtös Lehel, és Bors

Megbúsúlva terűltenek el, hogy késedelemmel

A hír szép mezejét megjárni egyébre halaszták.

De minden gondot lassan lemeríte az alvás;

Sőt Ete álmait is szörnyű lelkével elölte

Ármány, hogy mélyen szúnyadjon, mint mikor a bús

Néma halál karján szúnyadnak az emberi lelkek.

Téged hágy egyedűl gonddal küzködni magadban

Nagyra törő idegen, Susadal szép ifja, Laborcán.

Halni, vagy élni neked nem öröm már, végtelen inség;

Nincs nyugodalmad ezen, bizodalmad nincsen amabban.

Állsz, mint tengernek partján az egekre növő fa,

Melynek zöld tetejét villám és fergeteg éri;

Életadó gyökerét csapkodva emészti az árvíz.

Hogy megdőle Kió, Álmos harcára, midőn ez

Ősi hazájából seregét rávitte merészen,

És az orosz földön jól terjesztette hatalmát:

A frígyes kunok és oroszok bátrabbai nyomban

A diadalmas után indultak hirre sietvén.

Ekkor jött könnyű elmével az ifju Laborcán.

Kedvében vala Álmosnak s a hős seregeknek,

Mert fő nemből volt, s kedves szépségü személye,

És őszinte szelíd; de magában nagyra sovárgó,

Könnyetlen szemmel honn hagyta az érte kesergő

Jámbor atyát, búgondos anyát; ott hagyta eszetlen

Hírre futásában jegyesének tiszta szerelmét.

Ugy maradott a lány, szép arcú Bellira, árván:

Ége, s veszett, hervadt bújában; végre lehunyta

Bús szemeit, s gyászos sírjába temette szerelmét.

Ifju Laborcánnak mikoron már messze vidéken

A szigorú hegyeket bajosan megmászta, s ijesztő

Ütközetek közepett állott vérében aléltan,

Sokszor eszébe jutott búsongó Bellira képe.

Később még, mikoron főbb éveit érte: hevesb lett

Kívánsága; szerelmében most gyúlada jobban,

Most érzé tetemes kínnal, mit veszte, szivében.

Már készűlne hazájához fordulni; feledve

Lön nagyság, és hír: egyedűl még éle szerelme,

S éle szerelmében búsongó Bellira képe.

Ment; de haszontalanúl: a bús lány sírba jutott már,

Útjában hallá, későn szomorodva, halálát,

S megfordúlt ismét s élt itten azóta siralmas

Csendben, örömtelenűl. Seregektől járt seregekhez,

S kezde csatákhoz már nem igen lett annakutána.

Aki vigasztalná, eldődinek istene, azt is

Elfeledé, s bizodalmával nem járula hozzá.

A rohanó magyarok vérengző istene birta

Háborodott keblét: abban hitt, s rettege tőle.

Most Ármány jelenéseiből új ösztöne támadt,

És nagy erőszakot érezvén több fényre, s halálra,

Még mikor a tábor rendében mélyen aludtak

Társai, és kezdett a nap csirkázni, az első

Gyenge sugároknál keserűn így szóla magában:

„Rejtezz gyűlölt nap, mely búmra világodat öntöd,

A zivatar felhői megé rejtezz el előlem!

Hervadj léptem után, szemeim láttára borúlj el

Természet, mely díszeidet csúfomra nevelted.

Hah! vagy mért vagyok én nyomorult a boldog időben?

Ily inségre jutandónak mért kelle születnem?

Vagy mért kéne tovább bajaimhoz kötnöm az élet

Csalfa kivánatját? Nyilj lelkem rejteke, vagy bár

Nyilj te keserves szív s mondd el, mily terhes az élet,

Inte az ifjúság gyönyörűje, de nem fogadám el;

Férfi dicsőség szólt hozzám a mennyek öléből:

Fölhevülék, s buzgóságom könyekre fakadt ki,

Haj! de hevültöm után nyomorultan hátra maradtam.

Most gyász képzeteim dúlnak, s a csalfa setétség

Országát keresik... Te fogadj hát, szűtelen Ármány.

Hah! Ármány, Ármány! te fogadj, és ronts is el engem!

Bűn legyen a maradás nekem, és örök átok az élet:

Én leszek áldozatúl a népért veszni menendő.”

Szóla, s megúnt fekvéséből fölkelve serényen

Öltözetet veve, mely kékes vala, mint az emelt ég,

Lágy szövevényekből, s cifrázott rojtos ezüsttel.

Gyenge szekernyéjét, mely félig födte be szárát,

Vékony szíjakkal kötözé. Fölvette továbbá

A fénylő sisakot, s paizsát mely domboru térén

A szaladó vadakat, s űzőit metszve mutatta.

Vette tovább ragyogó kardját, s markába szorítván

Megsuhogatta keservesen, és hüvelyébe taszítá.

Most dárdái közűl választa, tünődve magában,

Egy súlyost, s hegyeset, s állt elszánt fővel az égnek.

Mint a sír mély gödre, üres vala keble, s borongó,

És szeme messze tekintve veszett a tiszta határon.

Lassanként már ébredezett a tábor is. Első

Kelt ki Tas, és fiait hevesen fölrázta. Legottan

Keltek azok. Mint vad párduc fölrobbana Hábor,

Öltözetet veve, és fegyvert, mely álla fejénél.

Úti Lehel mozdúla vitéz bátyjának utána.

Nálánál alacsonb termetre, de vállban erősebb,

Mint hegyi tölgy mellett a sziklafal, álla merően.

Hábor testén a ruha zöld; kacagánya setét kék,

Hímes aranyszálak ragyogása keríti be szélét,

Fegyverek, és harcok csillognak rajta kivarrva,

Bal sarkán egy kis hű kéz fölnyújtja virágát

A rohanó hősnek; de vad az, nem hajlik utána.

Harcba siet fölvetve fejét, és karja hatalmát.

Ezt a kis Dalamér, Huszton fejedelmi leánya,

Varrta ki gondosan, és mellette tudatlan ajakkal

Dall vala Háborról, Hábornak barna szeméről,

Kit, mikoron nyargalna Denep sebes árjai mellett,

Láta magas tereméből, és megkedvele forrón.

Gyenge, minő a harmatgyöngy, és tiszta szivű volt

A fejedelmi leány; de reá nem gerjede Hábor,

Bús vala még Tanaisba veszett mátkája halálán:

Mégis ajándékát emlékűl hozta magával.

Most fölvette, s dicsőn fénylik vala benne, miként fenn

Hajnali díszében az egek szép csillaga fénylik.

Kardja alant lógott leszorított sárga övéről;

Kalpagján alacson kolcsagtoll renge; de hosszú

Somnyelü dárdáját magasan fölütötte kezével.

Öccse hasonlóul jöve fegyverkezve; de vállán

Szarvasbőr vala mente gyanánt kurtára szabottan,

És örvös buzogány jobbjában. Balja felől a

Hős seregek riadója lelóg, a tábori nagy kürt.

Igy készültek ezek, s döngették pajzsokat: erre

Ébredezett a nép, s szilajon kapkodta dsidáit.

Tas pedig állt hős gyermeki közt a sziklai sasként,

Mely bátor fiait magasan szép napnak ereszti,

És örvend, s lassan csapkod szárnyával utánok.

Úgy állott fiait biztatva Tas, a fene képű,

S láttokon örvendett s velök a nép rendi közé ment.

Távolb fölkele Bors megbízott férfi erőben.

Visszaveté fodros hajait vállára, s keményen

Nyomta reá süvegét. Sok harc emléke vagyon már

Bátor szívében. Attól ég arca, holottan

A nem rég vett seb látszik még gyenge huzással,

Nem szégyen; mert nyalka Dobort ő verte le futva

Tátra magas bércén. Az előbb ott rajta sebet tőn,

Mégis erőt vett Bors, és egy vágással elölte.

Most is kalpagján hordozza Dobor lobogóját,

Mely magasan veri a levegőt, és messze fehérlik.

Már minden részről valamint nap nyugta után a

Csillagok egymást érve kitűnnek az égi határon,

Akkép kelnek ezek, s szaporán készűlnek az útra.

Itten kél Edömér, s csattog páncéla ruháján.

Délcegen ugrál és nyihog a pej csődör alatta,

S amint hánykódik, megvillan kardja kezében.

Tornyos testével jő zászlós Bulcsu amarról,

Mint döntő elefánt. Ékes zászlója lebegve

Játszadozik széllel, nagy ezüstös szára ragyogván.

Kék lapján képek vannak beleszőve arannyal:

A vezető szarvas, s dárdás űzője nyomában.

Messze terűl siető lábaiknak alatta Meótis.

Naptól csillámló síkján ősz hófuvatok közt

Csak néhol feketűl a szirtek dísztelen orma,

Hol repeső csókák, s hollók marakodva tanyáznak.

Látszik alább nagy erőt mutató állásban az első

Hét magyar: Álmos, Előd, komoly Und, Tuhutum, Huba, Tas, Kund,

Amint esküsznek fölemelt kardokkal. Ezek közt

A fejedelmi magyar deli Álmos, díszre kitetszőbb,

Áll magasan, s vérét s gőzölgő véröket issza.

Hajdan ezen képet könnyű tündéri kezével

Szőtte szelíd Zala, Álmosnak testvére, ki otthon

Megmaradott az előbbi lakon hű Torzon ölében;

A zászlót pedig Álmos adá hordozni Dobónak;

Elgyengűle Dobó, s a zászlót Bulcsura hagyta:

Ez viszi most gyakran betekerve, ha kis csata zendűl,

Fenn lobogatva, ha nagy seregeknek harca dörömböl.

Rézbuzogányt hordoz, s hadijesztő barna fején mély

Vaskalapot; nem mintha halált rettegne, hanem mert

Könnyen birja, s hevet, hideget ki tud állni alatta.

Ezt, hogy az alföldön nyargalt, fölrúgta lovának

Lába, ezóta fején viselé kalpagja helyében.

Apja is, a jó kedvü Bogács, kél nyomban utána;

Párduc kápa fején, s van csínos bocskora lábán;

Testi ruhája setét, de ragyog szép csatja övének,

Melyről kardja lelóg s hüvelyével verdesi combját.

Ez hogy népe között járkál, meglátja továbbad,

Mint agg s gyötrődik Susadal szép ifja Laborcán,

Hozzá tér, s így szól pusztúló sátora mellett:

„Félre keserviddel szívem-kedvelte Laborcán,

Síra szülőddel apád, s téged nem tarta siralmok.

Most mikor itt vagy már, te kesergsz-e? Mutasd meg erődet:

A bátor seregek közepébe nem illhetik e gond.”

Ifju Laborcánnak pedig ez volt válasza: „Tévedsz,

Oh jó lelkü Bogács, félénknek vélve Laborcánt;

Meglátod még őt a harcok fergetegében,

Meg! réműletlen képét sok ezernyi halál közt.

Néztem, mint fordúl a jóból roszra szerencsénk,

S elmerülék, de azért meglátsz a harcokon engem.

Ott hol legsürüebb s szörnyebb rivadása, veszélye,

Nézz, s ha megösméred vasamat villogni, ne vádolj!”

Igy szólottak. Ezenközben már bontva valának

Sátoraik, s a bajnokok is mind talpra kelének.

Jött Ete hős, iszonyú gondját lelkébe temetve,

Délcegen, és bátran. Bojtos kacagánya kevélyen

Lebbent a széllel, s valamintha világnak utóján

A szakadó egeket föl akarná tartani, állott

Izmos markában vasazott dárdája merően.

Tarcal is a nyilazó seregeknek büszke vezére,

Fecske lován mint könnyü madár, nagy gyorsan előkelt!

Szép aranyív fénylett baljában, s rakva nyilakkal

Csengett, és zörgött ékes puzdrája, ha mozdúlt;

Görbés kardja pedig csillámlott oldala mellett.

Fecske lován, amint sebesen fordúla, ezüstös

Cafrang hányódott, s meglebbent sárga sörénye.

Mint, ha megindúl a fuvalom nagy Mátra vidékén,

Rengenek a tölgyek, fejeik meghajlanak ingva:

Úgy mozgott Bodrog táján a reggeli tábor.

A nyihogó paripák, s hősök keveregve forogtak

Itt is amottan is a vezetők villogva kitünvén.

Míg ezek itt késnek, s hatalommal vágtat előre

Árpád, a győző seregek fejedelme Tiszánál,

És füves Alpárnak haddal közelíti határát:

Fattyú Csorna szivét egy dölfös gondolat éri.

Tudnillik fejedelmi Zalán hű kéme kilesvén,

Hogy Bodrog táján sereg indúl, rendre beszélte

A szilaj ifjúnak, ki legott teli telve merészen

Gondolt tettekkel, föllázada, s nem vala nyugta,

Miglen rettenetes Viddint, és bajnok Izácsot,

S a nemes Antipatert el nem csalhatta magával.

Már zengett kürt, tárogató, már kész paripákon

Ültenek a magyarok, mikor itt a völgynek öléből

Ellenök a bolgár seregek lovagolva jövének.

És látszék legelől szörnyű erejében az ádáz

Öldöklő Viddin, látszék dárdája hatalma,

És hada, mely bátor nyomain ment bátran. Utána

Bajnok Izács toldúl. Ezt fattyú Csorna hadával

Éri, s nyomában rohan. Legutól jő Antipaterrel

Csendesen és komolyan bőtermő Ázsia népe.

Kik mikor a völgyből már mind sik földre kelének,

És a kész sereget látták, hadi zajra fakadván

Megrivadások után sebesen zúdúltak előre.

Ellenben délceg lovakon száguldva rohantak

A magyarok. Mint két felhő, mely távol az égen

Jár, s meg-megdördűl, amint egymásra közelget,

Ugy zajog a két had. Cseng, dőng paizs, és sisak orma,

Amint a suhogó nyilakat föltartja rezével,

S róla kemény gerelyek lekocognak tompa törötten.

Megy Tarcal, nyilazó seregeknek büszke vezére,

Fecske lován legelől; nyilait pedig a levegőben

Már viszi zúgva feszűlt idegének könnyü hatalma.

Dől sok erős bolgár. Megakad torkában az éles

Vessző, s vérével lelkét hadi térre bocsátja.

Egymást érve megy a magyarok nyila, kit fejen ütvén,

Kit mellben vervén letaszít. Most Tarcal erősebb

Nyílvesszőt veszen, és idegét fölhuzza halálos

Ujjaival. Peng a jó húr, nyila csengve röpűl már,

S mint az egek villáma, hatalmasan éri az ékes

Vértü Kabárt vállban. Megrettenik a deli bajnok,

Amint látja kezét fénylő kardjával elesni,

S érezi sérelmét. Átkozza magában az omló

Gyors nyilat, elbúsúl esetén, s átkozza lövőjét.

Hasztalan! a suhogó nyilakat még hallja röpülni.

Szállnak azok mind szüntelenűl. Ő lankad azonban,

Elhalaványodik, és kardos nagy jobbja lelógván,

Visszacsavarja lovát, s keseredve megy a seregektől.

Más részről gerelyek hullnak nagy erővel omolván

A sujtók keziből. Hegyeikkel előre ragyogván

Verdesik a levegőt, s rohanó hősökre sietnek.

Most Hábor szívos gerelyét markába szorítja,

És háromszor irányozván veti nagy hatalommal.

Nagy kopjája megy, a levegő megreszket előtte,

És szörnyűképen hallik suhogása, azonban

Rettenetes Viddin látván kikerülni akarja,

S megbukik; ámde sebes mentében eléri sisakját

A gerely, és nagy erőszakkal leszakasztja fejéről,

Megszédűl a hős; de hamar meg’ helyre verődik,

S rettentőbbre borúl képén nagy szíve haragja.

Olyan most ő, mint a széltől hányva boszontott

Tenger. Lelkének minden nyugodalma kifordúl.

A hadakon végig hangzik rivadása szavának,

És dárdája hegyén viszi bántott lelke hatalmát.

Összerobog már a két had, dörmölve nagyobbúl

A moraj, és sürü por kelvén lábaiknak alóla,

Bodrog szép táján szomorún besötétedik a föld.

Erre tiporva megyen Viddin, s órjási kezével

Földre sodor mindent. Megdőlnek előtte Bobor, Bűs,

Távozik a kis Etúr; csak zászlós Bulcsu tud ellent

Állni csapásának. Megreng a nagy fa kezében,

Amint rettenetes Viddin csapkodja; de áll ő

S egyre viaskodik a zászlót markába szorítván.

Nem szünik a bolgár. Nekiszúr nagy dárdavasával

Több ízben. Zászlós Bulcsúnak balja az éles

Dárdától vérzik; mellén is hosszan elárad

A buzogó fris vér, s megrendűl harci kalapja:

Ő pedig áll egy lépést sem hátrálva helyéből;

A bolgárra keservesen üt, vág vissza vasával,

És hozzá, látván, hogy erőlködik újra, imigy szól:

„Bolgár hős! mire vesztegeted nagy erődet irántam?

Hozd bár a szélvész erejét ordítva kezedben,

Nem veszed e zászlót. Miglen markomban az isten

Mennyköve meg nem üti, magasan fog szállni, s merően!”

Igy szólván szörnyű karját fölnyujtja, s keményen

Hány ellent a rettenetes bolgárnak, azonban

Vére foly; ő el nem csügged, folytatja vitáját,

Miglen utóbb a hős elvész a zajban előle.

De ki fenébb köztök mint fattyú Csorna dühében?

Akiket ér, vad párducként szaggatja, s az ömlő

Vérben, elesteknek kínjában, s a vad enyészet

Képeiben gyönyörére talál. Itt kardja ledönti

Szőke Csabát, kit hogy meglát a síkra terülni,

Néki rivalkodik, és ígyen szól büszke kacajjal:

„A földet mit méregeted? nem durva fajodnak

Termett az, hitvány; de megállj, majd fölszabaditlak,

Hogy keserű lelked bujdossék vissza hazádba!”

Igy szólt, és testét kezdé tipratni lovával.

A nyilazó Tarcal távol meghallja kegyetlen

Csorna szavát, s elbúsúlván katonája elestén,

Gyorsan ereszti nyilát. Megkoccan Csorna sisakja,

És remeg, amint a gyors nyíl ormához ütődik.

Borzad Csorna, s fején szomorún megrázza sisakját.

Néz csikorogva körűl, s mikor épen balra csavarja

Szürke lovát, Tarcal nyila csendűl második ízben.

Látja ez a nyilazót; de rogy a szép szürke azonban,

Mely megszökve, fejét a nyilnak elébe fölütvén

Mérges ülőjének gonoszúl eltűri halálát.

Nyargal már Tarcal maga is, megvágja derékon

A dárdás Bukorót, s ezután lenyakazza Mezirkét,

Kik menetét gátolni jövének elébe; de Csorna

Ekközben gyorsan paripát vált, s délcegen űl már

És megyen a rohanó vívónak elébe rohanva;

Vág Tarcal, s első vágása hatalmasan éri

Csorna fején a réz sisakot, mely csengve lehullván

A földet veri: Csorna megáll, s egyszerre halálos

Szinbe borúl haragos szeme bús szikrája; de Tarcal

Kardvasa a nagy ütést nem birván eltörik, és jő

Ellenben Tarnó, s jobbját megszurja dsidával.

Tiszta Rucsuk pedig a sisakot fölnyujtja urának.

Csorna föleszmél már. Tarcal fut csorba vasával

Elkeseredve; de még szívét nem vesztve, miként a

Megszaladó farkas, mely gyors űzőire gyakran

Visszakap, és szikrát ereget csattogva fogával.

Már készíti nyilát; de serényebb Csorna haragja.

Ott terem, és ragyogó kardját úgy vágja fejéhez

Tarcalnak, hogy messze lehull koponyája, s lováról

A megcsonkúlt test sebesen lehanyatlik. Az ékes

Fegyvereket dühös ellensége letépi, örülvén

Szép arany ívének, s terhes puzdrája nyilának;

A bajnok pedig ott fetreng vérében aléltan,

Visszasohajt hős társainak harcára, s elalszik.

Tagjain is gázolni kiván a vad diadalma,

Ám a gyors nyilazók, Tarcal hű népe, darázsként

Pezsgenek a téren s urokat nem hagyni halálig

Elszántak, zápor nyilaikkal ijesztik az ellent.

S mintha egyébütt harc nem dúlna, csak erre röpülnek

Vesszőik s leszegezve rogy el, ki közelgeni bátor.

Csorna is elretten, borzadván pajzsa nyilaktól

S harci szerencséjét máshol kívánja keresni.

A hű nép pedig a testet vértháton orozza

A csata vészeiből s bíztos menedékbe fogadván,

Őrt röpülő nyillal tart ott mellette s temérdek

Nép hull el haragok mia és nyilaiknak alatta.

Tas, mint harci vezér, emberkedik, és közepette

Gyermekinek, valamerre megyen, dől, széled előle

A hadi nép, de nagyon megtartóztatja haragját.

Mint egy lesben ülő keselyű, áll hátra gyakortább,

Jegyzi az ütközetek folyamatját, és hadat intéz,

A gyengűlőket szava, karja előbbre segíti

Vagy födözőűl van, ha ki megfáradna, hadával.

A nép mindinkább kevereg, s vívódik azonban,

Győzetlen karját a rajtaütőkre szegezvén.

Itten Izács toldul széles mellével előre.

Hullámként zajog, és rohan a nép vágva feléje;

De nagy mellének szirtében megtörik a zaj,

S karja hatalmától a hullám visszaverődik.

Lábi rohan, s egyenest zúdúl dárdája Izácshoz,

És bizik ő, de erős a bolgár barna sisakja:

Róla lefordúl a fegyver; Lábit pedig állban

Vágja keményen Izács, s melléje lefekteti Bátát,

S Dúst, rohanó Villám fiait, s Villámot azokkal:

Aki midőn fiait védné, velök elvesze, s vérét

Magzati vérével megölőjük vitte keverve

Gőzölgő kardján, mely Villám szíve alatt járt.

Ellenben gyors karvalyként csapkodja vitézit

Kún Edömér. Milasint nyakszirten vágva ledönti;

Kardja alatt kettészakad agg feje barna Merőnek;

A hosszú Nadorol kopjáját érzi hasában,

S összetekergődzik kinjában gyenge kigyóként.

Így Edömér valamerre kerűl, ront, kerget, öl egyre.

A szomorú Lomhár sebesedve iramlik előtte;

Ő pedig űzi, kereng, vág, és ordítoz utána.

A nyomorult bolgár itt már elveszne. Azonban

Közbevetődik Izács. Edömér jő gyors lova hátán,

Látja rohantában harcának ritka cseréjét,

S a daliás bolgár képén bámulva megáll most.

„Mit vizsgálsz bámulva vitéz? bolgár vagyok én is.

Jőj, lássák feleink: kihez áll a harci szerencse.”

Mond az erős bolgár, s elejébe szökelteti ménét.

Hős Edömér nem fél, hanem így szól válaszadólag:

„Emberséges vagy szavaidban, harci mezőn is,

Oh bajnok, s karodon nagy erőnek látni csodáját.

Tisztelem a te tekintetedet, s veled itten örömmel

Vívok, hogy lássák: kihez áll a harci szerencse.”

Igy szól, és sebesen nekirugtat jó paripáján;

Nem gyáván villog sebesítő kardja kezében.

A bolgárnak karvasa cseng, és vére megindúl,

Hogy rávág Edömér, s könyökén gyűrűit eloldja.

Visszacsap a bolgár; de kerűli serény lova hátán,

S könnyeden elfordúl Edömér, és vagdal azonban,

Hogy már szinte kifárad Izács. Végtére kitetszik

A nagy erő. Balról úgy vág Edömérre halálos

Karral Izács, hogy mellcsontját beszakasztja, holottan

Elsárgúl a hős, s lemarad félhalva lováról;

A bús ló pedig elrohan, és viszi páraszakadva

Megpusztúlt nyergét, ura vérzik, s haldokol. Ezt hogy

Látta Izács, így szólt sajnos hunytára tekintvén:

„Igy fizet a véres hadak istene minden időben.

Bátor bajvívó! boldog legyen a te nyugalmad,

Megjő majd napom is, melyben mint szinte hanyatló

Testedet, engem is a förtelmes férgek elesznek.”

Monda, s tovább indúlt seregét uj zajba vezetvén.

A völgy mélye felé küzdött hada Antipaternek.

Ő maga szóval is és példával is ugy megy előttök,

Hogy vezetése után Bors népét visszaszorítják.

Látja, s előugrat buzogányt rengetve kezében

Bors, és a görögök nyilait fölfogja merészen

Cifrás pajzsával, s megyen Antipaterre rohanva.

Bátran küzködik a két kar, s kétségbe huzódik

A viadal; de utóbb már lankadoz Ázsia hőse,

S a rohanó Borsnak rosszúl fordítja hatalmát:

Vág ugyan, és szeles kardját Bors mellire szegzi,

De paizsát tüstént odanyujtja ez, és üt azonnal

Nagy buzogányával. Beszakad rozzanva sisakja

Ázsia hősének, s megkoccan erős koponyája.

Hölgye pedig remeg, és besetétűl szép szeme fénye.

Már őrzői között nincsen nyugodalma, kirándúl,

Bajnokit inti, s viszen segedelmet gyenge kezével.

Hátrál Antipater, s itt tüstént közbenyomulnak

A görögök. Bors dúl; gyávának szidja magában

Antipater lelkét, s tör utána, de bátran elállják

Utját: öldököl ő; de azok meghalni se félnek:

Megsebesűlt urokat karddal s testökkel is őrzik.

Antipater pedig a bús nőt bíztatja szavával,

S szíve szerelmével mosolyog rá bajnoki képe.

Nagy keseredve megy és vagdalkozik ifju Laborcán

Más részről, és semmi veszély nem tartja futását.

Megy mint könnyű szél, s szabdalva boszantja magára

A hadakat. Mirzát gerelyével mellbe hajítja,

És vérét látván megörűl. Majd cifra Lemőkre

Vagdal. Visszaver az; ki nem állván végre csapásit,

Megszalad; ez pedig űzi vadúl száguldva nyomában,

S hát hosszat ragyogó kardjával vágja keményen;

Cifra Lemők leesik, s földet rág kínos ajakkal.

Inti körűl vívó bajtársit, s kéri halálát.

Nem könyörűlnek azok: hagyják gyötrődni bajában:

De az orosz gyermek már vesztét érezi. Nincsen

Nyugta sehol. Mélyen belevág a had derekába,

És oda vágy, hol legszörnyebb veszedelme. Azonban

Végkora még nincs itt; Csornával kezdi vitáját.

Vág, s pusztít kegyelem nélkűl a két heves ifju,

Kardjaiknak fennyen hangzik csöngése, s erősen

Ver, dobog a hő szív dagadó mellöknek alatta,

S már fejlik, bomol a páncél fene Csorna nyakánál,

Erre keményebben lecsap ő is, s homlokon érvén

Vágja Laborcánnak paripáját, összerogy a ló

Szörnyü süvöltéssel; de Laborcán bátran előkél,

És gyalog áll harcot, de rohanva jön égve csatától

Erre Bogács, győző Csornát meg’ hátra szorítja,

S gyilkos szándékát bajnok karjával elüzvén,

Dárdás társaival szorosan bekeríti Laborcánt,

És lovat ád neki, és így szól a harc örömében:

„Ember vagy fiam. A te karod nem gyáva. Dicsőség

Van veled; én hallám vasadat csattogni vitézűl.

Menj, harcolj magyarán, s méltó léssz mint magyar élni!”

Monda, s az ifjú ment; de nem élni - keresni halálát,

Antipater csapatit kezdé kísérteni. Bátran

Vága be, s már oda jött, hol csendesen áll vala néhány

Bajnoki közt a szép görög asszony férfiruhában.

Titkos erő unszolja, s mivel nem lát nemesebbet,

Erre megy. Ármány itt mindent elkerget előle,

Hogy hamarább vesztét érhesse csatája hevében.

Áll maga, s ví egyedűl a bús hölgy, fényes acéllal.

Ellent hány; de erőtlenűl. Megnyitja Laborcán

A könnyű sisakot, s a páncélt gyenge nyakánál,

És már látni fejér kebelét, a szertevetődő

Hosszú barna hajat, s epedő szeme tiszta sugárit.

Bálványként odavész néztében az ifju: csapása

Fennakad, a lélegzet eláll, szive verni szünik: majd

Megdöbben nagyon: és hangos kopogása kihallik.

A szép hölgy pedig áll veszteg, s réműlten előtte,

Mintha beszélné, hogy nem volt szándéka csatázni,

Mintha rebegné, hogy hűsége kötötte urának

Harcaihoz szívét, úgy áll itt félig aléltan.

Képe könyörgését, s csendes bánatja hatalmát

A vesztő szerelem bágyadt szikrája segíti,

És csábítóbb lesz szépsége veszélyes ügyében.

Ekközben már jő szörnyű fájdalma hevével,

A feleségféltő görög, és odaszöktet azonnal.

Mint haragos tigris, porrá tördelni Laborcánt.

Nézi ez is, s iszonyú képét meglátva gyanítja:

„Ez tán férje lehet” s lelkét új gondolat űzi.

Még egyszer pillant a hölgyre, s levetve halálos

Képzeletét, örömet forral szín-csalta szivében.

Lelke lebeg kardján, kezeit vágyása vezérli.

Élni kivánna... Szegény! mikor élhete, veszni ohajtott,

Most már élni kiván; de bolond fogadása kiveszti.

Bús, komor árnyékban szédítő rémi jelekkel,

Csak neki látszólag, lebeg Ármány képe fölötte,

S élete szép örömét sanyarún elfogja szivétől:

Antipater nagy dárdával szaggatja derékon,

És üti szertelenűl a vágyó nyugtalan ifjat;

Összerogy ez, s kedves képét elfutja setétség,

És mely olyan igen nagy volt, szive lángja elalszik.

Néz iszonyodva, szemét a tágas egekre szegezve,

És nem lát egyebet, mint Ármány ördögi képét,

Mást, mint vesztének keserű fájdalma, nem érez.

Igy vész el, nyomorúlt, szép ifjúsága korában.

Látta Bogács bús harcában lankadni az ifjút,

És sietett, de ledőlt az, s már örvendve letépnék

Fegyvereit. Nem hagyja Bogács, orditva közökbe

Csap, s a holt testet kardjával védi vitézűl.

Hősi haragja elől sokan elréműlve kitérnek,

És sokat a hidegűlt test mellé fektet, azonban

Mindinkább gyűlnek katonái, s közökbe fogadják

A vérrel, porral csúfított bajnoki testet.

Nézi Bogács, és gondba merűl így szólva magában:

„Haj! csakugyan meglelted utóbb a harc mezejében,

Amit ohajtottál gyakran, vég vesztedet, ifju.

Itt idegen porban temetődöl: messze hazádtól,

Messze szüléidtől, s nem fogják sírodat a bús

Hölgyek szép szemeik nedvével elönteni, róla

A fakadó ibolyát hű kéz nem tűzi kebelbe.

De te nyugodjál békével, bús ifju, porodban:

Itt csapodár örömek nem fognak kelteni többé,

S álmodat a titkos búnak nem ijeszti hatalma,

Mely ifjú napodon komor éjszínt vonva borongott.”

Igy végzé s csapatit biztatva előbbre nyomúla.

Zúg a harcoknak haragos rivadása; keményen

Csattog az összeütött fegyver, s a büszke levente

Még viszi teste sebét, karját még harcra feszíti,

De fáradtan zeng a kései ének utána.

A fene bajvívót, s daliás komoly arca haragját,

A mellébe törött nyillal keseredve vesződőt,

S a diadalmi öröm hangját nem győzi követni.

Gyengék is már e letünő kor lelkei; a nagy

Ősi dicsőséget nem bírják tartani többé.

Tí kacagányos apák, hadat űző szittya vezérek,

Hős eleink, mi csekély nektek keveredni csatába,

Ott új honnotokért küzködni, s elesni vitézűl.

Nem! méltó unokátoknak most mondani én nem

Merném nemzetemet; mert a kard súlya keserves

Már neki, s mellékes gondokra vetődve, mohón a

Béke futó örömét kapdossa (nem őrzi) bolondúl.

Olyanokat mégis szült századom, akik örömmel

Visszatekintenek a lehunyó fény régi nyomára,

S hátramaradt sugarát fölfogják tiszta kebellel,

Hogy vele áldozatot lobbantsanak a haza színén.

Oh ha ezek számát érhetném gyenge dalommal,

Föld! gyönyörűséget nem kérnék tőled azontúl.

Szívem örökségét itt hagynám hűbb fiaidnak,

És komolyabb örömem nagy egekkel lenne határos.

Aki kemény szűvel viszed Ármány rémeit, és a

Szörnyü halál utján nem tudsz csüggedni, vitéz Und

Hős fia! hát téged hol nézzelek a csatatéren?

Sűrűn áll, mint a telekek zöld szálai, a nép;

De visz vesztednek sanyarú érzése közökbe.

Meg nem akadsz, és a hadakat rémítve zavarván,

Mint a villámé, tündöklik fénye vasadnak

Vagy magas árbocként forog a nagy dárda kezedben;

A gyűlt nép pedig elréműl, vész, és fut előtted:

Vér fakad útaidon s haldoklás nyögdel utánad.

Áll nem messze kemény harcban csillogva, zajongva

A három bolgár, s ádázan vágtat előre,

A népnek sokasága pedig dől nyomban utánok.

Látja, s vitéz elszántában nekik ugrat az ifjú,

Fénylő kardjával legelőször megtöri fattyú

Csorna fején a réz sisakot. Megdőlne legottan

A bolgár; mert elkábúl feje, s balra lehajlik

Válla fölé; de hamar nagy zúgás hangja közelget,

Ármány jő, s a harc moraját csikorogva hasítja.

Itten Etét, amint ellenségére halálos

Vágást tenne, setét rémítő képpel ijeszti,

S tornyos szikla gyanánt szakadólag elébe vetődik.

A hős nézi, s nem irtózik; jól tudja veszélyét;

De szive megbúsúl, hogy legjobb harca korában

Kell hátrálnia s dárdáját fölemelve boszúsan

Verdesi a szellemképet. Mind hasztalan: össze

Bomlik az, és annál iszonyubban ütődik elébe,

Újabb rémekkel. Most őt vadan űzi halála:

Nincs nyugodalma futásában, sem győzödelemben.

Karja legyen bár a villámnál ütni serényebb,

Pusztítson bár nemzeteket, nincs vége bajának:

Győztös kardja hegyét az enyészet visszataszítja.

Ezt érezve veszettebben kezd dúlni csatáin.

Képe setétebb lesz, valamint mikor a magas égre

Felleg emelkedik, és szép fénye sugárit eloltja,

Úgy beborúl szép hősi tekintete. Szökdös alatta,

S tajtékozva megy a pej mén, sujtásra szegetten

Áll egyenest a rettenetes nagy dárda kezében.

Hasztalanúl dől most Ármány rémképe feléje,

Hasztalanúl veti nagy mellét, és kardja hatalmát

Ellene bajnok Izács. Hegyek essenek, a sebes árvíz

Tengere zúgjon bár, ő győz, vagy halni fog: igy megy

S ég, föld nem képes megtartóztatni menését.

Most oda szúr, hol Izács nagy mellvasa összefogódik,

Messze kihallik rémületes csengése vasának;

Megszakad a vastag páncél, mellében Izácsnak

Mélyen jár a dárda, s szivét megnyitja hegyével.

Vész az erős bajnok, szép címere búsan aláhull

A szédűlt fejjel. S még itt sincs nyugta Etének,

Megy keseredve tovább, s viszi véres fegyvere súlyát,

Rettenetes Viddint leli nyargaltában ezúttal,

És nekivág, s döngő paizsát megzúzza kezében;

Őtet azonban az ellenséges Rém vadan űzi

Ál fénnyel csábítva szemét. Most merre rohanjon,

Honnan védje magát, s hova vész, nem tudja s halotti

Borzadozás hidegen fut végig tagjain. A sok

Bolgár mind rá zúg; megbúsúlt népe Izácsnak

Ellene hő haragos szájból ordítva boszúját.

Eszmél Csorna is, idecsattog vad dühe szárnyán.

De legrettenetesb a bántott haemosi bajnok:

Mintha veszett sárkányt szemlélnél a magas égen

Éjjeli felhők közt száguldani lángos agyarral,

Úgy rohan ez, s ragyogó kardjával csapkod Etéhez.

A tajtékzó mén már összerogy: ő pedig állva

Véresen, és tépett fegyverrel még keseredten

Visszaver, és harcban készűl elvenni halálát.

Veszne, s erős lelkét a Rém vad körmei vinnék

Mátra setét barlangja felé; de fölöttök az égben

Fényhajlékából lát a hadak istene mindent,

És megszánja Etét, s a Rémre haragja kilobban.

Gyorsan előragyog a felső levegői határból.

Villámsujtásként látszik nyoma, s messze világos

A tájék, melyen földrázó fegyverivel megy.

Nap ragyog arcában, de szemölde haragra huzódik.

Kalpagján magasan szikrázik szép lobogója,

És hamvas kacagánya körét aranyozza verőfény;

Kardja pedig nyugaton végig csillámlik. Előtte

Elkomorúl a Rém, s besötétűl csalfa világa.

Barnás fellegeit bajosan burkolja magára,

Messze kinyujtja setét dárdáját, s zúg, morog, és fut.

Hasztalan üt, nem villámlik dárdája kezében,

S amint csillámló kardjával ráver az isten,

Megszakad a sűrű fellegruha rémes alakján.

Búsan folynak alá barnás felhői, utána

A roncsolt árnyék, s hitvány dárdája lebegnek,

S megy pusztán, s egyedűl nyomorúlt rosz lelke pokolra;

Itt pedig a zivatar hangján így szólal az Isten:

„Aki vitéz lelkét elszánván honnja javáért

Veszni megyen, gonosz Ármánynak nem jut le kezébe.

Én oltalmazom azt, s hírét szép csillagom őrzi” -

Monda, s legott bátorság gyúlt lelkében Etének.

Visszavevé kifogyott erejét hős karja s hatalmas

Lőn vágása megént. Más részről jőnek azonban

Vesztét sajdítván megbúsúlt társai. Hábor

Első, aki Etét paizsával födve fejéről

Elveri Viddinnek rettentő dárdacsapását.

Majd a sűrűdő bolgár csapatokra kerűlvén

Hátban sujtja Csetert, s oldalt letaszítja lováról;

Megdöfi oldalban Hilkát, hogy azonnal elejti

Kardját, s a kantárt, s csörrenve lehajlik utánok.

Igy a bolgárok csapatit gyéríti; de őtet

A haragos Viddin dárdával szúrva derékon

Hirtelen általüté. A hős nem is érzi sebét jól,

Már vész, és csengő fegyverrel földre hanyatlik.

Fennyen emelkedik a fiatal cser törzsöke Fátrán,

Égnek eresztgeti zöld sudarát, és zúgva civódik

A viharos bércek lecsapó mérgével: azonban

Fejszés jő, s alacson bokrokhoz fekteti lombját.

Így fetrengesz most, Hábor, te is a hideg úton.

A gyávák mellé leborúl nagy bajnoki tested,

S nincsen erőd, mely karjaidat viadalra emelje.

Most Ete hős, ki beszélje busúlt nagy szíve haragját?

Megfordúl, noha vérbe borúlt deli termete, arca,

Mint az eső kőszál fordúl meg az erdei fákra.

„Haj Hábor, hol vagy, bajaim hű társa? ki bántott

Tégedet oh Hábor? Hol vagy, hova vesszek el érted?”

Így ordít, s vas dárdáját két kézre szorítván,

Mintha egész sereget le akarna sodorni dühében,

Nem szúr, és nem döf, hanem ordítozva körűlvág,

S ahova ér, tör, zuz: vele jár, és dúl az enyészet.

Igy letöré derekát egy gyors nyilazónak, Azirnak,

Arcon üté Mekirát, ki legott jajdulva hanyatt dőlt.

Mellben vágta Simont, s szörnyen leütötte lovastúl.

Már Viddinre rohant, gyalog a lovag ellen, azonban

A ló Viddin alatt iszonyú jövetére nem állt meg,

Meghorkanva szökött, hátrált kikerülni csapását.

Rája nyilak jöttek, kopják szállottak azonban

Távolról; de Hadúr inté, hogy térne ki gyorsan.

Itt pedig a nép mindinkább gyűl, s mintha egyébütt

Béke uralkodnék, nyargalva csak erre rohannak

A legerősbek is. Elkeseredve fiának elestén

Villám-szikra gyanánt jő Tas, s nagy kürtü Lehellel

Bors kíséri nyomát. Már hős Ete mentve van; újra

Fegyvereket, paripát szándékszik venni; de hozzá

Járúl a Táltos s komolyan nyugtatja szavával.

A heves ifjú a bölcs szót keseredve fogadja,

És hogy hév sebeit kötözik, most érzi leginkább

Fájdalmát, mégis Hábort jajgatja szivében,

Háborról tudakoz, s kardját kiragadva megindúl

Harmadszor; de szelíd Hajnát szemléli lebegni

Kardja előtt, s útját véres siralommal elállni.

Ezt küldötte Hadúr, hogy hősét visszaidézze;

Árnyék volt; de valójához termetre hasonló.

Szinte fehér kebelén látszott pihegése, s kinyujtott

Szép keze tiszta haván ragyogott harmatja szemének.

Amint szólt, bájos zengés lön alakja körében,

Átka vad Ármánynak elenyészett hangzatos ajkán,

Ekkor az ifjúnak lelkét más gondolat éri,

Bágyadtan leborúl széles szekerére Bogácsnak.

Csendes ajakkal hálát mond kardodra, Hadisten,

S ismét kezd a szép életnek örülni magában.

Távozik a véres hadak istene innen azonban,

S visszaragyog sebesen szép hajlékába egének.

Rettenetes Viddint pedig a sok fegyver eléri,

A bolgár sokaság csattog mellette, s keményen

Harcol Csorna közel; de vitézei futnak; utánok

A görögök hada is megfordúl, őt is erősebb

Karjával tüzesen hajtván Bors visszaszorítja.

Viddin népe marad, s maga a hős, harca helyében,

S a bús mérges atyát, amint rohan ellene, és nem

Vígyáz harcában, gyakran megsérti; de nyomban

Éri Lehel, s örvös buzogányát rázva keményen

Verdesi melléhez. Most már ki nem állja: dühében

Megcsikorítja fogát. De fut a nép, hátramegy ő is.

Gyötri kevélységét a szégyen, s gyakran elállja

A rohanók utját: öldöklő fegyvere, mint a

Vérbe borongó nap, megvillan néha; de tüstént

Megcsendűl fülinél súlyos buzogánya Lehelnek;

Ekkor hátravonúl ismét, és lassan iramló

Népeihez keveredve boszús lélekkel elindúl.

Jó darabig megyen így a két had, s szörnyű nyomában

Holtak, haldoklók vérrel fertőzve maradnak.

Elválik végtére külön pályára szakadván

Mindenik, és csendesb leszen a szép bodrogi tájék.

De zeng a rohanó magyarok mentében az ének.

Fujja Lehel cifrás kürtét diadalmas ajakkal,

És az egész tájék reszketve felelgeti hangját.

Bús, de hatalmas hang; valamint, ha setétes öléből

Csattog az ég, a kába világ meghallja haragját,

És retteg, mikoron hegy, völgy megharsan utána,

Úgy zeng tárogató, és kürt szava, rettenet és bú

Terjed az ellenség földén hangjoknak utána;

Mert tudják, hogy azok pusztító fegyverü hősök,

Kiknél büszkén zeng a bús dal harcos ajakról;

Jól tudják, hogy azok Tanaist elhagyva kijöttek

Barna szemű deli hölgyekkel, sok gyenge fiakkal,

Hogy honnot keresők, s diadalmasak a csatatéren.

Oh de te nem zengesz többé, hadi körte Lehelnek.

Csendes vagy, s az erős ajak is, mely csontodat érte,

Némán hamvad el a földnek lemerülve porába.

Nem viszi hangodat a szellő vérharci mezőkön,

S a maradék, noha kívánná, nem hallja meg azt már.

Híred azonban, s a bajnok nagy híre le nem száll,

Mig csillag ragyogand magas éjjeli fénnyel az égen.

Amit vérengző had meg nem emészte, gyakorta

Álnokság töri meg, s veti jégkarjába halálnak.

Igy készűl neked Antipater, neked ídai szép hölgy,

Hű két élettárs, így készűl szörnyű haláltok.

Kardja Laborcánnak mikoron megtörte az asszony

Gyönge vasát, s réműlt halovány kegyes arca kilátszott

És hava keblének, s hosszú haja fürte homálya;

Látta, közel víván a fattyú, s lángba borúla

Kellemein, s azokat szilajon kezdette kivánni.

Vére gonoszságát gonoszabb szándéka nagyítá,

S amit ohajta, legottan el is végezte magában.

Vétke fogantatván rengett bele mindenik íze,

Hányta, vetette fejét. Sokfélét gondola, többet

Érze, s akart mindent. Végtére kifőzve csalását,

Minthogy visszamenő seregében nem vala nyugta,

Antipaterhez tér, s így szól tüzet adva szavának:

„Igy hát, így fog-e nemes Antipaterrel egész nép

Néma gyalázatban megtérni Philónak elébe,

S a fejedelmi Zalán bennünk így tartsa reményét?

Viddin, ama rettentő is, hátrálni tanúl már,

És mellette boszúlatlan vész bajnok Izács el,

Zsákmány sincs, mely enyhűlést hozhatna szivünknek.

Jer, rajtunk soha ily szégyent nap fénye ne lásson.

Jersze, tegyünk zsákmányt, s hozzunk hirt vissza hadunkkal.”

Erre felelt nemes Antipater, s beborúl vala képe:

„Csorna! serény vagy az ütközeten; de nagyon heves és vad.

Nincs nyugtod, veszedelmet ohajtsz, mely téged el is veszt.

Bizva megindúltunk most is szavaidnak utána,

És a többi sereg csufjára megyünk haza; mert sok

Bajnok esett, s önnön vérünk fertőzi ruhánkat.”

Mégsem szünt, hanem indulatit titkolva, s haragját,

Visszafelelt szaporán a szép, de gonosz szivü gyermek:

„Oh bizony olyan igen nincs mit csüggedni az első

Gyenge csapásoknál, inkább jobb hírre sietni

Most van okunk, hogy ez egy harcunk el lenne felejtve;

Mert noha ők sem örülhetnek, hogy győztek, elesvén

Sok buzogánnyal erős fiaik, s nyilazóik előttünk,

Mégis vesztségünk, s az erős Izács este siralmasb.

Tartsd itt hát hadadat, megtartom népemet én is,

És menjünk ketten, vagy hárman amarra, hol a fák

Reggeli árnyékkal hozzánk fordúlva virítnak.

Túl azokon gazdag zsákmánnyal elülve lakoznak

A magyarok. Másik csapat, és tízszerte csekélyebb,

Mint ez volt. Te pedig jőj el, s vizsgáld meg először,

Mint leszen ott dolgunk, hogy kész légy bizni azontúl.

Jőj el, s kísérőidet is hozd arra magaddal.”

Monda, s megállította hadát a puszta vidéken.

Hitt neki, és népét amaz is szüntette haladni.

Ámbár a bús hölgy szomorún vonogatta sisakját,

S inte szerelmével; csábított férje megindúlt

Csorna után, minthogy nem tartott semmi gonosztól.

Ment maga a hölgy is, mint Csorna kivánta leginkább.

Ment vele Bellerophon, ki jeles bajnok vala és hű,

Aki Skamandernek jött zúgó partjai mellől,

És az egész nemzetségben egyedül vala élő.

Kis fia, s atyja szelíd hölgyével egy éktelen éjjel

Tengereken járván a barna habokban elűltek;

Anyja pedig, s kedves testvérei rég kihalának.

Ő vala még egyedűl, s nem zúgott napjai ellen.

Vitte kemény szűvel, mi reá volt mérve, s csatában

Sem lehetett réműlt képét soha látni s futását.

Ily bátor vala ő, s most így kísérte vezérét

Néma komolysággal. Csornának húsz katonája

Rejtve maradt sűrű fák közt, s igy Csorna, midőn itt

Meglátá a nagy görögöt lépdelni nyomában,

Elkomorúla; de nem rettent jól bizva kezében,

Bizva vitézeiben, s ment gyors vezetéssel előre.

Máris az erdőnek hüvös árnyékába merültek

És a tábortól tova jártak titkos utakban,

S szólt nemes Antipater, nem akarván menni továbbá:

„Merre vezetnél még háborgó Csorna? Talán csak

A gonosz ellenség markába nem ejtesz egészen?

Állj meg, s a zsákmány hova van halmozva, mutasd ki.”

Melyre felelt szaporán a gyors deli termetü Csorna:

„Jersze tovább; a mély völgyön tova fekszik az; onnan

Hol lombos tetejét az idős cser az égnek ereszti;

S áll egyedűl magasan több apró zsenge cserek közt,

Onnan mink látunk; de azok nem látnak, előttünk

Sűrű fák lévén iszolaggal elülve setéten.”

Monda, s előmene a sűrűn törtetve serényen,

A csábított is ment gyorsan utána, veszélye

Huzván őt, mint huzza vizár a könnyü hajókat.

Hölgye pedig hátrább akadékos utakban elállván

Borzadoz, agg, remeg, és ment férjét visszaohajtja,

S a mellette jövő hű Bellerophonnak imígy szól:

„Bellerophon, ki jövésemnek vagy hű követője,

Jámbor Bellerophon, nem látod-e, hogy megutálván

A magas istenség bennünket veszni hagy itten?

Úgy hiszem én: vagy az ellenség ott férjemet érvén

Meggyilkolja, vagy a rosz fattyú Csorna kezétől

Dől le siralmamnak, s akkor ha ohajtani tudnám,

Hogy haza térhessek, nyiljék a föld meg alattam,

S rám nagy terhével honnom hegye Ída szakadjon,

Vagy fene tengernek zivatarjai tépjenek össze,

És ne legyen temetőm a tágas földi világon.”

Tiszteletes szóval felel a hős erre viszontag:

„Oh bizony a gonosz ifjú már rosz harcra vezérlett,

Most pedig e helyben még több veszedelmet okozhat.

Loppal amott látom katonáit jőni nyomunkba;

Jót nem akarnak azok, téged s vesztünket ohajtván:

Ámde ne hidd, hogy bennünket megutál vala s elhágy

A magas istenség. A jókkal megmarad ő mind

Holtiglan; te pedig jobb vagy más ídai nőknél

Tiszta szerelmedben, s jámbor szép ifju korodban.

Fogjad azért ragyogó nyiladat, s jól húzd az ideggel,

S a magas istenben bízván nagy gyorsan ereszd el.

Hidd, sokan elvesznek; mert angyalok őrzik irányát

Gyenge lövésednek, s adnak neki gyilkos erőt is.

Én pedig ellökvén hegyezett kopjáimat, éles

Kardomat is rájok fordítom, tégedet óván,

S zajt ütök itt, hogy hallja urad, hogy hallja hadunk is.”

Monda, s legott teli torkából ordítva kiáltott.

Antipater hallá; de nem a had, mely tova zajgott.

Már ekkor közel állottak fene Csorna vitézi.

Bellerophon hegyezett kopjáit rájok ereszté,

És megüté legelőbb a döngő pajzsu Szilárkot,

Aki midőn beleit szaggatná a hegyezett vas,

Nagy zuhanással aláfordúlt jajgatva lováról.

Másodszor meglökte nyakon hős Kaldorit, aki

Haemos alól szép öccsével, Dalainnal, elindúlt,

És aranyos gazdag fegyvert hoza drága ruháin.

Ennek erét nyaka jobb részén megszegte az érchegy.

Vérbe borúlt ragyogó dús fegyvere, s teste hanyatlott,

Kit mikor öccse, szelíd Dalain, fölfogna kezével,

A magas istenben bízván neje Antipaternek,

Megrántá idegét, s nyila róla rezegve lecsendűlt.

Hogy Dalain dőlt bátyjáért meghajla, födetlen

Vékonya, a páncél lehuzódván róla, kilátszott,

Itt éré a nyíl, s szabadon megjárta hegyével,

S élte tüzét kedves fiatalságában eloltá.

Szép Dalaín eldőlt bátyjával, s összeütődött

Fegyvereik megcsöndültek testvéri panasszal.

Látta, mi történik, s elbúsúlt Ázsia hőse,

És széles kardját tartván vágásra kezében

Visszarohant, de amaz vadan ellene álla vasával,

S szóla, hogy a völgy is zengett bele, durva haraggal:

„Hölgyed enyém, ég föld sírjon bár, hölgyed enyém lesz:

Te pedig átkozz meg, s fekügyél keseredve porodba.”

Evvel elébe rohant, s szörnyen megütötte sisakját.

Ingott az, s nagy messze hatott csengése rezének.

Visszaütött tüstént fattyú Csornára boszúsan

A nemes Antipater, s kardját elcsapva magáról,

Mellben, s hóna alatt hosszú vágást teve rajta.

Itt ugyan a dühödött bolgár szeme fénye lehúnyna,

És csúfos munkái közűl ez lenne utósó;

Mert iszonyú rohanásában nem győzi kiállni

A feleségféltő görögöt, s nem bírja csapásit.

Már hátrál; de segéd közelít pártjára, sietve

Kalpi, s vitéz Turibán jőnek melléje csatázni,

S a görögöt hosszú tőrrel szurdalva fogyasztják.

Mérges oroszlánként ordít a bús görög, és küzd.

Mély sebeit nem is érzi, előbbre tör égve közűlök.

Kalpi, s vitéz Turibán sebesedve lehullnak előtte.

Végre lefektetik őt két részről csapva reája

Csorna, s az álnok Emőr, ki utána kerűlve orozva

Szúr derekába dsidát, melynek hegye köldökit éri.

Így esik el, s szörnyen megcsördűl fegyvere testén;

Teste pedig még rázkódik, s remeg a nagy erőtől,

Mellyel megbúsúlt hős lelke kiszálla belőle.

A nő, haj! nem is az, búsongó férjtelen asszony,

Élni nem óhajt már, egyedűl még retteg az ádáz

Csorna kacér szándékától. Ez erőre segíti

Újolag, és boszuló nyilat indít a lator ellen.

Megy nyila, s Csorna kezét paizsán áttörve megéri;

Vérzik az, és paizsát döbbentve leejti; de annál

Mérgesb, és rohanóbb, vágyásit elérni remélvén.

Kit mikor a bús hölgy látott közelíteni, képe

Elsárgúlt, s ragyogó íjáról jobbja lefordult,

S még csak alíg, nyitván ajakát, így szóla rebegve:

„Bellerophon, haj! Bellerophon, nem tudsz-e megölni?

Ölj meg, az ég jósága megáld valahára helyettem.”

Szánta, de nem ölé a hős; hanem egyre csatázván

A dárdás Bugarót agyon ütve leverte lováról.

Megtöri most Kallót, és büszke Lemerki hatalmát,

S mond a bús hölgynek, lelkét hogy erőre vihesse:

„Oh ne remegj, kisegít minket még a kegyes isten.

Bízzál, és nyiladat fordítsd a gyilkosok ellen.”

Szóla, s vasát villogtatván folytatta vitáját.

De fene Csorna előtt megereszté jó paripáját

A bús hölgy, s futa, merre nyilást lele a vadon erdőn,

S már oda Bellerophon. Molkob szájába ütötte

Dárdáját, mikor ez Csornához vága vitézűl;

Csorna reá hajtott, s testét tipratta lovával.

Most, mert vélte, hogy a sereg e zajgásra megindult,

S látta, hogy a hölgyet nem nyerheti vissza kezére,

Futni hagyá, s hév vágyait elfojtotta szivében.

Véresen, és szomorún ment a görögökhöz, azoknak

Mintha vad ellenség karjától folyna ki vére,

S Antipatert is azok rontották volna le s hölgyét,

Úgy szólott, s a kábákat megcsalta szavával:

Balgatag azt várá, hogy majd ha vasával elejti

Antipatert, hölgyét a mély völgyekbe vitetvén

Többi vitézivel, a görögöktől elszökik ő is,

S kéjét Antipater vesztével dölyfösen éli.

Igy gondolta; de a gyönyörűség elfuta tőle:

Bűne maradt csak meg, s méltó félelme szivében.

A görögök nemes Antipatert meghalva találván,

Véres fegyvereit s testét paizsokra emelték,

S hölgyét nem lelvén, szomorún indultak el a vad

Csorna nyomán, kiki fennhangon esküdve boszúját.

A hölgyet pedig útnak eredt lova szerteragadván

Vitte hegyen, völgyön tajtékzó szájjal az erdőn,

Végre kifáradván egy csendes völgyben elállott;

Hol mikor a bús hölgy siralommal epedve bolyogna

Elvesze félelem és bánat-szerzette bajában.

Erre vadász ifjú térvén így lelte meg őtet

Elbomlott hajjal, leterülten egy almafatőnél:

Íja, sisakja közel heverének bal fele mellett.

Szépséges tetemét kis sírba letette az ifjú.

Nézte soká, s szomorú látásán könnye lecsordúlt.

Cifra palástjával betakarván port vete rája,

És puha zöld hantot, s fiatal szép völgyi virágot,

És ragyogó íját emlékűl vitte magával,

Melyre midőn egyedűl ligeten sétálna, gyakorta,

Szíve megindulván, csendes köny hulla szeméből.

Mint mikor a juhokat zúgó habok ellen ereszti

A siető pásztor, vagy előttök az esti homályban

Róka fut el: fele megfordúl, fele törtet előbbre.

A szilajabb kosok állnak elől szarvakkal erősbek

S bátrabbak lévén, a többit félelem űzi,

És az egész falkát buta zűrzavar éri miattok:

Bodrogi harca után meg lévén törve dagálya,

A görög, és bolgár tábor most így vala: soknak

Vissza dobog szive honna felé; más menni kivánna

A gyámoltalanúl maradott jó lelkü szülékhez.

Némely társairól gondol: sok ohajtja mosolygó

Gyermeke játékát, s fiatal deli nője szerelmét.

Másokat a rohanó magyarok nyila meg nem ijesztett,

Ütközetet várnak, köszörűlik az érceket, és nagy

Fennyen igér szájok diadalt fejedelmi Zalánnak.

Mind e közt fene gyűlölség s szívbéli boszú forr,

S félelem, és szégyen. Viddint, noha sokra halált szórt,

Szégyene marja nagyon. Valamint kebelébe huzódván

Kurta kigyók marják a parton csendesen alvót,

Aki hogy álmából vesztő kinjára fölébred,

Nyög, forog, és ordít; de baját nem tudja kerűlni...

Ázsia népe vezértelen áll, s mély búba merűlve

Rejti gyanúját még; de boszú tüze gyúlad erében,

S kész az egész tábort vassal földúlni haragja.

Csorna setét bünben sanyarú gondokkal evődik.

Hát fejedelmi Zalánt, mi nehéz bú fellege nyomja?

„Vissza tehát? hah! visszaverék, így szóla magában,

A bolgár sereget, melynek legjobban örültem!

S most mire várjak még? te kevély nap hunyj el előttem,

A fejedelmi Zalánt földig megalázva ne lássad.”

Monda, s kerülte szemét mindennek, rejtve maradván

Belső termeiben, hol nagy dárdája Reánnak

Függ vala régi szegen, s tarajos hadi sárga sisakja,

S a szörnyű kardvas, s bikabőrös pajzsa fölöttök.

Most ezeket henye békében por, rozsda emészti;

Mert soha nem jutnak, noha birja, kezébe Zalánnak.

Mind e közt féltette Philó, hogy tábora belső

Zendűlés által megbomlik, s vagy nyomorultan

Vész el hír nélkűl, vagy harctalan a hazaföldre

Visszaszökik, s őt mindenkép nyomon éri gyalázat.

Sok forog elméjén. Végez, meg visszakerülget

Első gondolatin. Hogy Viddin társa tanácsán

Tőle külön hadat indított a bodrogi síkon,

Nem vala szíve szerént, sőt megtiltotta először.

Engedve végre; de most azok ellen gyúla haragja,

Kik vad erőszakkal meg merték törni tilalmát.

Ez vala rettenetes Viddin, s a nyugtalan ifjú

Csorna, ki lázított sokat a rosz harcra leginkább.

Szólna; de Viddinnek lelkét jól ösmeri: feddő

Szóval azért nem mer közelíteni a nagy erőhöz,

Rejti tehát mérgét, s ravaszúl elszánja dicsérni,

Kit legyalázni akart. Fő gyűlést rendel: azonnal

Megtelik a nagy tér. Daliák, és harci vezérek,

Hátrább számos nép jőnek tolakodva. Zsibongás,

S tompa moraj terjed tüstént, mint éj szele fúttán

Lenni szokott a nagy tavakon, hol barna özönnel

Felzúdúl a víz, s partját közelíti morogva.

Űl legelől aranyos székén a fejdelem; aztán

Ossa vidéki Philó, távolb más harci vezérek:

Szemközt, s hátúl a népség áll nyugtalan ésszel.

Kis váratra Philó fölkél, s int messze: kezében

Fenn ragyog a szép kard. Látják, s hallgatnak azonnal,

Ő pedig elrejtvén kardját nagy hangosan így szól:

„Bőtermő Alpár fejedelme, s ti harci vezérek,

Bolgárok s görögök, legyetek szavaimra vigyázók.

Úgy hiszem én, mikor ellenség közelíti hadunkat,

Nagy, s rohanó, valamint a szerte dicséretes Árpád,

Nem kell szaggatnunk seregünket gyenge csapatra;

Mert az erő kapcsolva nagyobb, ha megoszlik alább száll.

Tiltom azért, valamennyi vagyon, mindennek ezentúl,

Hogy hírem nélkűl seregét vigye bármi dologra,

Vagy rablásra, vagy ál hírből csatatérre vezetvén...

De, fejedelmi Zalán, te is a bús gondokat űzd el.

Majd ha egész hatalommal ütünk a büszke magyarra,

Nem fog örülni, tudom, napjának, melyen az ősi

Szűk honnból nyugat orma felé vesztére megindúlt.

Most ugyan azt hinnéd: hogy veszve van a mi szerencsénk;

Hogy hős Antipater odalett viadalmas Izáccsal;

Mégis hallhattad, Viddin hadi tette kipótol

Mindeneket. Ne is aggódjál. Ő, aki legelső

Bajnoki nagysággal, s egyebek közelítve hasonló

Hősim, ama gőgös hatalomnak végire járnak.”

Szóla, de ősz Notaras nem tudta javalni beszédét.

Fölkel azért, és mond feddődő szókra fakadván:

„Máskor ugyan te, vezéri Philó, bölcs szózatot ejtél,

Most pedig eltévedt elméd, mikor ennyi görög közt

Első helyre tevéd Viddinnek harci hatalmát.

Nézzed bár Schediost, s a bátor spártai Hermest,

Karddal erősebb az, győzőbb ez dárdacsapással;

Észre pedig sokkal főbbek Viddinnek eszénél,

Annyira, mint hogy az ég magasabb az olümpi tetőnél.

Mert ki nem érti? Gonosz harcot kezdett ez imént is,

S fattyú Csornának kész volt befogadni tanácsát.

Látta pedig minden jó szem, hogy visszahuzódott,

Ég, és a vérrel beborúlt föld látta futását.

Bajnok Izács odavész torlatlan dőlve porába,

S a nemes Antipater, s mindez láttára esik meg.

Én ugyan inkább a tenger fenekére borúlnék,

S jobbom előbb lobogó tűztől megemésztve lehullna,

Mintsem megtérnék bajtársam eleste után is.

S vajha csak annyi erő rejteznék agg kezeimben,

Mint mikor elvertem házamról Lerkü hatalmát,

S a gyilkos Temerét, ki orozva ütötte le kedves

Ősömet, agg Peleüst. Azt én ifjúi koromnak

Láng szakaszán dobogó lábbal kergetve lehajtván,

Kopjával megütém Strimon hullámai mellett.

Hol mikor egy karját a szívós kopja letörné,

Megrendűle, s hanyatt a könnyű habba lefordúlt.

Átkoza még ott is, de betömték szája szidalmát

A zúgó Strimon hullámai. Ott vesze, s testét

Vad halak étkéűl becsavarta fenéktelen örvény.

Oh de minek szólok múltakról? Antipaternek

E remegő vén kar már gyenge boszulni halálát;

Gyenge! szivem bús csak; mert kedves volt neki a hős.

Őt még, mint csecsemőt, láttam kegyes anyja ölében,

S emberré nevelém, hogy most itt veszne szegényűl...

Úgy de te, bölcs kormányu Philó, mint kezdted, ezentúl

Tiltsd meg mindennek, hogy tétova menjen erőtlen

Harcaival megrontani a diadalmi szerencsét.

Inkább, mint illik, ha vezér, népére ügyeljen,

Azt biztassa, lovat, fegyvert forgatni tanítván.

Lóra, ha köz bajnok, s rontó fegyverre vigyázzon,

És köszörülje vasát, s hallgassa vezére parancsát.

Igy lesz, mit tennünk, míg a rohanó had előjő,

És nem kell külön a veszedelmek elébe szaladni;

Eljön az úgyis utóbb, s a bajnok lel hadi munkát.”

Szóla s leült, de boszús szívvel rég álla helyében

Rettenetes Viddin, s csak alig zabolázta haragját.

Ége setét arcán szikrázó két szeme, mint ég

Két haragos csillag barnás felhői homályban.

Szóla vadúl, és a gyávák reszkettek előtte:

„Ostoba vén Notaras, te dicsekszel eszeddel, azonban

Meg sem gondolod azt, hogy majd ha porodba ledöntlek,

S hangos gégédet megmetszem, megszakad a te

Bölcs eszed is, s nyelved nem fog dicsekedni fölöttem.

Sőt némán dőlsz el, mint szinte ha pásztora vágja

A ligeten bőgő barmot vas fejsze fokával,

Némán fetreng az, s többé nem bőghet az erdőn.

Hát ha ugyan tizszer, vagy százszor lenne is elméd

Bölcsebb másénál, senkit te boszontva ne mocskolj.

S még ha talán valahára gonosz szó jőne belőled,

(Mert csak szólni serény; de egyéb jót tenni csekély vagy)

Tudd meg, utósó az, s a díszes Tempe határin

Nem hallják szavadat fiaid, s unokáid azontúl.”

Jól el sem végzé, már ellene zúg vala minden

Fő görög, és hangos moraj indúlt a seregek közt;

Szólni pedig nem akart még ellene senki is. Ekkor

Egy dühödő csapat Antipater hű népe közűl jő

Nagy hevesen, s fattyú Csornának kéri halálát.

És Lamias szomorú képpel, mint éjjeli bús rém,

Lép ki közűlök, s szól, keze kardján reszket azonban;

„Bölcs kormányu Philó, s ti dicső nagy harci vezérek,

Ha nemes Antipatert, valamely tisztelte közűlünk,

Most, mikoron meghalt, adjunk neki jobb nevet, és hírt.

Engemet ő kegyesen mint gyermeket elveve, s táplált

Ön hajlékában, s vala jó vezetője hadának.

Most pedig őt soraink mellől fene Csorna kicsalta,

És megölé gonoszúl katonáival a vadon erdőn.

Ott vesze szép neje is daliás nagy Bellerophonnal,

S mindezt Csorna tevé, most hát érette lakoljon,

És temetési torúl legyen étke az éhes ebeknek.

Antipater sírján kell néki elesni kezünk közt.

Adjátok ki legott; búnk, s a hős vére kivánja.”

Monda s haraggal emelte kezét, és kardja, kezével

Amint fölrándúlt, nagy zajjal csörrene vissza.

Mindnyájan bámultak ezen; de gonosz szive forrván

Erre felelt heven a mérges deli termetü Csorna:

„Jőjön bár, ki halálra siet, kísérteni, jőjön!

És te mivel bús vagy, búdat megszerzem azonnal,

Árúló Lamias, ha szavadnak végire nem mégy.”

És ekkor valamennyi görög nekizúga dühödten;

Ő pedig a ragyogó kardot tartotta kezében,

S megréműlt, de felé indúlt pártjára szegődvén

Rettenetes Viddin, s rivadó szava zenge közöttök:

„Senki kezét bajnok Csornára kitenni ne merje,

Vagy tüstént ellenségink örömére csatázunk

Egymás közt, s iszonyú öldöklés végzi pörünket.

Én ugyan azt leütöm, ki közel mer jőni haraggal,

És szeme víg fényét kezeimmel örökre eloltom.”

Monda, s boszús karját a rajta ütőkre kitartá.

Spártai Hermes volt balról mellette. Ez is most

Ellene szólt hevesen, s hosszú dárdája kezében

Állt rendűletlen, mint egy magas ídai szálfa.

A feketés Schedios lépett vele közre s merészen

Állt fegyvertelenűl vont fegyverek ellen, azonban

Hátrált mindenik, ő pedig így szólt hangos ajakkal:

„Elbüszkűlt gyermek, s te ki szép hírben vagy erőddel

Haemosi nagy Viddin, ne reméld, hogy mindenikünket

Elrémít fennyen villongó fegyvered éle;

Ámde heves társak, ti se üldözzétek az ifjú

Bajnokot oktalanúl, vétkét bizonyítani kell még,

Aztán szenvedjen; de ha mostan ezekre idő nincs,

Álljon elő, s kettős viadallal mentse hibáját,

Vagy vesszen, mint a sors istene rendeli dolgát:

Ím én mindenitek láttára vivok vele, jőjön:

A nemes Antipater méltó, hogy ez áldozat essék.”

Szóla, s reá zúgott javalólag az ostoba népség.

Csorna pedig megfélemlett, de kiszálla sietve

A fejedelmi Zalán székéből s szóla szomorgón:

„A nagy igéret után így tesztek-e búmra, vitézlő

Bolgárok, s görögök? Bár inkább hagyjatok el mind,

Hogy vég vesztemnek ne lehessen senki tanúja!

Oh de mit is mondék? Ellenségimnek alatta

A dobogó paripák port vernek földemen: íme

Itt van végnapom, és nincs aki segítene rajtam.

Ám legyen, elveszek én, ha boszúsak rám az öröklő

Istenek, elveszek én, s majd földem puszta határin

Megtipor a rohanó bajnok, ki letépi dühödve

Véres fegyverimet, de ti bár haza térjetek innen,

Visszavonó katonák, meg fogtok adózni Zalánért.”

Szóla, s kiment tüstént haragos, bús képpel előlök,

Elbámult a nép, mikor ezt szemlélte s ijedten

Nézett a sebesen rohanó magyaroknak elébe.

Szégyenlette Philó, hogy meg tuda rende bomolni,

Forrott mérge, setét lőn homloka, s ráncba huzódott

Két szemfénye fölött. Valamintha fölűl az egekben

Gyenge homály lebeg a nap előtt s még látni világát

A nagy tengerben; de körűle setétedik a víz,

És haragos habokat fodorít rá mély fenekéből,

Ekkép szálla Philó képére haragja szivéből:

„Erre jutottunk hát?” így szólott „csorda ez inkább

Mint hadi nép s én ily népet viadalra vezessek?

Jól vagyon, elvezetem; mert meg kell térni nevünknek,

Mely már csuffá lett; de vezéri szavamra kimondom,

S a magas istennek fölségire esküszöm, egyben

Meghal az, aki parancsomnál mer tenni különben.

Menjen azért kiki, s tartsa helyét a tábori rendben,

Hogy mikor arra megyek, jól fegyverkezve találjam.”

Szóla, s nem is mertek most ellenkezni szavával.

Ment kiki, és fegyvert, paripát készíte serényen.

Ekkép csillapodott, nem szünt a párt dühe: titkon

Forrott még, s a fegyver alatt lappangva nagyobbúlt.

E zajogás közben megtért hű Kladni, szomorgó

Társaival; mint a sír éje, borult vala képe,

S monda rebegve: „Zalán, végső unokája Reánnak,

Oh fejedelmi Zalán, fuss innen az ősi telekről:

Mert temetőddé lesz; fuss, vagy nem hallod amonnan

A zúgó tábort, s pusztító fegyvere hangját?”

Monda, s boszús lön rá Alpár fejedelme felelvén:

„Hát te is ősz ember keseríteni jősz-e bajomban?

Most mikor összefogott minden gonosz ellenem, és az

Istenek elhagytak, keseríteni jősz-e te is még?

Veszni fogok, de te sírni ne merj szemeimnek előtte.

Sírni fog a bús hölgy elesett jegyesének utána,

Sírni fog a gyermek haldokló atyja halálán

Gyászba borúlt küszöbén, de mig élek, szánni ne merjen

Senki is, agg siralom ne gyalázza Zalánnak elestét.”

Végzi, s parancsokat ád, hogy gyűljenek össze vitézi

S a heverő fegyvert gőggel leragadja faláról.

Fenn vala még a nap, s híg felleget űzve világolt

Díszes egén, mikoron, mint egy deli sas sereg, Alpár

Elleniben telepedve megállt a puszta mezőben

A rohanó tábor. Nem sokkal utána jövének

Meghítt társaik is. Valamint mikor a vizek árja

Két külön ágra szakad, s egyikét mentében elállja

A besodort kőszirt; az gyűl, haboz, és zajog egyre.

Majd kicsap árkából, s megfogyva lefutja töretlen

Ösvényét; s melytől elvált, azon útba csap ismét,

S abba fejér tajtéku vizét mormolva vegyíti:

Bús hadi dalt zengvén lassú diadalmas ajakkal -

Igy jöve Tassal elő a véres bodrogi tábor.

Sok búsúla vitéz társát nem lelve közöttök,

Némelyik nagy Hábornak tudakozta csatáit,

Kún Edömért keresék mások, sokan ifju Laborcánt,

Legtöbb a nyilazó Tarcalt keseregte szivében.

És mikor a daliák, s kacagányos harci vezérek

Nagy lelkű Árpáddal együtt tanakodni valának,

Istenes Und kezdvén legelőbb így szóla közöttök:

„Fejedelem, s ti derék buzogányos szittya leventék,

Valljon hős rokonink, kik győztös harcban elestek,

Bodrog szép táján temetetlen fognak-e veszni?

A deli Hábort, és Edömérnek bajnoki testét,

A nyilazó Tarcalt, és kellemes ifju Laborcánt,

Férgek emésztik-e, hogy honnért tusakodva kivesztek?

Oh bizony így komor éjjeleken fejeinkre lebegnek

A nyomorult lelkek, s álmunkat sírva szakasztják.

Nemde Kiónál is temetésünk félbe szakadván

A zivatar dühödése miatt, Hadur isten ijesztett,

S éji lidércképen szakadott seregünkre haragja.

Küldjetek inkább egy csapatot, mely fölszedegesse

Elszórt tagjaikat, és csillagi gyenge sugárnál

A habozó Bodrog mellett szűk sírba temesse.

Én ugyan igy vágynék meghalni, ha végnapom eljő,

Hogy csendes mély sírba tegyék a harci mezőről

Testemet, és főmnél buzogányom gombja heverjen.

Vagy pedig azt fiam, és unokám hordozza csatáin,

S véresen, és győztös kézzel függessze falára.”

Igy szólt, és javalák szavait zajt ütve baráti.

S várták, mit mond a seregek fő táltosa Kárel;

Az komolyan fölemelte fejét, s ráinte; de tüstént

A lobogó tollú haragos Csörsz apja, merész Kund

Álla elő, s vadan és akadozva beszéle imígyen:

„Jókor gondoltok temetést. Bátor hadi munkát

Várnak az elhunytak, s ellenség vére patakját

Ontott véreikért; de nem ily temetői siralmat.

Őket majd az erős viharok temetik be fövénnyel,

Vagy zuhogó zápor csendes Bodrogba lemossa,

Mink pedig itt addig harcoljunk bátran, erősen.

Igy kívánja Hadúr, s egyedűl így kedveli népét.

Engem ugyan bár éh farkasnak gyomra temessen,

Vagy heverő poromat vad szél ragadozza magával,

Nem bánom, ha dicső viadalban eleshetem egykor.”

Végzi, s kemény kardját magasan fölnyujtja az égnek,

Ellenségei romlását vadan eskve magában.

A lobogó tollú Csörsz áll mellette, s leszegvén

Tornyos dárdáját komoran figyel apja szavára,

S zúgva körűlállják javalólag az ütközetértők.

Mond pedig a seregek fejedelme, dicséretes Árpád:

„Nem szükség vetekedni tovább, ti vezéri leventék.

Mindketten bölcsen szólottatok. Úgyde tanácsosb

Adni halottaknak végtisztességet ezennel,

Mint Hadur istennek botorúl elvárni haragját.

Egy csapat, úgy tartom, hát elmehet esti homályban,

Hogy ne gyanítsák meg, s mikoron hideg éjjeli fénnyel

Fölragyog a telehold, az elesteket egybe takarja,

Halmot emelvén ott, s áldozván barna tulokkal.

Onnan Bodrogköz szigetébe siessen azonnal,

S födje az elgyengűlt daliákat, hölgyeket, apró

Gyermekeket, kik azon tájon gyülekezve maradtak.

Menni pedig fog ezuttal az istenes Und fia: úgyis

Bajnoki híre betelt az utósó szörnyü csatával.”

Szóla, s parancsolatit javalák valamennyi vezérek.

Űlt Ete hős egyedűl zöld sátorboltnak alatta.

Mély vágás nem volt testén; de körűl vala sebbel.

Dárdacsapás sajgott fájdalmasan égve bokáin;

Combja szurást vett, és keze, melle, bal oldala vérzett

Vére lefolyt testén, és a por alatta megázék.

Ezt mind elkötözék füvet értő férfiak. Így ült

S Ármány rémképét, s az ijesztő éjjeli bolygást

S harca nehéz napját hányá türödelmes eszében.

És ámult szörnyű veszedelmén, mint ki setétes

Éjjeleken komor álmaiból serkenve csodálja

A tüzesűlt tarajú sárkányt, vagy bojtos oroszlánt,

Melyeket álmában látott ordítva rohanni,

És még irtózik, s félig hiszi álma csodáit:

Így Ete még borzadva tekint harcára; de hála

Ébred hű kebelén, hálát zeng ajka Hadúrnak.

„Isten! erősebb, mint földön valamennyi halandó,

A ragyogó napnál, s tengernél karral erősebb,

Hála, dicsőség, és áldás neked a magas égben.

A szeleken rohanó Ármányt megalázta hatalmad,

S a fogadott iszonyú veszedelmet elűzte fejemről.

Hála, dicsőség, és áldás neked a magas égben!”

„Oh ha felőlem hall szép szőke leánya Hubának,

Mint fog örülni, köszönni neked; mert általad élek,

Mint fogok én is örülni, ha őt ép karral ölelvén

Rám dobogó kebelén boldog szerelemre hevűlök.

Égi Hadúr isten, te ne hagyj ezután is el engem!

Légy velem a hadakon, s csendes békében azonkép,

Áldalak én holtig, s valahányszor ez év szaka megjő,

Áldozatúl dobogó lovaim legszebbike vesszen.”

Ekkép zenge Hadúr istennek hős Ete hálát

Sátora belseiben, mikor ifjú társai jöttek:

Csörsz, Lehel, és barnás Csongor, magzatja Veleknek.

Kikre, midőn nézett, megörűlt lelkében az ifju.

És azok elmondák, Árpád mit végze szavával;

Erre pedig nagyon elbúsúlt, s bánatra hajolván

Földre sütötte fejét, és monda keserves ajakkal:

„Haj! bizony itt gonoszúl vezet ismét csalfa szerencsém.

Újra ki kell Árpád harcából messze maradnom.

És ti Lehel, Csongor, s te merész Csörsz, szüntelen a nagy

Harcnak híre után vigadozva siettek előlem?...

Menjetek. Ép karral nem volnék most is utósó,

Megsebesedve pedig, mint van jobb része karomnak,

Nagy hadi munkákat nem tudnék tenni; de a hűlt

Testeket eltemetem szép csillagi gyenge sugárnál.

Majd nekem is, ha talán leterűlök puszta mezőben,

Tisztességet adand legutószor egy ifju levente,

S dombot emel tetemimre futó kis völgyi pataknál...

Menjetek! Ójon meg villongó kardja Hadurnak.

Adjon erőt nektek, veszedelmet az ellenütőknek.”

Monda, s barátságos jobbját nyujtotta Lehelnek.

És nyujtotta merész Csörsznek, s búcsút veve tőlök.

Csongornak nyujtá végtére; de nem veve búcsút

Tőle, hanem kérvén mondá: „Magzatja Veleknek

Jőj ma velem, ha te jősz, örömestebb elmegyek én is.

Jőj velem, és kísérj bajtársi karoddal utamban.”

A viadalt báná Csongor; de barátja szavának

Engede, s ment fegyvert, paripát készíteni tüstént.

Igy végzének ezek, s Ete hős egyedűl vala ismét.

Fáradozása után érzéki leszenderedének,

És aluvék mélyen; látott pedig álma utólján

Egy ragyogó képet, valamint volt képe Hadurnak,

Mely is előlebegett a híg levegői határból,

S messze világos lett a tájék, merre leszállván

Szörnyü sebességgel földrázó fegyverivel jött.

Inte; de nem szólott alvó kacagányos Etének,

S kardja midőn vágott, a zúgó Bodrogot érte.

Háromszor vágott, s mindannyiszor arra jelentett.

Ébred az ifju, s csalárd álmának kergeti képét.

Istene nem jelenik: de megújúlt bajnok erővel

Ver szive, s teste vidám épségben kel ki sebeiből.

Melyre midőn könnyen érezné tagjait, indúl,

Sürgeti társait, és készül utjára serényen.

Árpád, a rohanó seregek nagy lelkü vezére,

Ütközetét bajtársaival másnapra halasztja.

Megy kiki, s rábízott dolgát végezni törekszik.

Őröket állít Kund, s a tábort óva kerűli.

A leleményes Csomb élelmet rendel az éjre:

Tulkokat, és juhokat, s szüretét a régi hegyeknek.

Fát hoznak mások. Reng, zúg, ropog a vadon erdő

Nagy fejszéik alatt, s fahalom kél sorra helyenként,

Mely kivilágítand a barna homálynak öléből.

Bors ott, hogy tova járt, egy szarvas ünőre találván

Űzte heven, hogy majd megvendégelje vezérét.

Vérzett a vad már; de nyilát még vitte nyakában.

Űzte tovább is Bors, s már társai messze maradtak,

Ő futa egyre ohajtván a kis ünőnek erőtlen

Tagjait, és bőrét, mely szép vala, s gyenge növésű;

A vad ünő pedig oly könnyen, mint a hegyi szellő,

Ment, kis lába alatt még a fű szála sem ingván,

S mentében nyomait szép ifjú vére borítá.

Túl a rengetegen szemközt nagy bátran elálla,

S már a hős dárdát készűle hajítani, melyre

Még közelebb járult az ünő, s odanyujtva nyakával

Gyenge fejét, így szólt csábító asszonyi hangon:

„Oh bajnok, szünjél kergetni, magam jövök immár,

Vedd nyiladat, melyet lőttél, vedd vissza nyakamból.”

Visszavevé, s elbámúlt Bors: könnyűlve megugrott

A kis ünő akkor, s födözetlen gyenge leány lett.

Éjszaki hóhegyként, melyet nem bánthata lábnyom,

Sem ragyogó napfény, itt állott ékes alakja.

Mint a parti virág, kékellett szép szeme fénye,

S kis kerek ajkán a szerelem rózsája mosolygott.

Balról által volt szögszín haja vetve előre,

Melyet baljával pihegő mellének alatta

Tart vala, s térdiglen befödé ágyéka szemérmét.

Jobbjával mutogatta sebét, mely tiszta nyakának

Hattyu fehérségét vékony pirulattal elönté.

Ekkor Borsot az ámúlás izgatta, s imígy szólt:

„Lányka, ki vagy te, hogy a természet alakja megolvad

Kényed alatt, s könnyen mutogatsz tündéres enyelgést?

Mért csaltál ide, társimtól mért tartasz el engem?

Nem tudod a viadalt, melyet fog párducos Árpád

Büszke Zalán ellen görögök vesztére viselni?”

„Jól tudom én” felel a csábító lányka „de téged

A boldog szerelem nyugodalmas karja fog el ma.

Jőj el azért te is, engedvén szerelemnek, ölelj meg.

A hegyeket birom én. Jég, és hó enged erőmnek,

És csikorogva leszáll, ha kivánom, az éltes oromról.

Ott lakozom; de szivem forrón ver az édes örömhöz,

S kölcsönös érzéshez. Jőj el hát, csendes az este,

Csillagi szép fénnyel bujdosva forognak az égen,

És szerelem hangján suttognak gyenge fuvalmak.

Jőj el, az ércfegyver ne legyen gátlója szivednek:

Százszor erősebb léssz, karaimból visszamenendő.”

Igy szólván nyujtotta kezét, mely szebb vala minden

Földi leánykéznél. Csendes lett ekkor az este,

Csillagi szép fénnyel bujdosva forogtak az égen,

És szerelem hangján suttogtak gyenge fuvalmak.

Minden bájos lett az enyelgő lányka körében.

Állíthatlan erő vonzá Bors karjait: egyben

Átölelé a lányt, s kiveté a harcot eszéből.

Szinte megérzé már kebelének erős dobogását,

S ajka hevét, mikor a lány megrázkódva kifejlett,

S lassan odább lebbent, mint egy kísértetes árnyék.

Onnan is ámító hangon csalogatta vitézét;

Az pedig a szégyen s harag indúlatja hevében

Vette nyilát, s gyorsan csábítójára kilőtte.

Véresen elment a siető nyíl, és nyaka bőrét,

Mely egyedűl sértést szenvedhete, újra megéré,

Melyre sikoltva szökött a lány, és szíve vadulván

Hév fájdalma miatt hangos sírással elindúlt.

Nagyra, minő a legfőbb bérc, oly nagyra dagadván

Ment agg Fátra hegyén, s sziklái zörögtek alatta.

Végre megállt, s Kríván tetején keseredve leűlvén

Jajgata szüntelenűl: szörnyűkép harsoga hangja

Végig az ősz Kárpát sorain, s zivatarba szedődvén

Záporként lecsapá a nagy tengerbe siralmát.

Igy büntette Hadúr, ki vitézét csalta hadaktól.

Bors pedig a síkon kedvét elvesztve bolyongott

Hasztalanúl, s a táborhoz nem juthata többé.

Társai várják őt künn, és a tábori helyben,

S hivén, hogy megtér, dolgokhoz látnak erősen,

S a farakást ide is, tova is jó renddel elosztják.

Állnak egyéb katonák csapatonként, és veszik, adják

Harci parancsaikat. Paripáik fékesen állnak,

És meg-megcsördűl a fegyver erős kezeikben.

A nap alászáll már, haloványodik arca világa

A zajgó nyomorúlt földnek közel érve határit.

Áll egyedűl Árpád egy csendes kis halom ormán.

Nézi körűl a sík tájékot, az elleni tábort,

Mely sokaságával mozog a nagy téren előtte.

Lelke magas képzelmekkel forog a nagy időben,

Annak előbbi, s jövő tüneményit látja lebegni,

S titkos imádságot mond hála-buzogva Hadúrnak.

Barna haját, s vállán tarkáló párduca szélét

A siető szellő kapkodja, s arannyal elöntött

Fegyvere szép fényén haloványan reszket az alkony.

Néz iszonyodva reá a pezsgő elleni tábor.

Egymást kérdi heven, s a kérdés közben elámúl,

Amint látja felén rettentő kardja világát,

És daliás tetemét magasan fölnyúlni toronyként.

Nézi Zalán bús várából, és Kladnihoz így szól:

„Kladni, te megjártad seregét a büszke magyarnak,

Szólj, ki az, aki amott egyedűl áll a halom ormán?

Párduc inog vállán, s idelátszik fegyvere fénye.

Oly daliás képet mutat ez, mint hírnek utána

Gondolom Árpádot, kit nemze Ügek fia, Álmos,

És kire mindenek azt mondják buta vélekedéssel,

Hogy daliás iszonyú képét ki nem állja halandó;

Én pedig útálom, mint a lator éjjeli farkast.”

Erre felelt tüstént szomorún hű Kladni urának:

„Jaj! bizony a hírből igazán ösmerted el őtet.

Árpád, a győző seregek fejedelme az ottan.

Láttam rettenetes karját kardjával emelve,

Mellyel népének mikor int vala könnyü lováról,

Azt véltem, hogy csattanik a levegőben utána,

És beszakad földünk, valamerre dobogva lenyargalt.

Csendes egyébkor, s a kegyes égre hasonlatos arca.

Népe vadabb, s egyedűl ő tartóztatja haragját.

Oh de reánk vad lesz, mert meg van sértve szavunkkal.”

Melyre boszús fejedelmi Zalán igy szóla viszontag:

„Hah! remegő öreg, és vadsága ijeszthet-e téged?

A delelő napot az többé nem fogja megmérni,

S népe szelídebb lesz, mint a füves éjjeli sírdomb.”

Igy szólt, és büszkén végigpillanta gyülöngő

Bajnokain, s tenger bolgár, s görög ezredek árján,

S állhatlan lelkén félelmit elölte haragja.

Mégis imádta Hadúrt Árpád a kis halom ormán.

És ragyogó arcán forró könycsepje lecsordúlt.

Hír égett hevülő kebelén, s új honna szerelme.

Értetek, oh új honn keresői, fohászkodik ő most,

Már született hősök, s születendők, értetek ég ő,

S harci vitézséget kér a hadak istenurától.

Meghallgatja Hadúr, és ád hadi szörnyü szerencsét,

Mely sok bajba kerűl, s a nemzetet untalan űzi,

Mely véres hadakon forog, és nem lelheti nyugtát,

Nem boldogságát; de remegnek előtte, utána,

S fél Európának megrendűl tőle hatalma.

Harci szerencsét így kért és nyere párducos Árpád,

S amint szikrázó karddal ráinte Hadisten,

Reszkete ég, és föld, s a földnek büszke lakói,

Csak maga Árpád nem, nagy erőt érezve szivében.

S aki szilaj nemzetségét ösmerted, az ádáz

Harcok fergetegét láthattad rajta; de csendes

Békenapot keveset számlálhatsz gyászos egében.

Már ekkor nyugaton lemerűlt a sárga verőfény,

A fejedelmi magyar most összehivatta vezérit,

S táltosait, s így monda nekik fölszólva közöttök:

„Férfiak! alkonyodik. Tüzetek most keljen az éjnek

Űzni setétségét, s mely áldozatunkat eméssze,

Egy farakás álljon közepettünk rakva Hadurnak.

Vendégséget ütünk azután, s kiki zengje csatáit:

Dallal hadd muljék a nyugtalan éjnek unalma.

Mert szemeinket előbb nem zárja be kellemes álom,

Mint a büszke Zalánt megalázzuk vára falánál.”

Hangosan így szólt ő, és mindenik enged e szónak.

Távol azonban az éj szörnyű veszedelmei dúlnak,

Elkomorúl rajtok szép csillagos arca az égnek,

S vad zajgásaikat szomorúan visszamorogja.

Oh ha tovább mennem szabad a nagy tábor öléből,

Elmegyek a földet pusztító néma halállal,

Felfödözöm véres mezejét hideg éji homályból,

S rajta kitüntetem a holdnál ordítva civódók

Harcait és a holtaikért tusakodva veszőket.

Hallván a földnép, hogy az alsó tájra huzódott

A fő tábor, erőt, s szívet veve, s forrva dühében,

Merre magyart telepedve tudott, oda zúga hegyéről,

S öldöklő kezeit gyarló öregekre, fiúkra,

És gyámoltalanúl maradott hölgyekre vetette.

Bodrogközbe rohant legelőbb; de zajos vala jötte,

Mint a fergetegé, mely még a bérceken űl, és

Már iszonyú moraját hallják a puszta lakói.

A bodrogköziek hallák, hogy zúga vidékök,

És kiki, mint tuda, ment, bujdosva kerülte halálát.

A hegyüregbe vonúlt némely; sok bolyga az erdőn;

Sok Bodrognak eredt, s hídján átomla zsibongva;

Volt, ki setét vizeit lappangva meguszta az éjben.

Másokat a dühödő pórnépnek elére haragja,

Kik lehajolt fejjel szomorún egymásra halának.

Jókor ment Huba, s fogta Bodort, és fogta kezénél

Gyenge Szömért; deli Hajna pedig mene nyomban utána,

S már bús ösvényén a zúgó Bodrogot érte.

Szólítván Hajnát, szólítván rendre cselédit,

A szűk gyenge bürün félelmes lábbal elindúlt.

Igy átvitte Bodort, és kezdé vinni Szömért is.

Ekkor erős hangon megdobban utánok az ösvény,

S szó- és fegyverzajt harsognak vissza az öblök.

Megfélemlik ezen, s viszi gyorsan gyenge leányát,

Elsiet, és sajnos vesztségét sejtve csak akkor

Jajdúl el, mikor űzőit nagy messze kerülvén

Mérgök elől eltért, és nem leli a deli Hajnát.

„Haj! mi kemény vég ez, mi gonosz kéz hajt ide engem?

Agg fejemet sietek megmenteni; s veszni felejtem

Lányomat, a szeretett Hajnát, fene latrok ölében.”

Így szólván keseredve ledől egy szikla tövénél,

Mert agg lábai már nem birják vinni; körűle

Nyögve siránkoznak kedves fia, lánya, cselédi.

Kérdi Bodor, vele kérdi Szömér: apa, Hajna hová lett?

Nem felel az, hanem a sziklához nyomja keservtől

Kába fejét, fölnéz a csillagos égre merően.

Háromszor fölkél elszánva keresni leányát,

S háromszor rogy vissza szegény a szikla tövéhez:

„Nem mehetek, vad szikla te légy, légy erre tanúm, ég!

Nem mehetek; de te, hű Szakadár, menj gyorsan utána,

És ha lator kézben lelvén nem mentheted, öld meg.”

Monda, s reá nyögtek síró fia, lánya, cselédi.

Hű Szakadár pedig elmenvén sírt éjjeli utján,

S hasztalanúl bolygott a csillagi gyenge világnál.

Látta Hadúr e fájdalmat, megszánta vitézét,

S szóla legottan az Álomnak, hogy menne le hozzá

Enyhítné fájdalma hevét, biztatva reménnyel.

Éjszakról tüstént a kellemes Álom alászállt.

Szép aranyos szegetű szárny inga suhogva nyakánál.

Hosszu setét hajait hamuszín koszorúja keríté,

S könnyen gombolyodó híg barna köd úsza nyomában.

Tart vala lágy iratos szövevényt betekerve kezében,

Melynek egyik lapján víg hajnali színben elöntve

A boldogságnak vidor ábrázatjai tűntek,

Másikon állt a bús sanyarúság képe sötéten.

Ott a búsan ülőt meglepte szelíden ölelvén

A koszorúzott hölgy, tarkás rét csermelye partján;

Ott a távoleső meglátta barátait ismét,

Véreit a rokon, a bujdokló honna határit.

Megholt társával mulatott vigadozva az élő,

Hitte jelenlétét, s örömétől lángola képe.

A hős győzve kitünt ragyogó nagy kardja vasával.

Éhesek, és szomjúk boldog bőségben ülének,

És fejedelmi arany ragyogott a durva paraszton.

Itt lesütött fejjel rabok állnak régi bilincsen,

S jár éhen-szomjan fonnyadt bőrképpel az ínség.

Itt a gyilkostól remegő elfutna: de nem tud;

Veszti dicsőségét a hős, vas fegyvere bomlik;

Népe fut, ő leesik s dobogó paripája tipor rá.

A csecsemőt dühödő farkasnak körmei tépik,

Anyja sikolt, s iszonyodva fut a fene vadnak elébe.

Itt a hajnallal sokszorta szerelmesen eskvőt

Alkonyodás tájban mással szemléli mulatni

A bús lányka, s virágpártáját tépi fejéről.

Ilyenféle, s ezer más képet tüntet az Álom

Lágy szövetén, mikor a nyugvókat elönti ködével,

Azt pedig a jó, vagy rosz szinnel nyomja fejökre.

Most jöve, s csendes dalt mormolt még távol az égben,

És hallék zúgása, miként a szirteken omló

Kis pataké, vagy az erdőé, mikor esti szelektől

Lassan meghajlik leveles feje, s benne moraj kél.

Már közel ért, s legelőbb a két kis gyermeket éré,

S lágy, iratos szövevénye hegyét nyujtotta szemökre

Melyen rakva gerezdekkel szőlőtövek, ifjú

Kis csemeték piros almákkal fejeikre lelógtak.

A két gyermek aludt atyjának ölébe hajolva;

Ősz Huba is fáradt szemeit nehezedve lehúnyá.

A boldog szövevényt rányomta mosolyogva az Álom.

Látta Etét ragyogó képpel diadalmi örömben,

A győző sereget látá vágtatni merészen,

S párducos Árpádot hadat űző karral előttök.

Jött végtére leánya elő, és sírt örömében,

És csókolta kezét, és kedveze, szóla, mosolyga,

Mint ezelőtt ébren vala szólni, mosolygani kedve.

Igy mikor álképeit a kellemes Álom elosztá,

Visszaröpűlt betekert szövetével az éjszaki tájra.

Itt ugyan ők rövid álmaikat nyugalomban alutták

A baj után; de kik a véres hadi téren alusznak,

Álmaikat valahára megint fogják-e elűzni?

Vagy ki lesz, aki szelíd kézzel kelthesse föl őket,

Hogy még gyenge tavaszt, s napfényt láthassanak egyszer?

Senki sem! éktelenűl a véres porban enyésznek.

Im! hogy emelkedik a csendes hold képe ragyogva.

Szürke világánál, mint a kríváni fenyőszál,

Látszanak éktelenűl a termetes éji leventék.

Bús lábok, valamerre tapod, holt testeken áll meg,

Melyek alutt vérrel feketedve, kihülve hevernek.

Lassu hideg szellő játszik huzakodva hajokkal,

Némúlt ajkaikon besivít, és (hallani szörnyű!)

Tompa sohajtásként jő vissza halálos özönnel.

Igy járnak köztök Csongor, s Ete bajnokaikkal.

Néma, halálos gondolatok kísérgetik őket,

Nyelvök eláll, zajló mellöknek hangja dobog csak,

Vagy mikor indulnak, megdöbben alattok az ösvény,

És a holtak után hajlónak fegyvere csördűl.

Itt fekszik Hábor hosszan sík földre terűlve,

Arccal alá, valamintha porát keseredve harapná.

A ragyogó szegetű kacagány, s kelevéze törötten,

Haj! máskép, mint míg viselőjök birta, hevernek.

Hős Ete rábotlik, meg is ösmeri, s képibe pillant,

Élete végsugarát vélvén még rajta találni.

Oh de setét az már, s bús éjre van űzve világa,

És hideg, és merevűlt, mint a fagyos éjszaki tenger.

Mind bámulva körűlállják, paizsokra bocsátja

Őt Ete, s elnehezűlt szivből igy ejti beszédét:

„Bajtársam, hajdan víg gyermek társa koromnak,

Vérbe borúlt földön, nyomorúlt, így lellek-e téged?

Rám dühödött a vad bolgár, te helyettem elestél.

S haj! most hol van erőd, szemeid szép fénye hová lett?

És legelől rengő lobogód hova szálla fejeddel?

Mind letiporva hever, s te enyészet karjain alszol.

Ifjúság koszorúja! korán kiszakadsz te közűlünk,

S a sápadt holdnál temetésed nem lehet ékes.

Kis domb aljánál fogsz dísztelen éjben alunni,

S fegyvereid fényét a föld árnyéka berejti,

De feledékenység nem rejt el örökre előlünk.

Kardodat elviszem én, villogjon holtod után is,

És legyen öldöklő, valamint, ha te vitted előre,

Ezt pedig árnyékok seregében bird te sajátúl.

Majd egykor hozzád nyugovó helyeinkre leszállunk,

És kereső jobbunk ránk nyujtott jobbodat éri.”

Igy szólván kardját gerelyével váltani készűl,

S könnye reá csordúl, mikor oldani hajlik utána.

Már viszik őt szomorún széles pajzsokra terítve,

S borzasztó látás! mikor a holtakra tapodnak,

Elnehezűlt fejjel lassan fölütődik előttök

Egy haldokló hős. Sanyarú képére tolódván

Kínja halálának, szemeit komor éjbe borítja,

Ősz haja véresedett fürtökben lóg le fejéről,

S szívrázó hörgése között ily szózata hallik:

„Föltámadtok-e hát ti halott bús társak az éjben?

Vagy kik járnak emitt zörgő fegyverben előttem?

Haj! nagy az én kínom: lelkemnek nyissatok útat.”

Igy hörgött, s feje ismét a holtakra hanyatlék,

S a mellébe törött kopját markolta kezével.

Itt iszonyodva megállt, mind aki körűl vala s Csongor

Ment legelőbb hozzá, s minden haja szála fölálla,

S keble dobogni szünék, mikor a hős rája mereszté

Haldokló szemeit, s ő a tört kopja után nyúlt.

Hogy kivoná, megrázkódék, a vér pedig omlott

Annak kebléből, és lelke sohajtva kiszálla.

Kínjától feketült arcát a csendes enyészet

Most elsárgítá, s szemeit betakarta ködével:

„Nagy volt, oh bajnok, s tartós fájdalma szivednek;

Szúnyadj most, valahára megáld szélhányta porodban

A maradék, ki ezen földnek bírandja határit,

S szörnyű haláloddal fiait nagy tettre hevíti.”

Így szóltak, s betemették őt a kis halom alján

Társaival, s a tört kopját melléje letüzték.

Erre hozák Edömért lehajolt bús fejjel, utána

Tarcalt a nyilazó seregeknek büszke vezérét.

„Haj! mi nem így nyugodott csak reggel is a csatatéren”,

Mondák mindnyájan, „szeleket megelőze futása,

És nyila messze röpűlt ragyogón, és gyorsan előtte.

Most pedig éktelenűl itt fetreng véres ajakkal,

S szép arany íjából gonosz ellensége lövöldöz!”

Végre Laborcánt is hozták, s kis halom alján

Négyöknek tágas sírt ástak az éji leventék.

A többit halomba rakák, és dombot emeltek

Testeiken. Tüzet is gerjesztete Csongor azonnal,

Áldozatot hogy tenne nekik kis barna tulokból,

És szomorú torral végkép megválna közűlök.

Hős Ete járt egyedűl holt ellenségei halmán,

És az erős bolgárt, kit nagy viadalban elejte,

Nézé, hogy neki is vég tisztességet adasson.

Távol azonközben megvillan az éjjeli fegyver,

Melyre midőn pillant Ete hős, nagy gyorsan elindúl

Társaihoz, nekik a jelenést kimutatja, holottan

Sok megrettenik, és javasolja kerülni futással

A sokaság erejét; de nem így Ete, s Csongor: erősen

Állnak ezek bátor sziveikkel akármi baj ellen,

S a közelítőket készek fegyverre bevárni.

Mégis, hogy netalán némely hadi társok elessék,

Hős Ete cselt gondol, s szaporán így ejti beszédét:

„Társak, az éj kedvez. Fekügyék kiki szerte nyugodtan

A tetemek mellé, magam itt a holtakon ülvén

A lobogó lángban piszkálok dárdavasammal,

Vagy sárkány tarajú sisakát föltűzöm Izácsnak

Egy hosszú véres fénylő kelevézre, hogy ettől

Visszaijedjenek, és rend nélkűl fussanak, akkor

Keljetek, és őket fent kardotok éle fogyassza.”

Végezi. Szétvezeté Csongor kis számu vitézit,

S a holtak mellé fektette le őket ötönként,

Hogy mikor a jövevény sereget szétbolygani látják,

Ők egyesűlt karral bízvást ölhessenek abból.

Rejtve maradt maga is, s borzadva ölelte az elhült

Bajnokokat, s véres képökre remegve tekintett,

S ége halálos fekvését harcokra cserélni.

Szép Ete hős pedig a tüznél kelevézre szegezvén

A sárkány tarajú sisakot fölütötte magasra,

S bajnok Izács tetemét, fej nélkűl, vértesen, és bús

Helyzetben föltámasztá holt testi halomra,

És maga ült lobogós sisakot kapcsolva fejére.

Már azalatt közelebb járult amaz éji csoport is,

S erre tüzet látván sebesebben kezde rohanni.

Csorna hozá őket. Lelkét szilaj érzetek ölvén,

Vétke tudásában többé nem lelte nyugalmát.

A tábort odahagyta, s futott kikerülni halálát,

Melyet az elbúsúlt Lamias dühe forrala titkon.

Futsz gonosz öldöklő, de utólér szörnyü hatalma

Véres bűnödnek, s fejedet bekeríti halállal,

Balgatag! a hölgyet megnyerni hiába reményled

S holtakról zsákmányt szedvén haza térni veretlen.

A hölgy férjével, kit elöltél, nyugszik örökké,

S itt legutósó lesz neked e rémületes éjjel.

Jő sebesen hadi népeivel deli termetű Csorna,

S rézhegyü kopját tart könnyen forgatva kezében...

Ekkor kél a hős, valamint Bakony erdeje halmán

A sudaras nagy tölgy, mely zölden messze kinyujtja

Ágait, és magasan jár büszke fejével az égben.

Ott szép fürteivel lágy szellők játszanak, és a

Tiszta verőfénynél feketés nagy sasfiak ülnek:

Igy kél hős Ete, és lobog ékes tolla sisakján.

Integet a fölemelt dárdával, s visszariasztó

Mozdúlattal Izács csonkúlt tetemére mutatgat.

Ily szörnyű lehet a déltengeri sárga halál is,

Mely a szárazhoz kis sajkán csendesen indúl,

S lassu szelek hordják veszedelmes szája leheltét,

Végre rohanva megyen, s a népes partok utána

Holtak testeivel hosszan bekerítve maradnak.

Szemmeredezve tekint a bolgár, látja fejetlen

Bajnok Izács tetemét, s kelevézen függve sisakját,

Elréműl. Iszonyodva megáll maga Csorna is, és néz.

Mit véljen, nem tudja, s mihez tarthassa irányát.

Végre pogány lelkét ekkép szólítja magában:

„Most van-e hát szaladásra idő? Hah! vagy hova fussak?

Hol vehetek békét, melyet nem fegyverem adna?

Ál ördög, vagy akárki vagy ott tetemével Izácsnak,

Míg fegyvert birhat, nem látod Csorna futását.”

Ilyent gondolván, kopját vete rája boszúsan,

Mely nagy erőszakkal sebesen zúgott ki kezéből,

S ment egyenest, de kifáradván a földre lehullott.

Ekközben pengő idegéből kétszer ereszte

Gyors nyilat Und fia is, megüté egyikével Ikámort,

A fegyverhordót, ki legott Csornának elébe

Általütött nyakkal leesett, sok kopja zörögvén

Markában, nyomorult! többé nem nyujthat urának;

A másik nyíl röpűl fene Csorna nyakánál,

S a sisakos Hirkunt sebesítvén jobb szeme táján

Csap be, s hideg vasheggyel örökre eloltja világát.

Hős Ete gyors nyilakat lővén igy kezdte csatáját:

Most pedig a kopját fölkapta, s hatalmas erővel

Visszaveté. Reszketve futott ki előle az alszél,

Ez pedig a levegőn sebesen tolakodva sivított,

S most nem esett le, hanem nagy erővel ütötte középen

Csorna kemény paizsát, s ketté osztotta hegyével.

Gombos övét éré azután, s ott félre hajolván

Gyenge fehér csipejét szurván vérével elönté.

Fattyú Csorna midőn evvel keseredve vesződnék,

Már közel állt Ete rettentő dárdával előtte.

Népe keverve futott, s közben valamintha halálok

Kelne, serény haddal némán föltámada Csongor.

Oh mig az öldöklést rebegéssel zengi el ajkam,

Bújatok el ragyogó szép csillagok a magas égen,

Hogy besötétedjék boruló lelkemnek az éjfél.

Csongor előbb karddal leveré a termetes Illit,

És az öreg Bekirót ketté szaggatta derékon,

Akik szinte együtt estek le halottan előtte.

Hátban üté Bogomilt, azután a sanda Kolombárt,

Kit, mi időn arccal fordult, s szégyelve futását,

Bőr paizsát védűl tartá, és vagdala karddal,

Szája fölött megvága nagyon, kiütötte kezéből

Kardját is, mely csengve legott a földre lehullott.

A bolgárt Csongor még egyszer ütötte meg arcúl,

Melyre hanyatt fordúlt dombos pajzsával elesvén.

Sok futa, mint nap előtt fut az éj köde völgyek ölében,

Ő, mint könnyü sugár, hozzájok elére vasával,

És kegyelem nélkül járt ölve, riasztva közöttök.

A gyalogokból már ötöt ejte le, most kelevézt vön,

Egy földön heverőt, s Irkunt leütötte lováról,

(Mert csak némelyek szálltak le keresni barátjok

Elhidegült tetemét s a többi lovon vala) Irkun

Vérző oldallal leesett, és esve nyakát is

Szegte szegény, kit jó lova futván messze lehurcolt,

Hogy kengyelben akadt lábát nem tudta kivetni.

Csongor után mind föltámadt a fürge magyarság.

S a szaladó csapatot könnyű harcokban emészté.

Kis szemü Báta, ki mint a bús csillagtalan éjjel,

Rút vala képében, nagy fejjel, s ferde ajakkal

Száz ezerek közt is kitünő, komor éjszaki rémként

Kelt, s iszonyú ordítással kezdette csatáját.

Négy bolgárt űzött egyedül maga. Karjait egynek

Elvágá, s másiknak megtörte sisakját,

És megtörte fejét, mellyel szédülve ledőlt az.

Futtában megbotlott itt a kis szemü Báta,

S vastag törzsökként leesett a földre zuhanva.

A bolgár Hircsut megfordult rája dsidával,

S szidva fejének szúrt; de tömött kápája megótta.

Talpra szökött szaporán, s elvágá ellene karját,

Majd torkába veré az acélos kardot; azonnal

Eldőlt a bolgár, és társa ijedve odábbállt.

Vitte szekercéjét a markos Tárkony is, és ölt,

Pusztított, valamerre futott ló, ember előtte.

Öt rétű paizsát a vívó testes Olápnak

Elrontá egy vágással, s ugyanannak alatta

Oldala két csontját betöré másodszor. Oláp sem

Várá balgatagúl. Kardjával jól csapa hozzá,

S bal vállát mélyen megvágta; de őtet azonnal

Főben üté Tárkony, hogy aléltan földre hanyatlott,

S rajta futó bolgár bajtársi remegve tapodtak.

Már a két népség űzése, futása vegyes lőn,

A rejtett magyarok mind gyors viadalra kelének,

És rosszúl forgott váratlan harcban előttök

A buta bolgárság. Már a réműletes éjben

Holtakat is gondolt vesztére rohanni, s csatával

Nem mere, mint máskor, kétséges harci szerencsét

Várni, hanem bizonyos veszedelmét futva kerűlte.

S most az ölők dühödött ajakán, s az ijedve futóknak

Torkaiból kisüvöltő hang egy zajba verődik,

S a fegyverropogás, paripák nyihogása eget ver,

Ott, hol előbb holtak borzasztó csendben aluttak,

S a letiport földön még féreg sem vala élő!

Csorna, midőn látá népén gonosz éje csodáit,

S a rettentő hőst, s fölemelt dárdája hatalmát,

Megrendűlt, s vadsága kifogy vala minden erőből.

Fölhágott szaporán, s megereszté jó lova fékét,

És futa, mint a rém, melyet megkergete isten,

S mely hosszan nyujtózik el a nagy felleges égen,

S hogy leszakad, bús árnyék megy tépetten utána.

Igy futa Csorna, futó népét szaladással előzvén,

És holtakra vetett árnyéka követte futását.

Még sebesebb árnyékánál, és rettenetesb volt

A szaladó Ete hős, ki vivén dárdája hatalmát,

Mint a mennydörgés, ment zúgva, zörögve nyomában,

S csakhamar általüté paripáját hátrafeszített

Lába előtt, hol vékonyodik hasa, szőre kopottabb.

Lassúdott a pára s halálgond érte ülőjét.

Félre szökött hát, és amelynek előle iramlott,

El nem futhatván, fegyverrel várta halálát.

Főben üté legelőbb is Etét; de törötten esett el

A vékony kelevéz hegyezett vasa csonka nyeléről,

És Ete még állott, mint a nagy tátrai kőszál.

Annak kormos agyát sok villám szállja ropogva,

S kár nélkűl elenyész, mikor eljut régi tövéhez,

Mely mélyen gyökerezve megállt a föld közepében,

S ott az idők végét ingatlan fogja bevárni.

Így Ete még állott, s dárdáját hosszan előre

Nyujtván, míg kardot rántott az, erőt veve ismét.

Monda pedig, mikoron rá készűlt Csorna rohanni.

„Hitted-e hát te kölyök bolgár, hogy gyenge csapásod

Engem is a holtak seregébe fog űzni? de téged

Most megemészt tüstént e hosszu kezembeli dárda,

És ragyogó kardom szivedet megjárja hegyével.

Majd panaszolni fogod népednek ferde ajakkal,

Hogy mikoron szaladál, magyar ifju levente ütött meg.

Az pedig ottan rád nem fog hallgatni; hanem fut

Fegyverem élétől, s egyedűl hágy téged az éhes

Férgeknek, kik majd dögödön marakodva lakoznak.”

Erre felelt, noha félt, bátran deli termetü Csorna:

„Téged ugyan nagy erőd büszkévé tenne; de láttam

Én már elréműlt fejedet, mely szinte lehullott

A nagy Viddin előtt. Hej! máskép állsz vala ottan:

Most engem büszkén éhes férgeknek ajánlasz.

Várj csak, azok téged sem fognak messze kerülni,

Aki reánk lappangva csapál, mint éjjeli farkas.

Most vedd e választ, holtak rablója, s dögölj meg.”

Igy szólván ragyogó kardját nekivitte, s keményen

Csapkoda balja felé, s most mint két tigrisi kölykek

Víttanak elhangzó iszonyú csengéssel az éjben.

A szaladók megfordulnak bámulva, s közöttök

Látván egy harcolni urát egyenetlen erővel:

„Vajmi buták voltunk, hogy féltünk eddig is e csúf

Latroktól, kiknél majd tizszer több vala számunk.

Jertek most, üssünk rájok, s mentsük meg urunkat.”

Hangosan így szólott; s mind zajra fakadtak utána,

S mint sívó lelkek keseredve rohantak urokhoz.

Csorna, kerek paizsát verdeste keményen Etének;

Ez meg visszaszökött, s dárdáját messze kinyújtván,

Mellben üté Csornát, hogy azonnal vére kibuggyant

Torkából, s elalélt karjával kardja lehullott.

Kardra kapott Ete is, s nagy erővel vága nyakához,

Mely a páncél kapcsa fölött gyengén vala födve.

Itt éré: a bolgárnak feje porba vetődött,

Teste pedig nagy zörgéssel hullott el utána.

Szörnyű kínjától vonagoltak tagjai, ékes

Arcát szájából kiszivárgó vére csufítá.

Ráhágott Ete, s melyeket ő kérkedve letépett,

Tarcal ivét, teli puzdráját most visszaszerezte,

S pajzsa helyett baljába vevé, s vállára akasztá.

Egy csapatot Csongor, s öldöklő társai űztek,

Sok most erre rohant, ha lehetne, megóni vezérét,

Vagy legalább testét megmenteni víva remélte,

S csenge boszúálló markokban kardjok acéla.

Kikre midőn nézett Ete hős, elejökbe vetette

A véres fejet: az nagyot esvén földre lekoccant;

Ő pedig így szólott rettentő szóval. „Ihol van

A magasan kelt fej feketítő porba keverve:

Bánatos anyjának nyujtsátok vissza, hogy őtet

A zajogó tenger habjában mossa fehérre;

Mert nagyon elcsúfúlt... de ti sem juttok haza többé,

Sorra vasat nyeltek, dühödők, s vért isztok előttem.”

Elkeseredtek ezen, s szilajabban zúgtak előre

A bolgár katonák, de amaz sem szóla sokáig

Mint fecsegő szajkó; hanem a vont húrral ereszté

Tarcal erős nyilait, sok azáltal szörnyü halált halt.

Báluz Imérrel aláfordult: azt mellben ütötte

A hegyezett vessző, száján besivíta emennek,

Amint ordított: egyszerre elállt szava, s a nyíl

Általjárva fejét jó messze kiálla hegyével.

Így ezek a csörgő fegyverrel porba zuhantak.

Harmadszor csendűlt Tarcal szép íja kezében,

S ekkor sem suhogott nyila hasztalan, a gyalog Eddint

Fülhegyen érte, s tovább kelvén megakadt az idősebb

Eddin combjában, ki amazt lovagolva követte.

Eljajdultak ezek; de velök nem gondola senki.

Könnyű dárdával Szemiringa leszálla lováról,

Megragadá izmos baljával Csorna fejetlen

Testét, és szaporán elvonta Etének előle.

Mint őzborjat evő tigris, vagy bojtos oroszlán,

Melyre hiéna rohan, s koncát vonszolni merészli,

Ráviszi rettenetes körmét ordítva, dühödve:

Úgy mene hős Ete most hosszú dárdája vasával,

És letöré derekát a hű bolgárnak: az ottan

Összerogyott ura testével, s nyöszörögve reá halt;

Bajnok Etét ezalatt láncsával mellben ütötte

A gyors Kelde, s egyéb társit biztatva reá tört.

Mégis Etét mikoron szemlélte rohanni feléje,

Szembe nem állt vele jó deresén szaladásnak eredvén.

Őt az ölő ifjú leveré döngetve lováról

S lóra kapott maga, s most mint a sas jára közöttök

És magasan forgott véres lobogója az égben.

Balra szegett fejjel viszi a mén szörnyü hatalmát,

Tombol, tajtékzik, remeg, izzad, borzad alatta.

Most Ete hős, nyilazó Rollónak szúrja hasába

Dárdáját: lerogy az, s kínjában marja ruháit.

Megtöri Boncsik agyát, s melléje lefekteti Zákát,

És jámbor Rutufot, ki gerelyt vete rája; de gyengén

Koccant a paizsán, s leesett a földre rezegve.

Igy ment, mint a nyíl sebesen, s veszedelmes erővel

Csorna körül már harmadszor, s kikerülte futással

A ráhányt kopját, vagy meg-megrázta acélos

Pajzsát, s a beletört fegyvert hullatta: körűle

Ember, ló hullott azalatt, s nyöge véresen a föld.

Senki ezentúl a testet nem merte ragadni,

Csongor is erre került ismét, s a kis szemü Báta.

Most a bolgárság másodszor eredve futásnak,

Visszafutott, árnyékát is rettegve tekintvén.

A csend, melyet az éj viadalma szegett meg, ezentúl

Még iszonyúbb, mélyebb lön, mint mikor a nagy idő még

El nem kezdődött, s a fő hatalomnak ölében

Életerő nélkűl nyugodott a néma teremtés.

A két tábornak nem volt nyugodalma azonban.

Zúga szünet nélkűl a csillagos égnek alatta,

És tüzeik versent csillogtak az égi tüzekkel.

Áll fenn várában Alpár ura, néz le, s ezerszer

Változik el gondos szive indúlatja: tünődik.

Majd hűl, majd izzad, félelmét váltja haragja;

Majd megalázódik, majd gőgösen érzi hatalmát.

Ébren van, de az álommal vetekedve röpűlő

Bágyadt gondolatok támadnak erőtlen eszében,

S járva, pihenve fején leli szörnyű gondjai terhét.

Fegyvert ölt most, és a nagy táborba lekészűl.

Egyben elébe siet zokogó neje, fátyolos Íno,

S szőke Melitta, kiket, mikor egy kikeletkori nappal

Ossa hegyaljában szedtek koszorúba virágot,

Szép Görögországból tiltott szerelemmel elorzott,

S titkon ölelt, az anyák átkait gyönyörébe keverve.

Most ezek eljöttek, s legelőbb szólt fátyolos Íno:

„Merre Zalán, haj! merre sietsz, bús árva fejünket

Mely szörnyű inségre hagyod hites esküid ellen?

Vártalak, ah mert nélkűled nem is édes az álom,

S most nem jősz te, miként ezelőtt vala jőni szokásod,

Hogy keblemben elaltatnád nagy bűneim átkát,

S képzelt boldoggá karodon ringatna szerelmed.

Óh mi igen más szív voltál, mikor Ossa tövében

Szűz lánytársammal leltél koszorúzva, s virágát

Ifjúságunknak, te hitetlen, örökre kicsaltad.

Akkor csábító szemeden szép szikra világolt,

S ifjú ajkadon oly kedves vala hangja nem ösmert

Honnodnak. Hitető, most mely csúfságra hagyandasz?

Éjtszaka rejtve vagyunk, egyedűl elzárva naponnan.

Csak te valál örömünk komor éjjeli csendes időben,

Most fegyverbe sietsz, s ránk nincsen gondja szivednek.

Ah hát, mig harcolsz, idegen kéz birjon-e minket?

Vagy szabadulván is, hova a nagy földi világba

Tisztesség nélkűl, nyomorúlt, hova menjek ezentúl?

Jőj ki Zalán, oh jőj ki velünk e harci vidékről:

Szolgád, és szeretőd, valamerre menendesz, utánad

Lépdelek én, s el nem fárad kísérni szerelmem.

Kedvez az éj, jer vissza Zalán, jer, veszni ne hagyj itt.

Vagy várod, hogy bús fényét szemeimnek eloltsa

Ön kezem, és ki setét éjben szívemnek alatta

Fekszik, az is vesszen, nyomorúlt, a gyilkos anyával,

És valamerre hajolsz, legyen átka, keserve fejednek?”

Melyre Zalán szomorodva felelt, és közbe sohajta:

„Most jősz hát te is, oh most jősz keseríteni, bús hölgy,

Kit más szíveknél tüzesebben kedvele szívem?

Most keserítesz-e? haj mért kellett arra vetődnöm,

Mért kellett idegen földön szemeimbe ötölnöd,

Hogy most könnyeidet lássam kebeledbe lehullni?

De ne remegj, megmentelek én: ti előre lementek

A Duna partjaihoz. Ha szaladnom kellene, ottan

Fölfoglak titeket, s a nagy hullámos özönnel

Kis sajkánk szaporán leröpűl Nándornak alája.”

Ő ugyan így szólott, s megörűl vala fátyolos Íno.

Szőke Melitta meg állt, mint ékes völgyi virágszál,

Mely gyönyörű kebelét a csalfa melegre kitárta,

S csakhamar a fagyos éj dere hullott gyenge fejére.

Leng azután a langy szellő, fris harmat esik rá,

S fürte fölött melegen tündöklik az ifju verőfény,

De kebelét az már többé nem nyitja; hanem vész,

S hervadt gyenge fejét vékony szárára lehajtja.

Szőke Melitta imígy állott fejcsüggve Zalánnál,

És halovány ajakát szomorún ily szókra nyitotta:

„Bár inkább vennéd tőlem az élet unalmát,

És vérző szivemet nyitná meg kardod acéla.

Haj! nincs már örömem, nincs semmi reményem azóta,

Hogy veled itt egyedűl elzárva gyalázatot élek.

Majd mire kell jutnom, nem tudtam balgatag, akkor.

Fennyen igérgetted, hogy drága szüléim ölébe

Visszavezetsz, s aranyos szavaid vesztemre hitettek:

Most buja véreddel megrontád lelkemet; eltűnt

Szép ifjú napomat komor éji homályba vetetted,

És megvetsz, ínségemnek hia hogy ne lehessen.

Menj hát, bizvást menj, örvendtesd fátyolos Ínót,

S hagyj engem csufságra; de majd megbüntet idővel,

Melytől elragadál, honnom szent istene téged,

S a sírból kikiált örömidre leányi szemérmem.”

Igy szólván szomorún belső teremébe vonúla.

Menne Zalán örömest, hogy vígasztalja; de Íno

Lágy ölelésével megtartja, s kezére borulván,

Féltékeny szavait sugdossa remegve fülébe.

S már lágyulna Zalán; de felejteti gyenge szerelmét

A népes tábor, mely zúg várának alatta,

És mely ellenben csillámlik az éji tüzeknél.

Most lezörög, mint egy kísértet, utána Preheszka,

S a szálas Kornyik, fegyverhordója, sietnek.

S csak kevesen bolgári közűl, kik elaljasodottan

Véröket elhagyták idegenbe merűlni s fogyottúl

Éltenek, úgy látszék, hogy kínos végöket érjék

S a végét a népnek, mely elpártolva magától

Ősi szokásait és nyelvét indúla feledni.

Ő pedig, a fejedelmi Zalán, aggódva szivében

Hű kísérőket rendel, kik gyorsan utazván,

Éjtszaka hölgyeivel futnának el a hadi térről,

S a Duna partjánál hírét várnák be, vagy őtet.

Íno pedig keserű könnyekkel tölti meg arcát,

S szőke Melittával nem egyenlő búban elindúl.

Ekközben jeles áldozatot készíte Hadurnak

A győztös tábor. Sík tér vala hagyva középett,

Hol magasan lobogott a tűz halmos farakásból,

És ropogó haragos szikrái az égbe röpültek.

Jó távolságban, mint a délesti szivárvány,

Mely az eget csoda színezetű boltjával elosztván

A fagyos éjszaktól délig nyujtózva legörbűl,

S szemtévesztve megáll zúgó nagy tengerek árján:

Úgy állt félkereken, képpel fordulva tüzének,

Alpár tája felől Árpád hadi népe nyugodtan.

Szemközt, és közelebb a tűzhöz elődi vezérek,

És bátor daliák álltak viadalmas erőben,

Mind tisztelve Hadurt, mind hálát mondva Hadurnak.

S most a fő táltos Kárel, magzatja Izárnak,

Mellén gombokkal ragyogó köntösben előjött.

Keskeny övét derekán aranyos csatjával akasztván,

Hosszan alálógott zöld rojtos barna ruhája.

Tarta pedig baltát, s nagy selleget ötvös ezüstből,

És közelíte, miként közelít a nyúgati felhő

Nap lesiettéhez, melytől a barna setétség

Ritkúl bús közepén, s kiragyog szép széle körösleg:

Úgy leszen itt kitünőbb a táltos termete, képe.

Hosszú szakállával havas üstöke, bajsza fehérlik,

És magasan kiderűl nagy homloka tiszta szemével.

Csendes buzgóság izgatván lelke nyugalmát,

Tiszta tekintettel dalt kezde magában; utána

Titkos dal repesett a zengő táltosok ajkán.

Most hátrább lépett, s szolgáltak társai, zúgó

Csermelyi habzattal megtöltvén sellege öblét.

Bükfa kupáikat is megtölték gyorsan utána.

Zengve körűlállák azután a nagy tüzet, és azt

Mind egyszerre, kupájokat is belehányva, megönték.

S im valamint mikor a sok századok óta kevergő

Forróság kitör öbleiből, és szikla-tetőjét

Fölrúgván magasan szikrázik el a levegőben:

Rettenetesb lánggal lobogott föl az éjjeli nagy tűz,

És vereses ropogó szikrái magasbra kelének:

Szerte világos az éj, de az álló néma hadaknak

Tornyosodott árnyéka setét órjási hegyekként

Messze lenyújtózik réműlt várára Zalánnak.

De mi moraj támad, mi riad meg az éjszaki sarkon?

Áldozatúl barmok voltak cövekekre kötözve,

Gyenge juhok, s ökrök, s harcok paripái. Előttök

Két őrző állott kezeit botjára nyugasztva:

S im vastag kötelét dühösen rángatva letépvén

Egy nagy igátlan ökör vészes rohanással elindúl.

Mint naptól a hó, fénylettek szőrei testén,

S vitte magas szarvát, ádázan előre szegezve.

Ez legelőbb a két őrzőt kergette, s ki rája

Bottal ütött bátrabb lévén, azt messze kivetve

Megtapodá, dühösen földet hányt szarva hegyével,

S bőge veszett torkát iszonyú hangokra feszítvén.

És futa messze; de a seregek mindenhol előtte

Álltanak, és ha közel szaladott, fegyverrel ijeszték.

Visszakerűle tehát, és nagy fáradtan elálla

A lobogó tűznél. Bámulva tekintgete itten.

Véres nagy szemeit vadan a nézőkre mereszté,

S álla magas fejjel, mint a havas éjszaki jégdomb.

Megragadá szarvát tüstént a fő hadi táltos,

S homloka nagy csontját megüté baltája fokával.

Földre rogyott az erős állat messzére kinyujtván

Lábait, és hosszú szarvát a földbe szegezvén.

Ekkor imádságát igy kezdte Izár fia Kárel:

„Nézz le Hadúr, csillag szemeiddel az ég közepéből,

És ha mikor kedves vala néked az ilyen ajándék,

Vedd kegyesen most ezt; adj honnt idegenbe futóknak.

A barmok neked esnek el itt kezeinknek alatta,

És neked ég lobogó lángunk. Hagyd, vesszenek úgy el

Elleneink, valamint a viznek cseppjei vesznek

A lángban, s valamint vasainkkal az áldozat elhull.

Vesszenek el, s tűzzel, vassal ronthassuk el őket.”

Égre tekintgetvén így szóla Izár fia Kárel,

S a figyelő daliák mind megzendűltek utána.

Rettenetes lett most az imádság hangja szavokkal.

Szörnyű láng szemeik, mint egy bús üstökös, égtek,

És hademésztő tűz csillog vala mindenik arcán.

Igy könyörög komor anyjának, mikor érzi jövését,

Barna fejét rázván a vad kölyök éhes oroszlán,

Vagy sziklás fészekben ülő nagy sasfi, ha hallja

Barnás felhőkből apját csattogva leszállni;

Így könyörög nagy erőszakkal, s éhsége hevében

Éles erős szemeit, s száját megnyitja visítva.

Párducos Árpádnak csendes vala képe, s szemében

Köny ragyogott, mint kék levelen szép reggeli harmat,

Hangja pedig rettentőbb volt valamennyi szavánál,

Oly nagy erővel jött érző fejedelmi szivéből.

Még magasan lobogott a tűz nagy lángja Hadúrnak.

Kardjaikat kivonák mostan valamennyi vezérek,

S égre szegék, haragos hangon egyszerre kiáltván:

„Vesszenek el! tűzzel, vassal ronthassuk el őket.”

Ezt mikor a seregek hallák, buzdulva emelték

Fegyveröket, földrendítő rivadással üvöltvén:

„Vesszenek el! tűzzel, vassal ronthassuk el őket.”

Nem ropog így a hegy, mikor éltes sziklatetőin

Összeveszett viharok harcolnak durva szelekkel,

S roskadozó szirtét feketés üregekbe lehányják.

Vagy mikor a nyugvó tengerre zuhogva lecsapván

A magas árbocokat kitörik csikorogva derékon,

S tarka vitorlájú nászádokat összekevernek:

Nincs ily szörnyü moraj, s rémítő hangos üvöltés.

Hősei Alpárnak, meg nem réműltök-e, vagy kik

Messze hazából ily tova jöttök halni, görög nép

S harcos bolgárság, szivetek nem hűl-e meg erre?

Mért dobog oly zajosan, hajatok mért borzad az égre?

Oh bizony itt méltán támad félelmetek. Amely

Éjszakról iszonyún harsog, nem gyáva kiáltás:

Férfiak állanak ott, nagy romlást eskve reátok.

Barmaikat most sorra ölék a táltosok, és hogy

A nagy igátlan ökört meg akarnák metszeni, gyorsan

Lábra kel az, s a tűzláng szélén általugorván,

Éktelenűl kormos bőrrel hamar elfut előlök.

Űzik, ölő nyilat, és kopját lődöznek utána,

Meg nem tarthatják: fut az egyre, kemény hasa bőrén,

S hátában viszi a nyilakat, s tört kopja darabját.

Most szabadon megyen, és vaktában előre bolyongván,

A jövevény bolgár seregek közepébe vetődik.

Sok vala már, ki nyilat, kardot készíte, gyanítván

A nagy zajgásból, hogy baj támadhat, azonban

Látván a szaladó barmot, nagy örömmel örűltek,

És leverék tüstént víg tort készítve belőle.

Haj! mi keserves lesz reggelre az étel ezeknek,

Hány vagyon itt, ki ma tobzódik jó kedvvel utószor,

Kit többé se velős csontok bele meg nem erősít

A sírnak fenekén, se vidáman rája köszöntött

Életadó bornak ragyogó szép nedve nem ébreszt.

De térjünk ismét lobogó lángjához az Úrnak,

Kit forró szívvel hadat űző sergek imádnak.

A tüneményt látván sokan ott gyanakodva jövendő

Rosszakat értének, s tévesztő csalfa szerencsét.

Hozzájok szaporán így szóla Izár fia Kárel:

„Mit rémültök ezen, hadat értő férfiak? Íme

Mind leesének az áldozatok, csupa egy futa tűlünk,

Éktelenűl az is, és sürüen vérezve nyilakkal.

Meglássátok, az öldöklő viadalnak utána

Csak kevesen fognak csúful menekedni futással;

És azok is véres fejjel bágyadtan omolnak

Réműlt hölgyeikhez; hogy azoknak nyögve mutassák,

Mely iszonyú sebet ejt a fényes szittyai fegyver.”

Így szólt, s a néphez szavait több társai vitték,

S a zajgó seregek némulva lecsillapodának.

Ekkoron a lakozást kezdék; de nem inga helyéből

A tábor, se csoportba, se szét nem bomla; hanem gyors

Férfiak öntöttek habozó bort bükfa kupákba,

Sorra vivén étkekkel együtt a kész seregek közt.

Körben erős daliák, s kacagányos harci vezérek

Ültenek, és vígan lakozának az áldozatokból.

Jól megelégedvén, buzdító harci beszéddel

Váltogaták egymást, s dal verte az éjnek unalmát.

Közre pedig legelőbb viadalmas Izár fia Kárel -

Unszolván őt daliák, és harci vezérek -

Jött rézzel ragyogó kobozát pendítve szavához.

Hangos enyelgéssel játszott könnyű keze húrján,

S messze kizengett ajkairól a kellemes ének.

„Gyászos vagy, s szomorú, emléke az ősi időnek.

Pusztító képpel leng rajtad az átkos enyészet,

S vissza, letűntöd után, fájdalmak hangja süvöltöz.

Haj! valahányszor az énekben zendűlve közelgetsz,

Köny lepi a szemet, a későkori énekes arcát.

Gyászos vagy, s szomorú, emléke az ősi időnek.”

Igy kezdé: szavain szemfényei könnybe telének,

Míndenik erre veté szemeit, s ő dalla tovább igy:

„Mért örvendsz magadon ragyogó szépsége Csatárnak,

Szűz Habilán? mért pártázod fiatalka fejednek

Ékes arany szálát koszorúzott völgyi virággal,

Fürteidet pedig a havazó vállakra bocsátván,

Mintha sokáig örülhetnél, szellőnek ereszted?

Ah viharok zúdulnak elő, s egymásra csatázván

Elszórják örömed pártáit gyenge hajadról,

Eltemetik napodat, s szemeidnek tiszta világát.

Fogsz te örülni, de víg örömed tartása rövid lesz,

Ah rövid, és elenyész, valamint a hajnali szép fény.

Vagy mi moraj támad? Nem Bendeguc, aki közelget,

A haragos kutigúr? Nem az ő, szép ifja Csabának,

Bajnok Apor lovagol sebesen vágtatva keletről.

A dobogó gyors mén büszkén hánykódik alatta:

Fényes boglárok csillognak sárga fejéről;

Kurta sörény veri tiszta nyakát, szél hordja sörényét.

Ő pedig űl aranyos dárdát ingatva kezében,

Mint zöld ág tetején reggel szép égi madár űl,

Mely ott szárnyat emel ragyogó tollának örülvén.

Igy közelít a hős: öröm, és szerelem van alakján,

S messze előre ragyog vágyódó lelke szemével.”

Jár ősz apjával Habilán sík puszta mezőben.

Ott leli őket bajnok Apor, s leszökelve lováról,

A lányhoz tüzesen pillantván, mond az atyának:

„Ősz atya, régi vitéz, ha jeles volt híre Csabának,

S ösmeretes nálad, fia jő most, vedd kegyelembe.

Lányodat, a hajadon Habilánt add, hölgye lehessen.”

Erre Csatár az előszűlt hős, így szóla viszontag:

„Tőled is oh Habilán, szép gyermekem, elmaradok hát?

Elmaradok, s veled itt elhágy vég dísze koromnak,

El végső örömem!... De te vidd nagy hírü Csabának

Hős fia, vidd haza őt nyugovó váradba; szeressed,

Légy gondos mellette, s vitéz, mint híres apád volt,

Hogy boldog legyen úgy a bajnokok anyja öledben.”

Így az öreg, s első szerelemmel Apornak ölébe

Hajlott szűz Habilán. Levevé pártája virágit.

S bajnok Apornak adá; de közel vala szörnyü haraggal

Bendeguc, a kutigúr, s most mint nagy üregbeli sárkány.

Mely véres taraját magasan viszi barna fejével,

Elfödi a napfényt, s rémítőn röpdös az égben,

Körmei, s emberevő foga mérgesen összekocogván:

„Úgy mene Bendeguc, a zengő csarnokba haraggal.”

Most oda már örömed, szép fürtü leánya Csatárnak,

Megszakad a vigaság, ijedelmek fellege száll le,

S a zengő hajlék némúl a benne lakókkal.

„Merted-e hát, így szól, - s a csarnok reszket alatta -

Merted-e, gyáva fiú, megelőzni szerelmemet? Élted,

S honni csekély híred, ha hatalmam akarja, kivesznek:

Nem Csaba magzatját illetheti lánya Csatárnak,

Hagyd nekem őt, s haragomtól félj, mely téged elejthet.”

Igy szólván fenyegette Aport. S harc lenne közöttök,

Rettenetes, melyen Habilánnak szíve szakadna.

Nem tűrhette Csatár, bátran mene Bendeguc ellen;

Megtartá haragos karját ily szókra fakadván:

„Bendeguc, így vagy-e hős eleidhez tettre hasonló?

Nem rémülsz az atyát végső örömében elölni,

Hogy kisüvöltsön bús sirjából átka fejedre?

Menj, kérd dús Emezát, vagy az ékes Bimba szerelmét

Aki Meótisnál nagy földnek birja határit.

Menj, te hatalmas vagy: kérj és nyersz hölgyet egyébütt.

Hagyd itten Habilánt, én őt, kire vágya szerelme,

Nagy Csaba magzatjának adom, szép bajnok Apornak.”

Tisztelvén az öreg daliát elhallgata ekkor

A kutigúr; de szivében még elvitte haragját.

Jó szelek a morajos felhőt éjszakra csavarják,

Zúgva, borongva megy az; de megáll végtére, s ijesztő

Barna halálos kebléből elszórja sokáig

Rejtett mennyköveit, s hegyek, erdők égnek alatta:

Gyászos vagy, s szomorú, emléke az ősi időnek!

Elmene már Habilán fiatal deli nője Apornak,

S űl vala hősével Tanaisnak habjai mellett,

Csínos fürtü fejét a hős vállára lehajtván.

Csendes volt a víz, sok fény fürdik vala benne

Gyenge sugárzattal, s szél nem fodrozta be színét.

Elnémúlt mind a zajos élet hangja körűlök;

Ünnepet ült a természet, nyugalomra bocsátván

A viharok seregét, s az ölő villámi hatalmat,

Kísértő denevér félt a tündökletes éjtől,

S megmaradott üregén az irígylő sanda bagollyal.

Ily díszes nyugalom közepett csak félig örülvén,

Megszólal Habilán, és zeng szava kellemes ajkán:

„Bajnoki szép férjem, kedves nekem a te vidéked,

Ah de nagyon retteg Habilánnak szíve miattad.

Vagy nem fegyvereket hallok csördűlni? mi barnúl

Déli fenyérünkön? nem Bendeguc, aki közelget?

Jőj, vígy el, szaporán, vígy el váradba s nyugassz meg.”

Igy szólván mene férjével; de utánok eredvén

A haragos kutigúr, mérgedve kiáltoz Apornak,

Hogy hölgyestűl őt, ha nem áll meg, elejti nyilakkal,

S melyet rejte, kivillámlik réz fegyvere szörnyen.

Ekkor Apor, hova lenne? megáll, s hölgyére borultan:

„Hölgyem, szép Habilán, mondá neki, veszni maradsz-e

Itt velem, ah fuss el, küldj fegyvert csarnokaimból,

Vidd haza csókomat, így, vidd el, majd elmegyek én is.”

Menne; de a kutigúr kopját vete rája kegyetlen

Markából, s mene, mint villám, a kopja hatalma.

Kárt mégsem tehetett, a földben elálla rezegve.

Onnan Apor kiragadta, s az öldöklőnek imígy szól:

„Hős vagy-e vagy latrok vezetője, hogy így közelítesz

Mint rabló fene vad? De ne bizzál, visszamegy e vas,

És iszonyú dühödő fejedet megfúrja velődig.”

Igy szólott, és visszaveté a somnyelü kopját.

Bendeguc elkerülé; de serény katonája Kelendi

Általa meghasadott fejjel láttára lefordúlt.

Zúg, morog a kutigúr, karddal rohan ellenök... Indúlj,

Indúlj szép Habilán, odalesz hős férjed, elejti

Őt a vad kutigúr önnön várának előtte.

Újra viaskodnak. Nincs fegyver Bajnok Apornál,

Mégsem rettenik ő. Egy zordon szikladarabbal

Rámegyen, és dombos mellét üti teljes erővel.

Bendeguc itt megdöbbenik, és lélekzete fúlad,

Nagy feje is lehajol; de körűl van népe, segíti.

Eszmél újra, s az ellen jött, s katonáit ijesztő

Hőst döfi, nagy kardját puha ágyékába merítvén.

Indúlj szép Habilán, oda már hős férjed, elejté

Őt a vad kutigúr önnön várának előtte.

Indúl, haj! későn, a vadnak körme közé jut,

S szörnyethal gyötrött lelkét fájdalma elölvén.

Ott vész, s gyenge fejét vérző férjére lehajtja.

Még ekkor nem húnyt le borongó napja Csatárnak.

A viadal hírét hallá, s átkozta vivóját:

„Mért rázzátok irígy szelek a fát, mely egyedűl áll?

Gyenge virágai elhullnak fonnyadni tövéhez.

Mért jőtök viharok, zöld ágat törni fejéről?

Áll a bús törzsök. Keserűség nedvei mossák

Vén gyökerét, hogy dísztelenűl fölkeljen az égbe.

Óh Apor, óh Habilán, ti virágai voltatok a vén

Törzsöknek. Hova hagytalak el, hova hagytatok engem?”

Igy szólott csikorogva, s szavát elfogta keserve;

De hallá fenn a hadak istene lelke siralmát,

Csúfos harcáért megutálván Bendeguc éltét,

Rajtaütött, s leveré haragos villáma tüzével.

„Gyászos vagy, s szomorú, emléke az ősi időnek!”

Végezi; bús fejöket mindnyájan földre sütötték,

Árpád a győztös seregek fejedelme pedig szólt:

„Éneked, óh Kárel, szomorú, gyötrelme szivünknek,

Mert harag, és szerelem, ha határ nincs benne, keserves

Romlással megyen a rövid élet napjain által.

Mégis az elmúltról mindenkor kedves az ének,

És örömest halljuk dalszóban az ősi hatalmat.

Csak rokon a rokonok keblébe ne mártana gyilkot,

Haj! csak véréhez soha senki ne lenne kegyetlen.

Nemzetem! és késő unokák, amit mi szereztünk,

S szerzendünk ezután, nem dönti-e porba, homályba,

Egymás ellen ütött villongó kardotok éle?”

Így szólt; s mindenik elnémúla vezéri szavára:

Aggodalom tölté lelköknek harci haragját.

Végre kiáltának némely hadi büszke vezérek:

„Mondj te nekünk más dalt, kürtös Lehel, ősi hadakról,

Győzödelem legyen éneked, és zengése örömzaj.”

Ekkor előveszi szép kürtét Lehel, és belefúván

Vékony hangot ereszt torkából, mely az üreglő

Csontot megjárván harsány hatalommal ömöl ki,

S változatos gyönyörű zengzettel játszik az éjben.

Megszünik, és az erős ajakakról elveszi kürtét,

S dalra fakadván, most így mondja csatáit Ügeknek:

„Halljátok szavamat, daliák és harci vezérek!

Bár azok is, kikkel földrázó harcokat űztünk,

Hallhatnák azok is dalomat diadalmas Ügekről.

Hol vagytok rohanó Hábor, deli termetü bátyám,

Hol van hős Edömér, hol kellemes ifju Laborcán,

S a nyilazó Tarcal kezeit mely álom emészti?

Ah, mint máskor, ezek többé nem hallanak engem:

Némán a szomorú holdnál leterűlve feküsznek,

S vérök az öldöklő harcok mezejében özönlik.

Nem hallhatnak már, de dicsőség, s fény lepi őket,

S száguldó paripák telepítik elébe Hadurnak,

Hol diadalmasan űl nagy fellegen a magas árnyék.

Mégis erős megválni nagyon; de csatáit Ügeknek

Halljátok figyelő daliák, és harci vezérek!”

Honn! besötétedik a te eged, porfelleg omol rá;

Ellenséges erő közelít, fene népe Huronnak,

Barna Huron legelől, mint örmény bojtos oroszlán,

És rengő sisakú fia, délceg Uláma rohannak.

Mért rendűlsz veszedelmeiden nagy honnja Ügeknek?

Még neked állnod kell, oh mért rendűlsz meg alattok,

Bajnokaid nem gyáva fiúk, nem gyenge galambok!

Kél Ügek, a véres kardot hordozza Kevergő.

Csattog az összehivó pajzsok hangos reze, buzgány,

Dárda, tegez, kardok csördülnek, s összeverődik

Száguldó lovakon a döntő szittya magyarság.

Kél Ügek, és zajogó seregek villognak előtte.

Rajta! kiált, s az egész tábor földrázva megindúl,

És csattogva süvöltve csap a két nagy sereg össze.

Igy vínak hegyi fergetegek magas erdei fával,

Vissza imígy harcol nagy szálfa szeleknek urára,

Hogy moraj indúl, és döbbentő szörnyü csikorgás.

Itt is összeütött fegyver, fene harci süvöltés,

A nyihogó paripák rettentő zajba verődnek.

Vas karral bátor daliák egymásra rohanván,

Kopja röpűl, s gyors nyíl, a vívók szörnyű halála.

Döng, recseg a pajzs, és kelevézek törnek el élén.

Vértek, s a tarajos sisakok rongyokra bomolnak,

S véres kalpagokat tipor a ló ronda fövényben.

Bátor Ügek viszi öldöklő nagy kardja hatalmát,

Nincs, ki megállja szemét, s hademésztő karja csapásit.

Csak te vitéz ifjú, gőgös magzatja Huronnak,

Csak te rohansz neki biztodban; de halálos ütéssel

Téged Ügek lever a lóról nemződnek elébe,

S porba kevert ajakad panaszos hangokra csukódik.

Ott nem késik Ügek, viszi harcos lelke haragját.

És testes Remilint, ki reá nagy bottal irányzott,

Gyorsan agyon vágván, velejét kardjával elosztá.

Őt azalatt dühödött hangon szólítja Huron, s jő

Kétélű dárdával elő, mint éjszaki csillag,

Mely haragos szikrákat hány, s fut az égen ijesztve.

Úgy jöve, s a sereget szörnyű rohanása megosztván,

Bátor Ügekre csapott, s derekát megütötte keményen,

És behatott az ütés a hősnek harci vas üngén:

Réz öve tartá meg, behajolván a nagy erőtől.

Őt Ügek, a dobogó paripán meg’ helyre verődvén,

Visszanyomá, dárdája nyelét elvágva vasával.

Hátratekint azalatt, s mint látja, körül vala véve,

Népe kemény harccal harcától messze szakadván.

Hagyja Huront, és visszakiált, és visszaügyekszik.

Utját állnák itt; de zörögve lehullnak előtte,

Mint a sárga levél szélnek futtára mozog, s hull.

Bajnoki közt van már, s rettentőbb harcokat indít,

Hajtja Huront fene népével, s öldökli, zavarja.

Barna Huron megfordúlt most, mint hirtelen árviz,

Megragadá nagy Ügek lova fékét, s mellire tartván

Széles erős pajzsát, így szóla „megállj Ügek, a nép

Veszve ne szenvedjen, harcoljunk ketten ügyünkben.”

Igy szólott; horkanva megállt nagy Ügek lova s a két

Hős megverte rezes pajzsát, és inte hadának.

Mint mikor a tündér lecsap a tengerbe kezével,

Ott az eget vívó hullám két részre kitérvén,

Tiszta verőfénytől ragyogó vízoszlopok állnak,

Ő pedig a száraz tenger fenekére lerándúl,

S a kibukó szörnyet buzogánnyal verdesi, rontja:

A két had fénylő fegyverben imígyen elállott,

És iszonyú képpel közepett egymásra rohant a

Két fejedelmi vitéz. Legelőbb Huron ére Ügekhez,

S vállon üté, s paripája nyakát megvágta keményen.

Bátor Ügek vállán a párduc nyomban eloszlik,

Vérzik válla, süvöltéssel paripája megugrik.

De nagy erővel visszacsap ő, megdönti Huronnak

Sárga lovát, vele barna Huront megsujtja, hogy eldől;

Hagyja lovát ő is, mely már meghajla nyakával.

Addig erős lábbal fölkél Huron, újra csatát kezd

A megrendített sisakot leszorítva fejére.

Most gyalog ütköznek, szikrázó kardjaik élén

Harci veszély reszket, s a enyészet szörnyü hatalma.

Vág Ügek, ellent hány dühödő Huron, és valahányszor

Űzi az, annyiszor ő nagy erővel visszaszorítja.

Vérzenek, és a vér tapodó lábaikra lecsordúl.

Most Ügek elszántan, hogy győz, vagy halva terűl el,

Gyorsan odább ugrik, s jobbját megkapja Huronnak,

S markából kitekert kardját a földre hajítván

Mondja: „Huron hátrálj, megalázott téged Ügek ma.”

„Engem-e? halj meg előbb, mint ezt mondhassad!” imígy zúg

A bőszűlt, s véres kezeit nagy Ügekre kinyújtja.

Harmadszor rohan a két hős egymásra haraggal.

Porzik lábok alatt a föld, csikorogva forognak

Karjaik, és széles mellök dobbanva üt össze,

Gyengűl végre Huron, nagy Ügek töri, nyomja kezével.

Folyt a sík közepén Álom kis csermelye délről,

S teljesen eltölté szűk medrét szőke vizével,

Abba merűlt fél lábával Huron, és veszedelmét

Lelte, erőt vesztvén gonosz állásával; azonban

Jőne segítő nép; de Ügek hada visszaijeszti.

Barna Huron leesett Álom patakába, szorongó

Oldala, s hátrafeszűlt derekának csontja ropogván.

A két hős Álom medrét roppanva betölté.

Tajtékozva kitért nagy földet elöntve vizével

A dagadó csermely; de kikelt Ügek onnan azonnal,

S barna Huront fúladva hagyá bús népe kezére.

Igy dallá az apák harcát Lehel: őt komoly arccal

Hallák a daliák, és buzgó lelki gyönyörrel;

Szíveiket pedig a seregek rivadása betölté,

S megmozdúlt iszonyú kezeikben az emberölő vas.

Párducos Árpádot fellengző képzet emelte,

S dallá lett ajkán a szittyai szózatok árja:

Szólt pedig így, s közelebb tolakodtak az ütközet értők:

„Rendűletlen atyák! mely szó lehet aki fölérje

Bajnoki lelketeket, s karotok diadalmi hatalmát?

Döntő vállaitok megnyomnák a vasak és a

Megszakadó sziklák rohanását, könnyü nyilakkal

A szélvészt megelőznétek, s a záporok árját.

Mégis hol vagytok? szemetek hadi fénye hová húnyt?

Ősz fejetek haj! porba merűlt, s csüggedve lehajlott

Bajvívó karotok. Pedig így kell veszni nekünk is;

Ott, hol Ügek, deli Álmos atyám, hol ezernyi leventék,

S nemzetölő Etelének erős vas karja nyugosznak,

Nyitva van ott a visszahivó föld gyomra nekünk is.

Mert isten keze van rajtunk. Ez akarja, s ropogva

Megrendűl a sziklafenék a föld közepében,

És vele megrendűl az egész nagy földi kerekség.

Ez pillant, s a tengereket kifogyasztja szemével,

Új forrást indít, s abból harsogva lezúgnak

Országos folyamok, tengerré gyűl az özönviz,

És hulláma eget verdes: nincs földi határa.

Ő int, s a rohanó daliának karja hanyatlik.

Jő szele, s száz ezerek lelkét viszi, hozza magával.

Mégis az ordító zivatart ha ereszti, s utána

A feketűlt sziklát csikorogva kirázza tövéből,

A daliák neve ott nem vész: azt hordja magával

A zivatar, s hegyek és völgyek zendűlnek utána.

Sőt ha hegy és völgy elsűlyed mélységes üregbe,

Akkor is ékes egén a hős szép csillaga fénylik.

Oh hát kísérj el hadi bátorsága szivemnek,

Kísérj el, valamerre megyek, valamerre csatázok,

Hogy mikoron fejem a megemésztő porba lehajlik,

Mondhassák: fia Álmosnak, unokája Ügeknek,

Itt nyugszik sok harca után a párducos Árpád,

A honnért küzdő seregek fejedelmi vezére.”

Végezi. Elszántan, s némán állottak előtte

A daliák, minden csep vérök harcra hevűle,

S bátor, emelt fejeik iszonyún Alpárra hajoltak.

Bujdosik ekközben megtévedt lánya Hubának.

Őt mikor a hidat átkelvén megcsúszna, levitték

A csendes Bodrog hullámai, partra vetődvén

Ott nyugodott egyedűl. Közelíte dühödten azonban

A vad póri csoport; de sürün nőtt zsenge füzekkel

A remegő lánykát Bodrognak partja befödte.

Mentve maradt, s mikor észrevevé távozni veszélyét,

Merre hivé apját bujdosni, serényen iramlék.

Nem tett zajt sehol is, félvén az előbbi veszélytől,

Nem zengette nevét; hanem eltelt szíve sohajtván,

Sírva kereste nyomát, és könnye az útra lehullott.

Végre közel jut egy erdőhöz, hol szálas iharfák,

S illatozó hársak sűrűn állottak előtte.

Itt borzadva megáll, betekint a barna homályba,

S visszaijed; de csaló lágy zengzet tartja figyelmét,

S lassu moraj terjed, valamintha beszédes ajaknak

Hangjai volnának. Néz, és ösvényt lel az erdőn,

S megy remegő kis lábaival puha földre tapodván.

Messze haladt; de az álösvény elhagyta, s azontúl

Úgy bolygott, mint a csábító hang nesze csalta.

Mentében tövisek szaggatták könnyű ruháját,

S szőke haját, mely fodraival vállára leomlott,

A lehajolt ágak bekeríték vad koszorúval.

Rettentőbb lett a hang is, közeledve fülének,

Saskeselyűk víjjogtak alá vén sziklatetőre,

És csattogva levergődvén, a fészkes üregben

Nagy zajgások után haragos szerelemmel elültek.

Megmordúlt a mély barlangok gyomra, s az erdőn

Lengő gyenge szelek zúgó szárnyakra kelének.

Itt a rengeteg, ott vad szikla vetődik elébe,

S fenn, hogy lássa baját, száz csillag fénye világít;

Ő pedig a futamó rémek közt védtelen állván,

Ily panaszos szózatra fakad, s fagyos ajki remegnek:

„Ah hova csaltál el, mely most rémítesz, ölő hang?

Hol van atyám, hol testvérim, játéki szivemnek,

S hol vagyok én nyomorúlt? Itt a bús rengeteg, ott a

Kormos agyú sziklák, rettentőn kelnek előmbe,

S futamó rémek, s fene körmű állati csordák.

Istene hősömnek! hova hagysz ily ótalan engem?”

Igy szólván, a földre rogyott, s szeme ködbe borúla.

Veszni jövél-e szerencsétlen, körmébe az éhes

Medvéknek, s étkűl a bolygó rókafiaknak?

Tiszta kökény szemedet hollók vájják-e, fehérlő

Ékes tagjaidon férgek lakozása leend-e?

Nem, téged soha sem hágy el, ha nyomorgat is egyszer,

Istene hősödnek... Ím száll a mennyei nemtő,

Egy tündér gyermek, védnek küldetve Hadurtól.

Ezt hős Zongortól nemzette világtalan Olna,

És bajjal nevelé. Tündérek jártak előtte,

Gyenge szülötte körűl, s körülötte susogva röpösvén.

Végre baját látván, forrásos Orozda hegyénél

Mélyen elaltatták, s a gyermeket égig emelték,

Ott hogy erősödjék, adták a Szellem anyának.

Az mihelyest látá, hogy erőt ada gyenge szivébe,

Mely, mint embereké, testéből el ne röpüljön,

És az időkön uralkodjék. Szép gyermeke így nőtt,

S titkos kedvéből legelőbb is az isteni helyről

Földre tekintgetvén gyakran lemosolyga, s leszálla.

Égi szelíd arcán csábító földi vonások

Változtak, s érzés látszott gerjedni szemében.

Most is az ájuló lánykát sajnálva, megindult.

A hadak istene őt bátorrá tette nyilával,

S könnyü galambszárnyát vete két karjára segédűl.

Itt hogy az ékes lányt látá elhagyva heverni,

A morgó vadakat csendessé tette nyilával,

S hangos ezüstíját suhogó hársgalyra akasztván,

Hogy lassan zúgjon, meghagyta az éjjeli szélnek;

Tüstént lassúdott a szélzajos éjjeli zúgás.

Ő pedig a bágyadt lánykát álomba merítvén,

Gyermeki karjaival lágyan ringatva kivitte,

S egy patakér mellé letevé puha völgyi füvekre.

Ott lemosá deli tagjairól sebe szennye homályát.

Eltüneté sebeit, s könnyített szíve szorultán.

Szép haja fodrait is könnyű tündéri kezével

Összeszedé, s lassan dobogó mellére bocsátá.

Megtépett lelkét gyengén szőtt égi ruhával

Váltva, sugár derekát lekötötte tulajdon övével,

Melyen gyenge szivárványként sokszínü huzások

Látszottak, s szélről hajnal szép színe piroslott.

S még nem kelté föl; hanem a hűs csillagi fénynél

Csendesen a nyugovó lánynak melléje borulván,

Szép haja fordraival, s ragyogó karjával enyelgett,

S ártatlan csókkal meghinté ajkait, arcát.

Már ekkor keleten kiderűlt a hajnali szépség.

Atyja helyett most a vágyódó délszaki tündér

Jött új fényben elő. Nem volt ily ékes az első

Leggyönyörűbb hajnal. Mint a sós tengeri tajték,

Válla, s emelt nyaka, s lábának teli szára fehérlett;

Bájlólag lesimult egyebütt deli teste ruhája,

S tiszta szivárvány kelt karcsú derekának övére.

Lába setét dombon nyugodott, feje égen ötölt fel.

Tündöklőbb lévén, mint máskor, fodra hajának,

S bánatos orcáján fiatal szépsége ragyogván,

Igy kele, s rá az egész természet képe mosolygott.

Felleg nem látszott, szélvész nem zúga az égen.

Ő kinyitotta piros kebelét, s vágyódva sohajtott,

S szellőként mene szét tüstént a gyenge sohajtás.

Megnyílt szép szeme, és szerelemmel néze le, nyomban

A nyugovó földön minden fű szála megindúlt,

S hozzá hajladozott falevél, és gyenge virágszál.

Ez, mikor itt epedő szemmel letekinte, Hubának

Lányát, a gyönyörű Hajnát meglátta, s szivében

Fölgyúladt hevesebb lángokkal előbbi szerelme;

Nyugtalanúl igy szólt, s a föld hallotta beszédét:

„Vesszen-e hát a kedves alak, kit szívem ohajtoz?

Vesszen-e, s e bús szem békével lássa halálát?

Ah nem, előbb örök életemet átokba merítem,

Mint szép tagjain a vadakat marconglani lássam.

Meg kell mentenem őt, vagy már ha lehúnya örökre,

Eltemetem, s gyászos sírjánál ülve kesergek,

És besötétítem vesztén a földi világot.”

Igy szólván, szép orcáját felhőbe borítá,

S veszni lejött szomorú felhőkön az égnek öléből.

Tüstént a nagy eget befogá sürü barna setétség,

Éj lőn másodszor, s a rémek visszatünének;

Ő pedig a földön vala már, s meglátva Hadúrnak

Hangos ezüstíját a zúgó hajlatos ágon,

Elrettent, de utóbb levevé, s lelkében azonnal

Biztos erőt érzett. Igy ment tova, s völgyi mezőben

Lelte az alvó lányt, s az enyelgő gyermeket. Itten

Elrejté az ezüstíját, s így monda szelíden:

„Jaj hol jársz egyedül kedves kis mennyei nemtő?

Itt neked a földön veszedelmes késni sokáig,

Menj el szép gyermek, menj most haza Szellem anyádhoz.”

A játszó gyermek rémülten visszatekintett,

S rajta szemeit megnyugtatván, így monda viszontag:

„Ah ki van itt? tündér ifjú, mi hozott ide téged?

Nemde te a Hajnal fia vagy? Hogy az égen utaztál,

Egykor anyám mutatott, s mondá, hogy déli hazádban

Roppant hajlékban lakozol, s szomorú vagy örökké.

Most már ösmerlek; de te tündér kellemes ifjú

Hasztalanúl bíztatsz haza mennem Szellem anyámhoz.

Ő neki rám többé nincs gondja. Hadúr maga küldött

E szüzet őröznöm, s nagy erőt ada hangos ivével.”

Erre felelt szaporán a vágyó délszaki tündér.

„Mégis igen kérlek, szép gyermek, menj el anyádhoz.

A szűznek majd én gondját viselem ma helyetted;

Menj szaporán, míg kérek, utóbb is erőmmel elűzlek.”

Melyre viszontag imígy szólott a mennyei nemtő:

„Jól tudom én, hogy erősebb vagy; de te engem elűzni

Mégsem fogsz, ha Hadúr íját kezeimbe szorítom.

Hagyj el azért, szép álmából ne ijeszd föl az alvót.”

Igy szólván ölelé még inkább a deli lánykát.

Nem szenvedte ezen látást a délszaki tündér,

Megragadá gyengén, s a híg levegőbe röpíté.

Itt a kis tündér fenyegetve megálla, s legottan

Lombjaihoz sietett leragadni az isteni kézíjt,

Nem lelvén pedig ott szomorúan visszakerűle,

S szóla siránkozván, s kérvén a délszaki tündért:

„Ah ne neheztelj rám, többé nem bántalak én már;

Add ide íjamat, és megtérek azonnal anyámhoz.”

Igy könyörög vala, melyre amaz könyörűle, felelvén:

„Látd-e szegény gyermek, most mily siralomra jutottál.

Visszaadom nyiladat; de te tüstént menj el anyádhoz,

S eskve fogadd, hogy fegyveresen nem bántasz ezentúl.”

Erre nagyon szomorodva felelt a mennyei nemtő:

„Ah oly csalfának gondolsz-e kegyetlen eszeddel?

Nem tudok én eskünni; hanem hidd: innen azonnal

Távozom, és tőled megtérek Szellem anyámhoz.”

Ekkor visszaadá íját a délszaki tündér.

A nemtő megörült, köszöné, s megölelte barátját,

S csattogván kézíja, s fehér kis szárnya suhogván,

Visszaröpült szép anyjához magas égi lakába.

A Hajnal deli gyermeke most egyedűl vala. Gyengén

Áltölelé Hajnát, és a gonosz álmot elűzvén,

Csókjai közt fölemelte fejét. Fölserkene Hajna,

Hosszu sohajtással kinyitá szép bíboros ajkát,

És szemeit. Halovány arcán a gyenge pirosság

Ismét elterjedt, s szabadabban vert szive, keblén.

Kétes csillagi fény rezgett a barna homályban,

Ő bámulva körülnézett, és csendesen így szólt:

„Hol vagyok? Ah mely csalfa világ árad le szemembe?

A gonosz álomból ki segített? mely kar ölelget,

Ah mely tűzajak ez? nyomorú mely ügyre jutottam?”

Monda, s kifejlett a tündér istennek öléből.

Az tisztább fénnyel ragyogott most, s nyájasan ülvén

A remegő lánnyal szemközt, szerelemmel utósó

Ékeit összeszedé, s így szólt kegyes édes ajakkal:

„Lányka! hogy életedet láttam sűlyedni veszélybe,

Hajnali fényemet a magas égen ködbe borítván,

Mentségedre jövék; de ne rettegj, ajkamon e tűz

Végső lesz, s többé álmodhoz nem jövök én már;

Csak most légy kegyesebb, légy hajlóbb, lányka, szivemhez;

A szép föld színén add boldog végemet érnem,

Haj! mert nem sok időre kiveszt törvénye Hadurnak.”

Monda, szelíd balját a szűz vállára bocsátván.

Csókja elől amaz akkoron is meghajla fejével,

S visszafelelt érző, s fájdalmas szíve hevéből:

„Vedd tüzes ajkaidat, vedd, ah vedd vissza: nagyon forr

Arcomon a szerelem csábító csókja, s kezedben

Szép fiatalságom gyengéd koszorúja lehervad.

Hagyj el szép tündér, hagyj engem veszni vadak közt,

Ah vagy az éj rémét hozd ismét vissza szememre,

S mélyen az ingó föld sziklás gyomrába temess el,

Hogy mikor a napnak kiderűlend fénye, ne lásson,

S hősöm, atyám, és jobb nemzési ne lássanak engem;

Mert besötétednek szemeim, láttokra, s ha hősöm

Rám veti tiszta szemét, hamuvá ég bennem az élet.”

Igy szólván beborúlt szemeit siralomnak ereszté,

S szép feje a ragyogó tündér vállára hanyatlott.

A Hajnal deli gyermeke most érezve mulását,

Csüggő karjaival Hajnát még egyszer ölelte,

Romlandó ajakán ily végső szózat ömölvén:

„Lányka ne sírj, létem végét ne zavarja siralmad,

Lányka ne sírj, többé nem készt bánatra szerelmem.

Látom, az embernek kedvesb a földi halandó,

Mintsem öröklétű; de ma engem az isteni végzés

Megront végképen, s elveszt vas karja Hadurnak.

Halljad, az ég és föld mint harsog vissza szavától:

Engem hí, hogy még nem oszolt el az éjjel egéről.

Engem ijeszt, és már gyengűlök minden inamban.

Mégis előbb, mintsem megemésztene szörnyü haragja,

Mentve leszesz, meglátod atyád, meg bajnokod arcát,

Hogy mikoron boldog szerelemmel nyugszol ölében,

Mondjad: az álmodozó tündér így kére szerelmet,

S elvesze nem nyervén, s megválta kegyelmesen engem.”

Ezt mondván sípjába lehelt az erőtlen ajakkal,

És egy aranyszálat nyújtott a lánynak öröklő

Emlékűl haja fodraiból, nyujtotta lehulló

Gyenge kezét, s eloszolt, a híg levegőbe vegyülvén.

Tagjait a ragyogó napnak szikrái föloldák,

S a menny kékes ölén hinték el, mint tavi párát.

Mert meglátva Hadúr, hogy késik az éji sötétség,

A Hajnalt haragos szájjal rivadozva kiáltá.

Jött a bús Hajnal; de tekintete nem vala fénylő.

Csillagi fényt nézett; de fián vala dísze, hatalma,

Az pedig a földön végső vesztére mulatván,

Nem jöve, s atyjának nem adá meg csillagi fényét.

Most már harmadszor dörrent meg az isteni szózat

S tündöklő képpel föltünt a tiszta verőfény.

Igy vesze lángjainál a vétkes délszaki tündér.

Mint a reggeli hold, látszott még gyenge világa

Bánatos arcának, s dél táján üstöki fényként

Ékes arany haja terjedezett; deli tagjai szerte,

Mint vékony köd, emelkedtek fel az égi szelekkel.

Anyja, az Álommal testvér, a fátyolos Éjjel,

Hogy megtudta szerencsétlen fia kínos elestét,

Bús komor orcáját mélyebben födte homállyal.

Sírva leszállt hajait tépvén a föld közepébe,

Ott nyöge: rajta nehéz bércek sziklái feküdtek,

S zúga fölötte szelek fúttán a tengerek árja;

Ő pedig egyre nyögött, s keseregve nevezte szülöttét.

Könnyeivel fölforrt a zúgó tengerek árja,

Megrendűlt iszonyú fájdalmán a hegyek orma,

S a mereven sziklák vas szálai megrepedeztek.

Későbben, hogy erőt vesztő fájdalma megenyhűlt,

Göncöl szép szekerén elment bujdosni fiáért,

S a ragyogó egeket megjárta, gyakorta sohajtván.

Volt, hol az ősz vizes országát bús fellegek őrzik;

A forró nyárnak heveit kikereste; megállt az

Ifju tavasz mezején, s koszorúba kötötte virágát:

S ah fia, szép fia már nem volt, kinek adja virágát.

A szelek atyját is kérdé, s a tiszta szivárványt,

Holdat, csillagokat, még tán ha reája találna,

És nyöge szüntelenűl, s keseregve nevezte szülöttét.

Most végsőt teve: meglátván a fényes egekben

Elszórt szép tetemit bús szíve szerette fiának,

Összeraká ismét, életre vihetni remélvén.

Fodros arany haja már, s feje szerkeztetve valának:

S ah alig illeti a hideg ajkat is össze, sohajt az,

S szétomol a füstként, vagy mint a gyenge ködárnyék.

Visszavonult ekkor honnába az Éj anya búsan,

Csillagait betakarta szegény gyászára fiának,

Síra, s világvesztig keserűn fog sírni miatta.

Még gyakran, mikor a földnek zaja megszünik, érző

Szíve sohajtását meghallani, s a vizek árja

Hév szeme könnyeitől hullámot emelve melegszik.

Hajna, hogy a tündért látá levegőbe vegyűlni,

S hirtelen a napnak magasabban kelni világát,

Állt, mint álmodozó, s bámultan az égbe tekintett.

Mégis ez álom után szeme fényei könybe telének,

És valahányszor fenn az egekben látta lebegni

Nap keltén a tündérnek szórt kedves alakját,

Andalodott szívén titkos bú, s hála tenyészett.

A síphangra lejött tündér ló, Tomboli, búsan

Álla közel deli Hajnához, lesütötte fejével

Büszke nyakát, s ura veszte után keseredve sohajtott.

Most a bámúlót szólítá emberi hangon:

„Asszonyom, asszonyom, a multat ne kivánja siralmad.

Jőj inkább testvéridhez, s ősz tisztes apádhoz,

Vagy deli hősödhöz, ki nehéz harcára lenyugván,

Kellemes árnyékban Bodrognak partjain alszik.

Tomboli a nevem, és kit láttál veszni, uram volt,

A tündér ifjú, s nekem ez meghagyta irántad,

Hogy vigyelek, valamerre akarsz; de te mondjad előbb meg,

Menjek-e mint villám, vagy mint a gondolat, úgy-e?

Vagy pedig a rohanó szélvész, mely este megindúl,

S reggelig a roppant földet pusztítva bejárja?

Erre nagyon bámult, s így szólott a deli Hajna:

„Téged is a tündér hagya hát, oh Tomboli, nékem?

Ah mi igen jó, és boldogtalan isten urad volt.

Veszte nekem nagyon érdeklő, sajnos lesz örökké.

Vígy hát Tomboli, vígy a hősfihoz, aki lenyugván

Harci veszélyi után Bodrognak partjain alszik.

Ő majd érettem bátran fegyvert köt, elűzi

A gonosz ellenség harcát ősz édesapámról,

S gyenge Szömért, s a fürge Bodort megtartja szivemnek,

Vígy sebesen, de nem mint villám, mint gondolat, úgy se,

Vagy mint a rohanó szélvész, mely este megindúl,

S reggelig a földet pusztítva bejárja, hanem vígy

Gondosan, és szaporán, hogy hősöm is épen öleljen,

Én is erős, harcos kebelét ép karral öleljem,

S míg oda elsietünk, a nap magasabbra ne szálljon.”

Ekkor elébe borult gyors Tomboli. Szép sima hátán

Balra lelógatván kis lábait, űle nyugodtan

A deli lány, s gyengén tartá lova tiszta sörényét.

Tomboli ment, ékességét örvendve tekinté,

S vitte kövér hátán, hogy még haja szála sem ingott,

S arcait a csendes szelek is suttogva kerülték.

Már a holtaknak végső bús tort üte Csongor,

S áldozatot mutatott istennek barna tulokból.

A fáradt daliák temetéstől félre vonulván,

Szélt a tiszta mezőn heverének vérbe borultan.

Hős Ete is Bodrog partjára kitére nyugonni.

Ott teli lombokkal remegő nyárfának alatta

Mély álomba merűlt. Mellette lerakva hevertek

Fegyveri: a véres nagy dárdák, kardjai, tegze;

Pajzsa pedig feje alja gyanánt fekvék vala, s mellén

Köntöseit kinyitá, szabadon hogy szíve pihegjen,

És aluvék deli testével nagy messze kinyúlva.

Mint aluszik, ha nagyon fáradt, a bátor oroszlán,

Mely leterűl barlangjában, s jó nagy helyet elfog,

Lábait, és izmos derekát hosszúra kinyujtván,

Sárga sörénye pedig fetreng borzadva fejénél,

És nagy rettenetes feje a sziklára lehajlik:

Így aluvék, haja nagy pajzsán szóródva terűlt el,

S kellemesen ragyogott arcán a tiszta verőfény,

S vére nyakán, mint a bíbor sujtása, piroslott.

Ekkoron érkeztél egyedűl, deli lánya Hubának,

S alvó hősöd előtt mondhatlan örömben elálltál;

Nem merted pedig őt csókolni, hogy abba ne vesszen

Álma, hanem repeső szívvel melléje borulván,

Merre szelek lassú szárnnyal suttogva röpültek,

Szép piros ajkaidon, gyönyörű! ily szózatot ejtél:

„Enyhítő nyugalom! mi szelíden emelkedel a szép

Hős dobogó kebelén. Szemeit komor éjszaka nyomja,

Arca pedig, s ragyogó nagy homloka tiszta derültek.

Itt nyugszik, s nem tudja, hogy akit ohajta, közel van,

S látásának örül, s szeme vígan röpdös alakján...”

Lassan fuss pihegő kebelén, hűs hajnali szellő,

Lassan emeld fürtét: álmát zajod el ne riassza.

Messze, ölő harcban fáradt ő, lelke veszélyes

Gondokkal forrott, karját nagy dárda nehezlé,

S élte körűl iszonyú hatalommal járt az enyészet.

Hadd alugyék, őt a szellő hadd hűtse, szelíden

Nyuljon fürteihez, s tüzes arcán játszva mulasson.

De mi ez? ah sebesedve vagyon. Föld issza vitézi

Vére szivárgását. Bekötöm leves úti füvekkel,

S fölverem álmából; ártó sebeseknek az álom.”

Így szóltál, s bekötéd sebeit leves úti füvekkel,

S félve nyiló ajakad megcsattant bajnokod ajkán,

A bajnok pedig ébrede, és bámulva imígy szólt:

„Milyen gyenge karok, mely kép ápolgata engem?

Szép szemedet szemlélem-e, oh deli Hajna, s pirosló

Ajkaidat? Vagy az álomnak játéka ez? Ah nem,

Nem játék, te vagy ez, te ölelsz deli lánya Hubának.

De mondd, honnan jősz álmomhoz, kedvesem, ilyen

Ékesen, és ragyogón, honnan jősz? még, noha szép vagy

Mindenkor, ragyogásodat így, s e gyenge ruhákat

Nem látták szemeim, se kezedben ez ékes aranyszált.”

Monda, s te erre szelíd hangon, deli Hajna, feleltél:

„Tündér öltözet ez, melyet látsz s hímes övének

Égi virágzását egy tündér gyermek adá meg;

Egy más tündértől van nálam az ékes aranyszál.

Mert üldözve valék, s ők engem váltva megóttak.

Ah de ne kérdezz most, jőj hajlékába Hubának,

Nem leled őt többé, s játszó magzatjait abban:

A vad pórok elől idegenbe szaladtak imént el.

Engem is a csendes Bodrog vive, s éji dühöktől

Bokros partja homályával betakarva megőrzött.”

Így szólál, s azt a történet búba meríté,

Lágy ölelésedből kiemelte serény hadi karját,

Társait ébreszté, s fegyvert vön, torlani vágyván

A pór csorda dühét, s az atyát is visszaszerezni.

És te örömmel pillantád nagy termete báját,

S rettentő vas fegyvereit, s a kalpagi tollat,

Mely magasan lobogott bokrával az égi szelek közt,

És mikor az hadi társaival paripára szökelne,

Tomboli jó lovadon te közel mellette röpülvén,

Szép szemedet szemein szerelembe merülve mulattad.

Néma setétségből hogy fölkele napja Hadurnak,

Zúgva megindult a két táboron a veszedelmek

Szelleme, s szörnyü halál rezegett vas fegyverök élén.

Állt készen görög, és bolgár, s kis népe Zalánnak.

Ő maga őse vasát forgatván jára közöttök

Talpig fegyverben. Tarajos hadi sárga sisakja

Födte fejét, s balján bikabőrös pajzsa lelógott.

Így mene, mint valamely kifajult kedvetlen oroszlán,

Mely barlangjában sok időt heverészve leélvén,

Nagy mormolva kijő, ha kivűl zaj hallik az erdőn,

S életlen körmét köszörűli az erdei fákon.

Jöttek utána vitézei: a lángfürtü Preheszka,

Jött dárdás Omilyák s Krallin veszedelmes ivével,

Jöttek utána Preheszkának hat gyermeki nyomban.

Hogy komor apja után a morgó medvekölyök megy,

Úgy ezek apjok után ballagtak görbe vasakkal,

Mint ugyanannyi halál, lévén készülve csatára.

Apró lángszemökön, s kinyomúló homlokok élén

Nem látszott kegyelem szikrája. Sötét vala, és bús

Nézésök, mozdúlatjok fene, hangjok ijesztő.

Így ezek, és az egész tótság sokféle ruhában,

S fegyverrel különözve kijött alpári mezőre,

S a jövevény seregek jobb szárnyán terjede sorba.

Ellenben látszóbb mozgás lőn. A kitörő fényt

A rohanó csapatok szilajúl ordítva köszönték.

Fegyverkezve lován ült mindenik, és hevesedve

Várta csatája jelét, Árpádnak várta parancsát.

Az pedig a sor előtt jól fegyverkezve megállott,

S tarta rezes pajzsot, melyen fölvára Kiónak

Tornyosodott fejjel szomorún meghajlani látszott;

Kissel alább az orosz vívók, és Álmos ijesztő

Tábora tüntek elő veszedelmes harcba keverve,

És Huba, és Edömér egymást rongálva csatáztak.

Benn pedig ősi hadak látszottak sorra kiverve.

Látszott, rejtve miként feküdött a puszta mezőben

Kardja Hadistennek, melyet bámulva emelt föl

Egy baromőr, s nem tudva mit ér, Etelének ajánlott.

Ezt iszonyú karral hunnok fejedelme kinyujtván,

Ült magasan tündér paripáján, s vitte hatalmát.

Sírva szaladtak elől a réműlt nemzetek, és a

Gőgös vár leomolt, romjába temetve lakóit.

Így látszott közepén Etelének régi hatalma.

Lábainál remegő császárok gyermeki ültek,

És fösvény kebelök neki a föld kincseit önté.

Fenn pedig álla Hadúr, a föld harcára lenézvén.

A nagy eget befogá iszonyító termete; a nap

Mélyen alatta feküdt, lángját mind visszaszorítva,

S békesugár nem jött sok időig az emberi nemre.

Ekkép álla Hadúr, ki előtt harsogva letüntek

A komor esztendők, melyek nyoma vér vala, s romlás:

Ez vala hadvezető Árpádnak pajzsa Szobortól;

Aki müvészi kezét remekűl e műre bocsátván,

Összetevé, hogy lenne kemény, s ne fölötte nehezlő.

Bőr vala belseje, vaslappal leszorítva keményen,

S a fénylő képes rézzel betakarva kivűlről.

Tartóját szíjból készíté hímesen. És hogy

Tündöklése legyen, széltében arannyal elönté.

Ez vala pajzsa, s fején könnyű süveg áll vala nyusztból,

Hol magasan díszlett kolcsaglobogója, s alatta

Reszketeges fénnyel kelet ékes gyöngye világolt.

Karja pedig kivoná a győző isteni kardot,

Mely soha még idegen kézben nem csilloga, ámbár

Nem vala nyugta sötét hüvelyében semmi csatánál:

Mindig elől csengett öldöklő szittyai kézben.

Gothusok! a ti vitéz vezetőtök vére, s özönlő

Véretek a kardon nem gőzölög a magas égre,

Nem pirosúl többé; de hegyén űl lelketek, és a

Szörnyü halál nagy Rómának csufjára borong ott.

Ezt rántá ki, midőn föltámadt napja Hadurnak,

És villogva röpült váró seregének előtte,

Melynek megjárván sorait, fejedelmi szemével

A zászlót emelő Bulcsnak jelt inte, s Lehelnek.

És mikoron Bulcsú a hímes nemzeti zászlót

Nagy magasan tartván lengő fuvalomnak ereszté,

És Lehel a harsány kürtöt megfútta, hatalmas

Zengte után az egész tábor robbanva megindúlt.

A nyilasok pedig, és kopjások előbbre rohanván

Ütközetet kezdtek, s valamintha utánok az álló

Föld indulna, setét por s rengés támada tüstént.

Egymáshoz nyillal már, s érc kopjákkal elértek,

Melyek rettentő sebesen csillogva röpülvén

Kárhozatos súllyal rohanó hősökre nyomultak.

És legelőbb Krallin nyilazott veszedelmes idegről,

Hol mikor a vessző kirohant, a tábori szélen

Megcsattanva vivé az erős Bojtára hatalmát.

Ottan elállt a hős búsúltan, balja sajogván

A suhogó nyiltól, mely azt átfúrta könyökben.

A féket, s paizsát tüstént bágyadtan elejté,

S őt hadi társa, Csupor, kivivé ápolni hadától.

A had azért bátran vágtat vala, s még sokan a gyors

Krallinnak nyilait testökben halva viselték.

Nyalka Zoárd is azonban erős kopjákat eresztett,

S mellben üté legelőbb a barna tekintetü Mílót,

Aki szorúlt lélekzettel nyökkenve lefordult,

S őt rohanó hadi társainak paripái tiporták.

Másodszor megütötte Leót, vak Léda szülöttét,

Aki temérdek erős testét nem födve vasakkal,

Biztosan, és pusztán jött kardot tartva kezében.

Ezt oldalt meglökte kemény kopjája Zoárdnak.

Összecsikorgatván fogait kiragadta kegyetlen

Kézzel az a kopját, s nagy dühhel visszahajítá.

És ura képe felé sietett a kopja; de pajzzsal

Föltartá az a meghajlott képével előle.

Igy ő ment maradott, de Leót sebe lassan elölte,

S veszni veté bajtársai közé, kik előre rohantak.

A két had köze már zavaros lőn, mint mikor a föld

S ég köze záporral megtelve sötétedik, és a

Tarka mező színén minden fű szála özönt nyel:

Úgy itt a sűrűn rohanó hősökre sötéten

Száll nyíl s kopja-csoport, s egymáshoz ütődve gyakorta

Utja középtáján iszonyú csengéssel esik le;

Vagy pedig a levegőn végig gonosz éle sivítván

Fegyvernek romlást, hősöknek szörnyü halált visz.

Spártai Hermes ugyan sokat ejte le dárdavetéssel,

Nyalka Zoárd mellől Búvárt, s Kaba szülte Kadártát,

Aki kemény nézésü, zömök, s nagy hírü vitéz volt.

Ott mind a kettő leesett nagy sebben alélván.

Harmadszor Hermes meglökte Zoárd hadi pajzsát,

Melyet meg nem tört, de magát a bajnokot ékes

Nyergében megrendíté lövedéke sulyával.

Így ez igen gyors kopjavető nagy kárt tön, eloltván

Sok bajvívónak szeme fényét; mert bizonyos volt,

S mindig kárhozatos kopjája, ha szálla kezéből.

Ott vele sok nyilazott, kopját sok ereszte utána;

De csak vétve talált, mert ritkán szálla előttök

Árpádnak bölcs gondja szerént az elődi magyarság.

A nagy lelkü vezér pedig ellassúdva nyomúla

Négy hegyü dandárral, hol balról álla merész Kund

A lobogó tollú Csörsszel vas szegletet ütvén;

Jobb sarkon vala istenes Und, sok hősfi körűle.

A dandár közepén kürtös Lehel álla Bogáccsal,

És zászlót emelő Bulcsú, de ragyogva közöttök

A seregek fejedelme nyomúlt, a párducos Árpád.

A hadat értő Tas komoran szágulda utánok,

Független lévén, hogy előtörhessen azonnal,

Vagy pedig a fáradt hadakat kebelébe fogadja.

Őket az ellenség nyila, s kopjavetése nem érte.

Ellenben bizonyos romlással omoltak előre

Mérges szittya vasak; mert majd az egész hadi néppel

Jő vala Ossa vidéki Philó, diadalra sietvén.

Kárával sietett. Sűrű népére tömötten

Életölő lövetek zúdúltak; kártalan egy nyíl

Sem szállott, nem esett egy kopja is emberöletlen.

Igy vesze jó Lamias, ki minap heven eskve boszúját,

Fattyú Csornának sietett vesztére, azonban

Őt is agyon fúrván megölé vasa szittya vitéznek.

Így vesze köldökben sebesedvén a magas Áres,

Így Püramos, s az okos Peleüsnek gyermeke, Pindár,

S a lantos Pürhös, s az erős szigetormi Leander,

És bolgár Runov arcúl a rút földre borulván.

Így az előharcban sok százan sebbe jutának,

S még a kopjáknak most sem lett szűnte, s nyilaknak.

Ezt mikor Ossa vidéki Philó meglátta középről,

Hol sok bajnokkal vala környűlvéve, serényen

Rendele a hadból két szélről menni vivókat.

S tüstént, mint a szél, kirohant nagy spártai Hermes,

S bajnok Izács helyiben, ki vezér lőn, borzas Ilerke,

És ezek itt az előcsapatot bekerülni siettek.

Ezt látván a nyalka Zoárd, és Bojta csapatja

Megfordult, mint a forgó szél, visszasuhanván,

S jóval előbb, hogysem valamelyiket a heves űzők,

S villámként rohanó Hermes dárdája elérné,

Már az erős dandár mellé két részre kitértek.

Ott ugyan a rohanók az erős dandárhoz ütődtek,

Mely őket nagy erőszakkal csattogva fogyasztá.

És legelőbb hosszú karddal megvágta merész Kund

Borzas Ilerkének könyökét, hol karvasa ketté

Válva kezének szárával dúlt földre lehullott.

Ott vas dárdáját az még markolta keményen

A fölütött porban; de magát nagy fájdalom érte.

Mégis erős lelkét szép bátorságra hevítvén

Visszalovagla, s imígy szólott népéhez utószor:

„Rosz csillag vezetett a bús Alpárra, barátim,

Távol Izács, az erős hadnagy, végére jutott, most

Engem is éjem elér, s készül betakarni homállyal.

Mégis azért bátran harcoljatok, és te helyettem,

Kármel öcsém, légy a népnek vezetője. Boszúld meg

Vesztemet a vadakon, vagy halj, s vérembe borulj le.”

Hangosan így szólott, és tán még szólana többet,

Őtet azonban Kund leveré gyors lábu lováról,

S társi között, valamint őzek seregében az ékes

Szarvas jár magasan, járt száguldozva fiával,

A lobogó tollú Csörsszel. Kemer, Iffim előtte,

És vállas Tuba szörnyü halállal elestek, ezekhez

Dárdával leveré Csörsz a teli fürtös Ehebránt,

És megszúrta nyakon Korhónt, s levetette nyeregből.

Hasztalanúl sietett Kármel, s intette vitézit,

A remegők szavait nem hallák: ő meg azonban

Főben üté Csörszöt, s megvérzé homloka bőrét

Kardheggyel balról; de midőn komorodva szemével

Rája tekintett Csörsz, s dárdát fordítva, veszendő

Kármel elirtózott, s elhűlt, szive, karja remegvén.

Ott nem várta tovább Csörszöt, hanem a viadaltól

Hirtelen árnyékként szaladott a visszafutókkal,

És pajzsát védűl tartá hátára terítvén.

Kit mikoron látott lobogós Csörsz, monda boszúsan:

„Hah! széllábu kölyök, minek is szűlt tégedet asszony

Embernek? mért nem nemzettek a nyulak inkább,

Hogy megtépetvén ebeket hizlalna halálod?

Vagy hova futsz nézésem elől? kopjámnak előle

Oly ügyesen nem fogsz, tudom, eltávozni, hanem most

Rád megyen e fegyver, s lemerűl kebeledbe hegyével.”

Így szólván nagy erőszakkal hátára vetette

A súlyos dárdát. Pajzsát szétzuzta az ottan,

S vérző hátában fájdalmasan álla hegyével.

Kármel nyergében már nem tuda ülni: lefordúlt,

S porba merült arcát betakarta halotti sötétség.

Csörsz pedig a dárdát hátából visszaszakasztá,

S fegyvereit levevén, nyujtá Hali-szülte Rovónak.

Más részről iszonyúbb harcot támaszta hadával

Hermes, elől víván. Csalatását látta; de futni

Szégyenlett, s meg is állta helyét, hol előtte fenyítő

Rettenetes képpel nagy erőjű hősfiak álltak.

Ott katonái közűl az erős Kotróni lefordúlt

Bulcsu csapásától. Szemközt vágatva Neander

Elveti fegyvereit, s keseredve kiáltja halálát.

Ott vész Bellerophon, kit küldött hadba Corynthos

Ő is elöl küzdő Várkont leütötte lováról,

És mellcsontja fölött Talabort dárdája vasával

Megszúrá, hogy torkából vér omla legottan.

A bajnok csikorogva ledőlt, s elenyésze sebében.

Erre Bogács kirohant, s karddal csapa Hermes agyához,

Hol nagyokat csendűle sisakja, de homloka tére

Sértetlen maradott. Úgy csapkoda melle felé is.

Tarkás páncélát szétrontá éle vasának,

S vért ontott mellén, s valahányszor hátravonúla

Hermes, hogy dárdát nyujthasson, ez annyiszor üztön

Üzte, s közelről emberölő vad képpel ijeszté.

Akkoron elbúsúlva rohant neki spártai Hermes,

Nyakszirton ragadá, s közepett markolva temérdek

Dárdáját süvegébe veré. A szittya levente

Bús feje törtével kábúl, és karja lehajlik,

S őt dühödő Hermes készűl rút porba keverni.

Ellene már azalatt sok bajnok gyűle tömötten.

Népe futott, őt is sűrű lövet érte; boszúsan

Megfordúla imígy, és engede a nagy erőnek,

Elhagyván bágyadt éltében az összetörött hőst.

Mint hátrál lassú szárnyakkal az erdei nagy sas,

Mely már szinte lekoncolván a termetes ökröt,

Ifju vadászoktól elhajtatik, és nyilak, éles

Dárdavasak sürüen kilöketve röpűlnek utána,

Melyre odább, meg odább röppen, s szeme még az ökrön van:

Így mene vissza serény Hermes, s a rajta ütőkre

Véres dárdáját magasan tartotta haraggal.

Erre vezéri Philó más harcot gondola, látván

Hogy gonoszúl forog a csata mérge hadában, azonnal

Fényes Orontest, és Sthenelost ily szókkal idézé:

„Halljatok engem most Sthenelos, s hadi fényes Orontes.

A magyarok seregét, mely tömve nyomulgat előre,

Népemnek sokaságával bekerülni reménylem.

Menj el azért Sthenelos, s mondd meg, valamerre menendesz

Itt a bal szárnyon, hogy minden harci vezérek

Népeiket terjesszék el, s Theophilhoz elérvén

Mondd, hogy eresztett kantárral vágtasson előbbre,

És a többi sereg nyomban kanyarúljon utána.

Menj te is Antipater seregéhez, fényes Orontes,

És a jobb szárnyon kanyarítsd a népet előre,

S légy vezetője kemény, s diadalmas harcot emelvén.

Ti pedig állapodott honnombeli régi vitézek,

Most velem itt lassan hátráljatok a seregektől.

Majd ha leszen szükség támadva rohanni csatára,

El ne felejtsétek neveteknek hajdani fényét:

Kardotokon legyen az, hogy megláttára vakuljon

A lator, és alugyék díszetlen porban örökké.”

Így azok elmentek szaporán, a többi vitézek

Bátran emelt karddal villogtak messze körűle.

Árpád ekközben mindegyre nyomúla előbbre

A szakadó hegyként, melyet, ha robogva megindúl,

Meg nem tart sem az alsó szirt, sem százados erdő,

Míg jégülte fejét mélyen völgyébe nem ejti;

Állíthatlan imígy robbant fejedelmi hadával.

Csattoga, zúga haláljátéka az ütközeteknek;

De hova kardja csapott, megszünt hamar a csata ottan,

S fogcsikorító fájdalom, és gyász omla helyébe.

Már a két osztály, mely jött elfogni Zoárdot,

Szétszóródva fut, és vész dandárának előtte.

Mint mely ködre kemény éjszak szele fú hatalommal,

Ritkúl, s a levegőn szétoszlik erőtlen alakja:

Úgy ezek oszlottak, s vesztek nyomorultan elesvén.

De azalatt kiterűlt görögök nagy tábora messze.

Könnyü futásával Theophil, s hadi fényes Orontes

Harcra hevítve vivék a népet, s gyorsan utánok

Ment a többi sereg kanyarodva. Betelt hamar a tér,

És a végetlen sereg azt villogva keríté.

Így mikor a hegyről sebes áradat omlik, alatta

Hirtelen nagy tér betelik csillámos özönnel;

Vagy mikor éh madarak sürüen csapatozva röpülnek

A gazdag szőlők hegyein telepedni akarván,

Hirtelen így szélednek el egy fás délszaki halmon.

S már kanyarodva vivén Theophil, s hadi fényes Orontes

Népeiket, s fő gondu Philó horpadva hadával

Hátrálván, Árpád dandárát szinte befogták.

A fejedelmi vezér ekkor villogva kikelvén

Megjárá seregét, s hamar a bal szegletet érve

Dárdával rohanó Kadosához szóla: „Hüleknek

Gyermeke, édes öcsém, harcnak szeretője, s veszélynek,

Jól tudom én, a visszafutás nem kedves előtted,

Mégis igen szükség lesz most futamodnod; azért menj,

Fuss sebesen, mint a szélvész, népeddel az ellen

Terjedező néptől, úgy fuss, hogy elérjed utósó

Rendeiket, sőt jobb, megelőzzed, s majd ha befogják

E dandárt, te kivül, én itt ronthassuk el őket.”

Így szólott, s amaz a harcnak szeretője, s veszélynek,

Gyors szélvész rohanása gyanánt futa vissza hadával.

A seregek fejedelme pedig most ére Zoárdhoz,

S ezt is, mint bátyját inté, hogy visszarohanjon,

És vigye Bojta vezér népét szaladásra magával.

Ezt hogy elindítá, így monda Izárfi Lebőnek:

„Gyors paripáju Lebő, menj Tashoz vissza sietve,

S mondd neki, hogy hátát hátunknak vesse hadával,

S kész legyen a kerülő ellenség rendire csapni.

Menj el Izárfi hamar, mondd ezt neki, s térj meg azonnal.”

Egykoron ezt Etel árján túl a Dárda berekben

Nagy fejü vén farkas készült agyarába ragadni.

Sítt a kis gyermek, s apját iszonyodva kiáltá.

Apja futott, viadalmas Izár, ordítva, fenyítve,

Hogy megijessze vadát, s kis gyermeke mentve maradjon.

A vad csattogatá agyarát, s a gyermeket űzte.

Ekkor Izár kézíjt ragadott, és kezde nyilazni.

Első lőttekor a vasnyíl fia válla fölött ment,

És mélyen belefurta magát a cserfa derékba.

Melyre nagyon megfélemlett a bús atya szíve.

Még egyszer reszketve nyilat vete hangos idegről,

Jobb isten vezeté mostan nyila boldog irányát,

Vas hegye a vadnak berohant koponyája alatt, és

Bal szeme fénye között kirohant csúf véres özönnel.

Apja örűlt a szép gyermeknek, jobban örűlt még,

Mint mikor anyja ölén legelőbb picin ajka mosolygott.

Gondosan is nevelé azután, s a gyermek erős gyors

Emberré serdűlt, s jámbor vala minden időben.

Kárelnek vala öccse, s nagyon kedveltje vezérlő

Árpádnak. Most hogy hallá intéseit, egyben

Vágtata visszafelé, s fölüté a kis hadi zászlót.

Mely hogy elől lobogott, megnyíltanak a sorok, és ő,

Mint az eső villám, szaporán eljára közöttök.

Hogy pedig ért Tashoz, mondá: „a párducos Árpád

Hagyja, hogy e haddal vess hátat elődi hadának

S légy kész a kerülő ellenség rendire csapni.”

Úgy tön az, ez pedig a zászlót lassúdan eresztvén

Visszarohant, és a sorok elzáródtak utána.

Így mikor elrendelt mindent a párducos Árpád,

Még maga dandárát intézé új hadi csellel.

Egy részről Kundot lobogós Csörsz büszke fiával

Oldalt állítá szemközt a csalfa görögnek,

Más részről Undot fordítá ellenök oldalt.

Állt maga is szemközt nagy haddal várva reájok.

Bulcs állott mellette, s Lehel buzogányos erővel.

Így valamerre kerűlt száguldó népe Philónak,

Szemben akadt ellenségével. Mint mikor a szél

Fútta után rohanó, ha az alszél ellene fordúl,

S porral elegy kövecset csapkod szájába, szemébe,

Visszahajol, s rohanó utját elakasztja boszúsan:

Így sokan a görögök közt visszaijedve megálltak.

De sok erős Kadosát, más részről nyalka Zoárdot

Nagyszámú néppel vélvén rettegve szaladni,

Rajtok ütött, és űzte tovább, mint kelle, azonban

Messze szakadt a hadrendtől, s így amit okos gond

Jól rendelt, gonoszúl történt kárára Philónak.

Fényes Orontes elől vágtatva szalasztja Zoárdot.

Általa Bokros, Emő, kik lassú lóval eredtek,

Porba merűlnek; amazt oldalt megsérti dsidája,

És bordái között mélyen bemegy éle vasának,

Ezt, amint rá visszacsapott, fülön érte s keményen

Agyvelejébe szurá hosszú kelevéze halálát.

Ő ugyan így harcolt, s tüzesen szágulda tovább is,

De azalatt sebesen megrántá jó lova fékét,

S mint a könnyü madár, kikerülte Zoárd is az űzőt,

S őt rohanásában követé jobb része hadának.

Most űzöttekből űzőkké lettek. Erősen

Kezdé nyalka Zoárd őket csapdosni, s szünetlen

A hadtörzsökhöz téríté, gyorsan azonban

Közbevetődött, és elvágá harcokat. Ottan

Megfordúltában leveré Beri szülte Hoterront,

És Loposát, kik együtt járván kopjáztak utána.

Ő buzogánnyal amazt leüté egyszerre; de ennek

Kétszer üté mellét, s úgy rendítette helyéből.

Ott zörrenve lehulltak ezek, s szemeikre halál ült.

Tas, mint a rejtett keselyű, nekivitte veszélyes

Fegyvereit, s a közbeszorúlt bús népet emészté.

Nagy homlok-csontját Fókásnak karddal elosztá,

Aki keservesen elhajlott, s leborúla sebében.

Vágva derékon üté Argost, ki sovány vala, s hosszu,

Mint valamely vékony cserszál magas Ída tetőin,

És tarajos sisakot, s vas vértet hordoza testén,

S karja haszonvétlen fegyvert, nagy nyársot emelt volt.

Ezt mikoron Tasnak megdulta kegyetlen ütése,

Más csak alig birván derekát, keseredve sohajta,

S nagy zuhanással esett a harc mezejére aléltan.

Most hogy végvesztét látá hadi fényes Orontes,

És bekerűlt népét rosz harcban elesni miatta,

Elbőszűlt, s iszonyú méreggel fogta dsidáját.

Élni nem indúlt ő; de halálát tenni dicsővé.

Mint mikor eltévedt nyíl sérti az erdei vadkant,

Csattog az, és haragos szikrázó szájjal agyart ver,

S megy villámsebesen valamerre van ember előtte:

Úgy megyen ez, száján forr, habzik szörnyü haragja,

S messze tömött csapatok közepett ví karja merészen.

Ott arcúl megüté Baliát; megszúrta könyökben

Gyors Elit, és Terelő pajzsát leütötte dsidával,

És valamerre körűl nép volt, sebet ejte közöttök.

Rája tömötten ment a nép, s ki lovára irányzott

Kopjával, ki magát sérté buzogánya fejével.

Jött rojtos pajzsát tartván a nyalka Zoárd is,

S látva vitézségét, meg kívánt küzdeni; tüstént

A rohanó népet kardjával visszariasztá,

És egyedűl az erőssel erősb állott vala szemközt.

Most a két bajnok karddal csapa össze vitézűl.

Megtámadva Zoárd, heven ellenthányva Orontes.

A fénylő hegyes érc sisakot leütötte Zoárd már,

S őtet bal vállban megvágá fényes Orontes,

S képe felé sietett kártévőn vinni csapását.

Észrevevé amaz, és ellentvete kardja vasával,

Most iszonyúbb hangon kezdett csattogni vitájok;

Összevetett pajzsok döngött, szikráztak acélos

Kardjaik, és közel álla halál a büszke fejekhez.

Gyorsan előrecsapott most a magyar, érte födetlen

Társa halántékát, ki hogy elszédűle, lefordúlt.

Majd, mikor eszmélett, szép kardját adta Zoárdnak,

S vérbe borúlt képpel, kérőn ily szózatot ejte:

„Meggyőztél, s nagy erőd neked, és a harci szerencse

Hírt ada; és örömet; nekem átkot, bút, veszedelmet.

Már elalélt jobbom nem bír bajt víni: de légy te

Irgalmas, vedd e kardot, s hagyj élni. Ha élnem

Még lehet, és e bús csata elvégződik, örömmel

Nagy kincset hozván, rokonim megváltanak engem.

S oh ha vitéz hadadat valahára lehozni kivánnád

Szép Görögországban, neked én telepedni virágos

Strímon partjainál termékeny földeket adnék.”

Így ki előbb állíthatlan jöve gőgös erővel,

Most megalázódott végső fájdalma hevétől.

Esdeklett, s kardját önként odahagyta kezéből.

Őt kegyesebb szemmel látá most nyalka Zoárd is,

S szíve megindulván éltét kímélni fogadta.

Hogy szavait hallá, már akkor ohajt vala lakni

Szép Görögországban, hol utóbb hadi népe felével,

Honni dicsőségét, rokonit megvetve, s hazáját,

Megszállott, s rútúl elfajzott szittya nemétől;

Kit görög asszony ölelt, s görögöt szült gyáva fiának,

Hogy soha vissza ne nézhessen vérére Ügeknek,

S apja magyar hírét cudarúl betemesse nevével.

Így ekkor sajnálta nagyon hadi fényes Orontest,

És biztatta; de Tas komoran odazúga, Zoárdhoz

Feddőleg szólván: „Valljon meggyőzted-e már a

Ránk rohanó sereget, hogy imitt nekik életet osztasz?

Oh bizony az, kin most könyörűlsz, kicsufolhat utóbb még,

Majd ha kevély nyakadat gonoszúl megméri vasával.

Vagy tán a rokonok lelkét hogy elűzte, jutalmat

Szánsz neki? Sőt ha nem ölt is, elég hogy ránk jöve: haljon.”

Így szólván gombos buzogánnyal főben ütötte.

Fényes Orontesnek bemerűlt a gombvas agyába.

Teste lehulltában csörgött réz fegyvere, s lelkét

A leütött bajnok, méltó jobb harcra, kihörgé.

Fegyvereit szép testéről megölője leszedte,

S hogy nyugtassa szivét, tüstént átadta Zoárdnak,

S monda szelídebben: „Baliát ez vágta meg arcúl,

Nézd ott kínlódik, napfényt nem láthat ezentúl,

Vér űl orcáin, vérkönny csordúl ki szeméből.

Ezt sajnáld; de ne jövevényt; hadd vesszen, azért jött.”

Erre megenyhűlt a bajnok, s átvéve Orontes

Fegyvereit búsan nyujtá Kara-szülte Dobónak,

Aki nyomot nem vesztve futott mindenhol utána.

Ő maga válla sebét bekötözni leszálla lováról;

Tas pedig a beszorúlt népet mérgedve fogyasztá,

Mely mind egy lábig szomorún ott lelte halálát.

Más részről ezalatt Theophíl lekerűle hadával,

És megörűlt látván Kadosát szaladásnak eredni.

Ment is utána, de őt Schedios szólítva meginté:

„Merre vezér? Ne tovább, ha tudod, mi parancsa Philónak.

Akik gyorsabbak, minek űzzük hasztalan? Inkább

Mint rendelte Philó, ezeket bekerülni siessünk.”

Így szólván nagy acél kardját fölemelve, merészen

Ugrat elő, vágtatva sok ellenségi közé csap.

Ott mint a bús láng vizenyős tájéki lapokban

Hév száraz napokon gyökeres nagy földet emészt meg,

És hol előbb dobogó pórok munkára siettek,

Most örvény szakad, a szemnek, léleknek ijesztő:

Így rombol Schedios, valamerre kitünteti kardját.

Bús hézag marad ösvényén. Hol ijesztve reája

Törtek erős katonák, most mind megalázva feküsznek;

Fekszik Imány, Rohanó fekszik, s szeme fénye Barának,

Gyenge Sugár, leborúl siető apjának előtte.

Most Schedios kún Gál combját elvágta, s keményen

Arcon üté Tivadart, kik előtte zörögve lehulltak.

Jött Bara is, s tort nem gyáván készíte fiának.

Fájdalom űlt bús orcáján; de halálos erőszak

Karjaiban. Macedó Niketást, ki előtte csatázott,

Agyban üté, s oldalt lökvén levetette lováról.

Vállperecét letöré Bogomilnak, s ment Schediosra,

És sietett fia vesztéért megvinni halálát.

A bátor Schedios mindinkább vágya lemenni,

Hogy bekerítve utóbb a népet, könnyen elölje.

De Bara jött, s kerülő Schediost vágtatva eléré,

S már hangzik vala rettenetes buzogánya sisakján.

Megrendűl az erős görög ott, s elszünteti harcát;

De hamar újra erőt szállít nagy lelke kezébe.

Visszacsap, és bizonyos vágása Barára lecsattan,

Hol keze szárától öklét a kardvas elosztá

Épen hajlásban. Buzogányvasas ökle Barának

Porba esett. A hős búsan megszünteti harcát,

Hol kettős romlása miatt fene fájdalom érvén,

Fogcsikorítva csavarja lovát, és visszahuzódik.

Már Schedios Tasnak seregéhez szinte lenyargalt,

Még mikor elleneit bátran vagdosta Orontes:

Ott ő is tüzesedve vivott, és rettenet, és bú,

S a szörnyű romlás követék; maga déli sugárként

Vitte nehéz kardját, s száz ellen is űzte halálát.

A csapodár Theophil, példáját látva, merészen

Und népére csapott, s mellette vitézi csatázván,

A fáradt Elemért kopjával mellben ütötte.

Kit mikoron látott kis lélekzetre szorulni,

Már dicsekedve beszélt, keserű gúnyszókra fakadván:

„Hát ugyan ily nép jött földet foglalni Zalántól,

Akik szinte, miként legyeink a dérre, lehullnak?

Majd nyertek földet; de előbb az fogytig elissza

Véreteket, s alpári kutyák megemésztenek onnan.”

Így szólott; de hamar vesztére talála; serényen

Ellene vitte szekercéjét Und, apja Etének,

S rá iszonyú szemeit vetvén, iszonyítva kiáltván

Elrémíté, hogy meg sem mere állni; de Und őt

Főben üté, s éles hangját elvette szavának.

A fényes sisak őt meg nem tartotta, nem a lágy

Legbelső szövevény. Lemerűlt a nagy vas agyába,

S a rövid életnek fényét kitörölte szeméből.

Így Leo, Lüsimachos, s komor Arkas előtte ledőltek.

Kikre midőn veszedelmet szórt, intette csatázó

Népeit, és sietett Schediostól dúlt hada rendét

Visszaszerezni. Magát, mint éjszaki nagy havas erdő

Legragyogóbb halmát, látták vala messze kitünni

A harcok fiai, s tüzesedve siettek utána.

Még sokakat rontott ősz Und. Az athénei Mürtilt

Vállon üté, s leszakadt annak bal része egészen,

Hol feketés vérrel megrendűlt lelke kiszállott.

Így Tündárt, s Datamest leveré nagy súlya vasának.

Benn ugyan így harcolt az öreg; de kivűle futását

Kadosa szüntetvén, megfordúlt dárdavasával,

És jöve mint villám, vagy mint sebes éjszaki szélvész.

Így rohan, és pusztít a vad kölyök éhes oroszlán,

Mely szilaj apjával juhokat megyen enni, vagy ökröt;

A szemes őrök azonban erős apjára kutyákkal,

És görcsös bottal kelvén, bekerítik ijesztve,

Hol mikor az vadan, és iszonyún ordítva vivódik,

Ez kiszorúlva zaját hallván, megrázza sörényét;

S rettenetes száját, s körmeit fene mérge kinyitván,

Visszasivalkodik; a pórok reszketnek előtte:

Így mene ő, s vas dárdáját hamar érzeni kezdék

A görögök. Vele inségek, s a szörnyü halálnak

Kínjai szállottak, valamerre csatáza, fölötte

Bús felhőn állván, s fogokat csikorítva lenézvén.

És tüstént iszonyúbb zaj támada. Csattoga, renge

Kard, sisak és buzogány. Bomlott a rend, az ölőnek

Holt ada helyt, s tetemén bajvívó hősök omoltak.

Vizsga Lükurgot előbb Kadosának karja ledönté,

És Piramot, s Belizárt, ki gerelyt löke rája, s könyökben

Megvérzé, bőrét lövetének vége lehordván.

Hogy futa, ezt a nagy Kadosának elérte haragja.

A vas dárda bement füle mellett szörnyü hegyével,

S jobb állkapcáját lerepeszté. Ott Belizárnak

Teste nagyot roppant a harc földére ledőlvén,

És melléje nehéz vas fegyvere csengve lehullott.

Így hada is nekibátorodott, s szittya magyarság

Bátor erős karral dönté a hellasi népet.

Kadosa még Meriont, s Periklest kergette halálra,

S hóna megé szúrván, vérét ontotta Zinának.

Százakat így ölt el maga, így mene tétova, gyorsabb

A szélnél, ártóbb az erőszakos éjjeli tűznél.

Vér foly dárdáján, kalpagján leng az ijesztő

Toll magasan, s bátor daliák csattognak utána,

A komor Ámos, Ipar, s rémítő Dalma: kezökben

Dárda forog, vagy erős kardnak tündöklik acéla.

Kik, mint a szakadó zápor szélvésznek utána,

Zúg, s zuhan, úgy dőltek rohanó Kadosának utána,

Aki elől vala, sok görögöt dárdája emésztvén

És beborúlt a föld, valamerre csatáz vala: ínség

S szörnyü halálkínok járván vele barna homályban.

Már oda jött, hol erős Schedios villonga Tas ellen,

Rá ragyogó karddal suhogatva halálos ütésit.

Tas már csak pajzsát tartá; mert kardja kifordúlt,

Hogy Schedios sisakát megüté vele teljes erővel.

Most védűl paizsát tartá, mely összefüződött

Réz, s vas szálakból vala szerkeztetve, s középen

Cifra huzásokkal, s játékos tarka szövéssel

Látszott, mint valamely sárgálló völgyi virágszál.

Ezt csapdosta fején Schedios, ronthatni remélvén,

És iszonyú csengést tön rajta; de szét nem oszoltak

A mereven szálak, s közel ádáz ifju legények,

S ősz bátor daliák víván mentségre jövének.

Mégis igen nagy volt Tasnak veszedelme. Ha róla

Nagy kelevézekkel Schediost lökdösve leverték;

Az népét biztatva megént jött vissza dühösben,

S Tasra rohant ismét, rést nézve halálos ütésre.

Ily csata közben erős zúgást hall, s visszatekintvén,

Könnyü lovon dárdás Kadosát szemléli rohanni.

Mint feketés zivatar, mely bőgve, morogva megindúl,

Kergeti a zúgó tengert, nekifekszik egészen,

S mély fenekéről csillagokig föcskendezi habját:

Így ez előtt is háborgott a nép; de megállott

A bátor Schedios, s nem lévén dárda kezében,

Hosszú nagy paizsát széles vállára takarta,

És kardját rohanó ellenségére kitartá.

Ellene jött azalatt sarkantyút adva lovának

A magyar, és mint a mennykő, megcsattana rajta

Hangos ütésével szörnyű dárdája, holottan

A bátor Schedios bal része ledőle lovastúl.

Így földrengéskor megdőlnek az ezredes ormok,

S messze lemennydörgő zuhanással völgybe lapúlnak.

Mellén a paizs is meg van szaggatva, de bellebb

A páncél nem ereszti hegyét leverője vasának.

Így mikor elfordúlt, szörnyű zaj támada rajta,

Víg a magyaroké, szomorú a hellasi népé;

De Schediost a hős készűle halálra sebezni,

És nekivitte hegyes dárdáját. Az pedig, ádáz

Lelke erőt adván, fölkelt, meghajla előle,

S a tévedt dárdát baljával félretaszítván,

Vassal vert szárát dühösen megvágta, holottan

Ketté vált, s leesett gyilkos hegye szára felével.

Mégis erőt veve, és a súlyos dárda nyelével

Verte fejét tüzes ellensége, s lecsapta fejéről

A sisakot, mely lábához csördűle törötten.

Hős feje puszta maradt, és mint a felleges éjben

Szikrázó villám, látszott bús lángja szemének.

Kadosa már emelé szörnyű hatalommal az érces

Dárda nyelét, de előbb, hogysem lezuhanna veszélyes

Vágással, lova tarka szügyét megszúrta vasával

Hős Schedios, s a ló szökvén, kikerülte halálát.

Őt azalatt hevesen fiatal gyors szittya leventék

Környékzék, s fegyvert adtak Kadosának, elűzvén

Róla sok ércsisakos görögöt, sok dárdahajítót.

De nagy erőben még állott az athénei bajnok.

Mint valamely szobor, emlékűl állatva, tövében

Egy vén sziklának, hol csínos büszke fejével

Harcol időnként a szélvész, és záporok árja,

És mikor a végső század jő fergetegével,

Akkor is áll még ő; de sötét képében az első

Tündöklés csilláma kivész, s meghamvad alakja:

Így állott Schedios, s nem gyáván várta halálát.

Kadosa nemtelenűl nem akart megvíni. Leszállott,

És odahagyta lovát, mely már rogya kínja hevében,

A hadakat pedig eltiltá Schediosra rohanni.

Mindenek eltérvén, megnézé a görög arcát,

És hozzá járúlt, s így monda hatalmas ajakkal:

„Bátor hős, gonosz ügy hoza téged veszni Zalánhoz,

Hogy többé honnodba ne térj, és hölgyed is otthon

Özvegyi termében szomorú dalt mondjon utánad;

Gyermekeid pedig a hajlék küszöbére kiülvén

Sírjanak, és várván, öledet soha meg ne találják.

De te nem is gondolsz iszonyú harcodban ezekkel.

Jőj el azért, vedd e sisakot, víj meg velem, úgyis

A hadak istene már elszána halálra; pedig jobb

Elveszned vágásom alatt, mint gyenge csatázók

Ál nyila közt, mely a húrról reszketve lepattan.”

Kadosa így szólott dicsekedve, de rája sohajtván

Elveszi a sisakot, s felel a nagy athénei bajnok:

„Volnának, mint hős eleink, bajtársim erősek,

S őket rút puhaság ne tehetné gyáva vivókká,

Nem szólhatsz vala így, hanem elfáradva ledőlvén,

Vérbe borúlt fejeden rokonid testhalma heverne.

Most gyengék hadaink: titeket teve a sor erőssé.

Mégis igen bízol, mikor engem győzni reménylesz.

Majd ha fejem nyakamon vérét özönölve legördűl,

Mondd, hogy erősebb vagy; de mig e kard villog elődbe,

Rettegj; mert eddig súlyos vala, s éle halálos.”

Így szólván veszi a sisakot, s jól nyomja fejébe,

És indúl komoran a büszke tekintetü hőssel;

Az pedig őt, valamint szélvész a tengeri gályát,

Huzta magával, erős ifjú nagy szíve lobogván,

És mene nyugtalanúl iszonyú lépéssel előtte.

Látta Philó, hogy semmire sem mehet álnok erővel,

Nem csökkent, hanem a hadakat biztatva vezetvén,

Hol szükség vala, közbecsapott, és harcola bátran.

A bontott sorokat népével helyre segíté,

S merre ragyogva kitünt aranyos szép fegyvere, lelket

Vett a had, s egyenesb viadalra nyomúla merészen.

A fővárasiak mennek csillogva, zörögve;

Büszke személye körűl lobog a nagy várasi zászló,

S a porszállta eget zúgó lobogása hasítja.

Rémítő tündökléssel mikor így megyen e had,

Nincs akadálya sehol, s egyesűlt hatalommal elönti

A ritkább sorokat; de Philó nem nyugszik ezennel,

Még több ösztönt ád ily szóra fakadva közöttök:

„Konstantinvárnak lakozói, ti úri leventék,

Tudjátok, hogy ezen rohanók csupa gyáva parasztok,

Kikre ti, legragyogóbb várnak lakozói, vitézűl

Csapjatok, és ha egyéb csapatoknál fényre nagyobbak

Vagytok, azok legyetek hadrontó tettel, erővel.”

Így szólott, és mindenikét a csalfa dicsőség

Lángja vivé, valamerre akart támadni vezérök.

A puha életi kéjt feledék, és kocka helyett a

Rettentő hadi dárdákat zuhogással emelték.

Ossa vidéki Philó Viddinhez tére, ki helyben,

Mint maga hagyta, boszús képpel még álla, sietve

Ehhez odább járúlt, és monda vezéri szavával:

„Rettenetes Viddin, még állasz-e? látod, az álnok

Ellenség cseleinkre kevély, és nincs bekerűlve,

Ránk pedig a harcok szomorú forgása veszélyt hoz.”

Erre boszús képpel felel a vad haemosi bajnok:

„Csalfa vezér, szavaidra előbb én hajlani kezdtem;

Mert nagyon álnok vagy, s hitetők nagyon a te beszédid,

De ne reméld többé, hogy Viddint harcon igazgasd;

Menni fog ő, s valamerre megyen, dárdája vezérli

A harcok rendét, s hangos szava ád tüzes ösztönt,

Nem pedig a te szavad, mely gyenge, s csalárd is azonban.”

Erre szelíd hangon, noha bús vala, monda vezére:

„Méltatlan vádolsz te erősek csillaga engem,

Mert soha híredet én nem akartam rontani. Haj, de

Nincs most erre idő, nincs menteni semmi hatalmam.

Rám noha most haragos vagy még, csak menj el azért hát,

S rettenetes karodat láttasd a büszke latorral.

Majd ha dicsőséges diadalmát nyerheti dárdád,

Megbékélsz, tudom, és örömest léssz társa hadunknak.”

Erre boszús Viddin kirohant, és vitte halálos

Dárdáját magasan. Mint a gonosz éji sötétből

Megszabadúlt lélek, mely ott csikorogva tünődik

Istene karjától lelöketve, de végre kizúdúl,

Fölveri a ropogó sziklát, mely válla gyanánt lesz,

S amint szörnyűkép végigmegy az ősi világon,

Nap, csillag beborul, s reszketnek az ormok alatta;

Ráordítanak a viharok, rádörren az ég is,

Az mégis megyen és akadályt nem szenved el utján:

Úgy mene Viddin, erős népét bíztatva, utána

A fene bajvívók földet rengetve rohantak.

Hadvezető Árpád ellenben erős keze súlyát

A görögökre veté. Legelőbb is Heliodórral

Szembekerűlt; de az őt nem várta be, félre sietvén.

Mint köd fut nap elől, vagy az út pora szélnek előle,

Úgy futa, őt mégis szaporán uton érte halála,

Rája sulyos rohanó kopját vete párducos Árpád,

Mely végigrezegett a nagy levegői közön, s mint

Gyors villám, megüté nyakszirten Heliodórost.

Nyomban előre bukott. Réműlt katonái emelték

Karjaikon véres tetemét; de halálos ütéssel

Ott termett a szittya vezér, s sziven érte Neandert,

És Nikephor karját ragyogó vasa vállban elejté.

Akkor Heliodór leesett vért hányva közökbe.

Ők is hűledező testtel tetemére borúltak,

Nagy vas fegyvereik szörnyűkép összecsörögvén.

Termetes Alkest is leteríté párducos Árpád.

Rettentő vala ez nézésre: fejében az álló

Vas sisakon hosszan rezegett lószőre, s tetőtől

Talpig vasban volt, nem látszott semmi nyilása.

S mintha egész ember vasból lett volna teremtve:

Úgy jött fénytelenűl, iszonyú feketében: előtte,

Mint hideg éjjeli domb, látszott nagy pajzsa, s középett

Szörnyü halálkoponyát mutatott vert fényes ezüstből.

Ezt legelőbb mikoron látá, horkanva szökött meg

A dobogó hadi mén; de ülője hatalmasan ülte,

S rá hajtotta, serény karját magasabbra emelvén.

Rémületes némán közelíte azonban az izmos

Vad görög, és morajos hangon megszólala büszkén:

„Halni sietsz-e vezér, latroknak büszke vezére?

Tégedet e karddal megemészt ma vitézi hatalmam;

Mert még nem született ember, ki szemembe kerülvén

Összezuzott fejjel nem szállott volna pokolra.”

Erre felelt a gyors seregek fejedelmi vezére:

„Esztelen, ily szókkal ne remélj veszedelmet elűzni.

Rettents gyáva leányt, vagy erőtlen gyermeki bábot.

De ki reád karddal siet a hadi rendnek előtte,

Vassal várd be, ne bő szóval; mert csúf leszesz, és a

Durva halál kinevet, mikoron szemeidre setétűl.

Gyáva! ha bátor vagy, minek a sok vasgyürü rajtad?

Lomha tevére való a terh, nem bajnoki testre.

Kard nekem a páncél; szabadon viszi homlokom a nyílt

Könnyű kalpagot, és mikor eljő végnapom, a szép

Föld színét, s ragyogó egeket még látom utólszor;

Te pedig eltakarod fejedet, vaslapba borítván,

S rettegsz nézni halált, mellyel fenyegetve riasztál.”

Így szólott iszonyún, de amazt nagy félelem érte.

Minden erő kiveszett karjából s reszkete gyáva

Baljában dombos paizsán a szörnyü halálfej.

Árpád őt már nem szóval, hanem isteni kardja

Fényes acélával rettenté, s nagy kelevézét,

Mellyel rajtaütött, egyszerre kiverte kezéből.

Még amaz ellentállt, de hamar paizsára lecsattant

Árpád kardja, s legott ketté szaggatta középig,

Hol sebes éle után lehasadt a fényes ezüstfej,

És nagy csengéssel lábának elejbe legördűlt.

Alkes hátrafutott rémülten, s fölfoga végső

Oltalomúl egy kődarabot, mely földbe merülten

Álla, holott tetején sok századok árnya borongott.

Ezt az erőszakkal kivevé fűlepte köréből,

És Árpádra löké, de hibásan zúga el a nagy

Kő lova bal szeminél, és érte Izárfi lovának

Gyenge szügyét, s az alatta ledőlt, reszketve süvöltvén.

Árpádot pedig a hosszú harc mérge boszontá.

Ellene ment, s iszonyúbb vágással csapkoda hozzá.

Alkes páncélán, sisakos feje rengeteg ormán

Csattoga, s szikrázék villámló kardja, s lefüggött

Rongyosan Alkesről a vasruha, vállban oszolván.

Ő még a hegyetört kelevézt forgatta hiába,

Melyet visszakapott, s feleit könyörögve kiáltá,

Vas karját is elől tartván el-elűzte halálát.

De mentségre közel nem mertek jőni, azonban

Ő is lankada már s bús vége közelge sötéten.

A fejedelmi magyar nagy rést szemlélve nyakánál,

Markolatig ragyogó kardját torkába ütötte.

Alkesnek tüstént minden viadalma megállott,

Omló szikla gyanánt leesett a földre csörögve,

S véres torkából kiröpült vad lelke boszúsan.

Hős Árpád pedig a lóról hozzája leszállván

Fegyvereit leszedé, és adta Izárfi Lebőnek,

Aki gyalog vala szinte, s közel kísérte vezérét.

A sisakot kinyitá azután, s bámulva tekinté

Rettenetes képét, melyen már sárga halál űlt,

S vérbe merűlt szemeit, s így szóla hadának előtte:

„Nem mind rettenetes, kit külseje, s nagy szava hirdet.

Láttátok, mi magas vala ez, s mely rémes alakja.

Most alacson porban hever itt, s hadi napja leszállott;

Mert buta réműlésbe merűlt, s nagy karja lecsökkent.

Rajta tehát! kiki bátrabban forgassa csapásit.

Ellensége ha bár eget ér is büszke fejével,

S lábaival poklokra tapod, nekimenni ne féljen.

Vére vagyon; melyet fényes kardjával elonthat,

S csontból áll, melyet súlyos buzogánya betörhet;

Bátorság teszi, nemcsak erő, a harci hatalmat.”

Így szólott, s tüzesedve reá zúgott az erős had,

És mene harcra hevűlt képpel pusztítani vágyván.

Ekkoron a szigetek lakozói csapatba verődvén

A szaladó sorokat biztatva előbbre nyomultak,

S állt a harc heven, és harsány zengéssel egyenlőn.

Kallimachos, s bátor hadi sorsosa Krántor, az álló

Szittya vezért látván gyalog Alkes fegyveri mellett,

Összebeszélve reá készűltek menni halálos

Alkuval, és így szólt legelőbb a krétai bajnok:

„Most ugyan a legerősb daliát mi veszélybe kerítjük,

Csak te vitéz bajtárs, velem ellene menni ne késsél.

Én legelől rohanok, te azonban félrevonulván,

Vess kopját, s ha talán sebet ejtesz rajta, merészen

Rátörök én karddal. Te is akkor utánam eredvén

Támadd meg hevesen; s ha vitézűl ketten elejtjük,

Így leszen ifju nevünk sok hősnek előtte dicsővé,

S ketten fegyvereit tartós örömünkre megosztjuk.

Ha pedig engemet ő leterítve megölne, ne csüggedj,

Jőj inkább, s nemesebb lélekkel rajta boszúlj meg.

Én szintúgy, ha talán te ledőlnél holtan előttem,

Rajta boszút állok, vagy utánad az életi fényből

Gyászba megyek, s melléd lerakom rövid éltem alakját.”

Így szólott, s amaz elfogadá a vészes ajánlást.

Bátran elindultak, jó harcot víni remélvén.

Balgatagok! ki erőt adhat gyengéknek is, és a

Sokkal erősebbet ronthatja le általok, a nagy

Mennynek, földnek urát védűl elhíni felejték;

Őket azért fogadásoknak bal része lenyomta,

S elhervadt fiatalságok; de dicső vala mégis

Tettök, az ily romlott nemzetben ritka, s örökké

Méltó szép hírrel tündökleni a maradéknál.

Mentek. Elől Krántor, félrébb bajtársa, s hajítá

Dárdáját; el sem vété, hanem a paizs alját

Érintvén, Árpádnak övét megütötte hegyével;

Krántor azonban már közel ért, és Kallimachos sem

Késve rohant bajtársának pártjára, de tüstént

Észrevevék. Lehel ott termett, s Krántorra rohanván

Állban üté buzogányával: megkoccana szörnyen

Véres szájában minden foga, s halva lefordúlt

A rohanó ifjú. Árpád pedig a hadi kopját

Megragadá, és visszaveté gyors Kallimachosra.

Ment a rettenetes nagy kopja halálos erővel,

De kikerülte urát, s Perionnak bal szeme fényét

Érte, s velőig szúrta; legott a bajnok elájúlt,

S nyögve halódólag lebukott szép szürke lováról.

Ezt látván gyors Kallimachos megrettene, s máris

Fordította lovát; de setétes gyászos alakban

Szörnyen elejbe borúlt Krántornak vérjeles árnya:

„Vissza! nyögé, haj! Kallimachos, menj vissza boszúlni.”

S az mene halni; de nem társáért állni boszúját.

Árpád megsujtá őt a nagy szikladarabbal,

Mely sisakát betöré, és izzadt homloka csontját.

Kallimachos leborúlt, kelevéze kihulla kezéből,

S lelke, kidőlt velején, lassú lebegéssel enyészett.

Így az erős ifjúk egymásnak utána kivesztek,

S melyet együtt fogadának, együtt is elére halálok.

Árpád lóra kapott, s rettentőn villoga kardja,

És leveré Peliast; koponyáját bőrsisakostúl

Elmetszé, hogy azonnal alélt, s csörrenve lefordúlt,

A Peneos melléki Leót is elölte, ki hozzá

Karddal csapdosa; ő fölemelt karjára lecsapván

Elvágá, s lelöké oldalt rendítve lováról:

Népe körűl, mint a nagy tenger, zúgva csatázott.

Most Árpád mellett leverék a gyenge Alexist,

Aki, midőn feje puszta maradt, s nyaka, melle födetlen,

Fegyverit elvetvén Árpádnak elébe letérdelt,

És siralom mosván ajakát, ily szózatot ejte:

„Nagy lelkű, te, ki mindennél százszorta nagyobb vagy

És hatalommal erősb, hozzád folyamodni merészlek.

Nem harcolni jövék, és ártani nem tudok én még;

Mert gyengék kezeim, s nincsen hadi lángja szivemnek.

Tempe kies völgyén szült engem az árva Melitta,

Ott még szinte gyerek társimmal játszva találván,

Harcba, hogy elvesszek, hurcoltak irígyi szülőmnek;

De te kegyesb légy, és könyörülj ifjúi napomnak.

Majd ha időm eljő, hű kísérője vitézid

Harcainak, fegyvert viselek szakadatlan utánad,

S megfizetek rövid életemért hűséges eszemmel.

Így szólott a gyenge fiú, siralommal elöntvén

A véres földet; de felelt a párducos Árpád:

„Haj nyomorúlt! Inkább ne születtél volna, vagy első

Lépted után a sír mélyébe letéve nyugonnál.

Itt hol szörnyü halál villong a fegyverek élén,

Hol nincsen kegyelem, nyomorúlt itt kérsz-e kegyelmet?

Mégis hasztalanúl ne remélj Árpádnak előtte,

Menj be, ha élni akarsz, seregem már bántani nem fog.”

Erre felállt a bús gyermek, s jól hátravonódván,

A rohanó hadak érc sora közt rettegve megállott.

Úti Lehel pedig, eltelvén hadi lelke haraggal,

A sziget ifjait, és kiket ellentállva talála,

Mint lecsapott mennykő, buzogánnyal sujtva fogyasztá.

Általa nagy Médon, s a spártai Dáres elesnek.

Elvész gazdag Araxesnak magzatja Leo is,

S a beszakadt mellből vérét feketedve okádja.

A nagy erő téged, Klonios, nem mente haláltól,

Téged sem gyönyörü külsőd, fénylepte Nikátor,

Mind leütött titeket hadrontó karja Lehelnek.

Ő most a sebesen szaladó Lükaonra rohanván,

Vállban üté, kinek is leszakadt nagy válla vasastúl,

És maga hirtelenűl jajgatva, zörögve lefordúlt.

Ennek alatta serény pejkanca szökik vala, szügyben

Csillagos, és bíbor takaróval büszke, holottan

Hímes aranyszálak széltében tűzve valának,

A szép ifju tavaszt képezvén tarka mezőben.

Ezt mikoron elfogta Lehel, meglátta Lebőt a

Súlyos fegyver alatt bajosan gyalogolni, feléje

Vágtata, s általadá, hogy rajta csatázzon. Az a szép

Lóra legott föl is ült, s a fegyvert, s gyenge Alexist

A seregek sora közt besietvén, bátyja kezénél

Hagyta, dicső agg Kárelnél, ki nyugodtan az első

Harci szekéren volt, istenhez az égbe sohajtván.

Ehhez járult most, s így szólt ifjabbik Izárfi:

„Bátya, te jól teszed azt, hogy kérleled a magas istent,

Áld az tégedet, és a nemzetet áldja meg érted.

Mégis nézz ide most, siető szavaimra figyelmezz.

Itt e gyenge fiút, s e fegyvert küldi, hogy őrözd,

A rohanó seregek fejedelme, dicséretes Árpád.

De mostan ne kivánd, hogy többet mondjak, erősen

Ver szivem a had után, veszedelmek szelleme huzza.”

Ezt mondván, a vasfegyvert otthagyta, s Alexist.

Kárel örömkönnyel nézett öccsének utána.

Szólna, de szélvésznél gyorsabban visszafutott az,

S a harcok közepébe merűlt. Ott messze világló

Fegyverrel sok időig ütött, elhagyva vezérét,

Megsebzette Biast, nyakszirten vágta Philémont,

És agyas Áressel egyszerre leverte: halálos

Lévén minden ütés, melyet keze szóra; de végre

Őtet is a hadi sor díszetlen porba temette.

Ossa vidéki Timon jött, és megszúrta derékon

Nagy kelevézével, mely béleit összeszakasztá.

Erre ledőlt, s vele szinte rogyott a díszes ajándék,

Jó lova; mert bal combja fölött nyíl érte keményen.

Igy ezek itt egyszerre megütve a földre zuhantak.

Zajt üte rajta Timon, s biztatta barátit is egyben:

„Társaim, ezt látván ne remegjünk harcba rohanni,

Gyenge halandók ők, mint mink, kik szinte, ha éles

Fegyvereink nyomják, a földet rágni lehullnak.”

Így szólott, s dicsekedve leszállt, hogy szedje vitézi

Fegyvereit, s a lótakarót megtartsa haszonra.

Ekkoron Árpád a seregeknek előtte ragyogván,

Nem sejté, mi esett, s a rémült népeket űzte.

Nagy Bulcsú mellette nyomúlt, s a nemzeti zászlót

Vitte magas karral. Lehel is bal részen erősen

Harcolván a még későket nyomta vasával,

S mint a mennykövező isten, ment közben, erősebb

Földi halandóknál, a győző párducos Árpád.

De mikoron szemlélte Lebőt, hogy büszke örömmel

Fosztják a görögök, s bátrabban is állanak ellent,

Fájdalom érte szivét, s iszonyú harag űle szemébe,

És odavillámlott, odacsattant kardja legottan.

Megfélemle Timon, sietett paripára szökelni;

De mikor immár kelt, combját elvágta, s lováról

Visszalöké Árpád s elhúnyt fegyverneke mellé

Még sokat eltemetett, s még nem szünt búja, haragja.

A görögök pedig elvesztek nyomorultan az ádáz

Szittya vezérnek kardja miatt; de Philo is azonnal

Ellene jött számos népnek közepette ragyogván,

S a szaladók seregét fölfogta hatalmas erővel.

Más részről ezalatt Viddin szörnyű hada rontott.

Ő maga rettenetes karral nyita szerte nagy ösvényt,

S a csengő sorokat kiveré öldösve helyökből,

És legelőbb Und népe javát rontotta; hatalmas

Dombait, aki nyilat, s hadi kopját vetni legelső

Volt ezen osztályban. Most ő egyebekre csatázván

Nyillal ölé Ricseket, s rohanó magas Illit elejté,

Somnyelü kopjával leszegezvén karja hatalmát.

Őtet azonban erős Viddin dárdája leverte,

Szinte mikor gerelyét izmos markába szorítá:

Ágyékát, annak dárdája, veszélyesen érte,

Melyre aláfordúlt, fájdalmas végre sietvén,

S döngött a bús föld zuhanó testének alatta.

Viddin kegytelenül tovament, s mentében elejté

A bárdos Csíszárt, s oldalt megszúrta vitézlő

Vámost, s Zongornak koponyáját földig alázta,

Kik hamar a vad enyészetnek karjába borulván

Szintelenűl, csörgő fegyverben elestek. Üvöltő

Népe hasonlókép rontott vala, s durva morajjal,

Mint az ölő szélvész, küzdött heven a magyar ellen.

Ő még Halmilakót kergette halálra fiastúl,

Aki midőn atyját látá lankadni sebében,

Rettenetes Viddint kelevézzel szurta derékon;

De vasövét annak meg nem rontotta, s lecsúszván

Csak csipejét sérté. Súlyos dárdával elérvén

Őt is agyonsujtá Viddin, s levetette lováról.

Ott a hű gyermek nyugodott bús apja fejénél,

S lelkével lelkét az üres levegőbe bocsátá.

Látta az ősz bajnok dúlt rendeit esni halomba,

S nem réműlt veszedelmének közepébe rohanni:

Arra csavarta lovát, nagy fegyvere arra világolt,

S mentében kéré istent, az egekbe tekintvén:

„Isten! erősebb a villámnál, aki alatt ég

S föld megrendűlnek, kegyes istene ütközetinknek,

Vidd az öreg karját, mint hajdan vitted az ifjú

Karjait, a diadal kétes mezejére vitézűl.

És ha ma végső lesz lelkének ez óra, te ójad

Honnosait, s nekik adj diadalt vérülte fejénél.”

Így szólott, s első kéréseit isten elérté,

S ráintett ragyogó kardjával, melyre hatalmasb

Lett az öreg, s mene gyorsan elő, keze, szíve buzogván.

Kit hogy rettenetes Viddin megláta fehérlő

Jó paripán tisztes komoly arccal jőni, csatáit

Szüntetvén, elejébe került, s ily szózatot ejte:

„Bajnok öreg, téged mi veszély hoz előmbe halandót?

Véled-e, hogy, mig erős bárdod közelíthet, ölő nagy

Dárdám vége henyél, s fejedet nem dönti homályba?

Sőt mondom, ha talán háromszoros életet élnél,

S élted mindenikén két ember szelleme volna,

Mégis elűzném azt az üres levegőbe, s előbb, mint

Hozzám érne vasad, porrá töredezve hevernél.”

Így szólott; de amaz hallgatva közelgete búsan,

És nekivitte szekercéjét, mely mint az egekben

Megcsattant villám, fénylett rontásra emelten.

Hátrább állt Viddin, s kétszer rásujta halálos

Dárdával, kétszer leveré azt isten; azonban

Ősz Und a bolgár sisakát megvágta legottan,

És külső lapját lehasítá. Melyre boszúsan

Hátrált a bolgár, s iszonyúbban emelte az élet

Vesztegető dárdát. Az, mint magas éktelen árboc,

Zúgva leszállt Undnak süvegére; de onnan is a nagy

Isten erős keze visszaveté, s a földbe szegezte.

Und, mikor a nagy ütést hallá lesuhanni, szivében

Megrettent: Viddin hogy látta erőtlen ütését,

Mérgében megrázkódott, s nem merte bevárni,

Hogy (kit előbb gúnyolt) másodszor vágja sisakját.

Káromkodva vevé dárdáját, és tovazúgott;

Bámúló katonái nyomát zavarodva követték;

Und pedig elpusztúlt sorait meg’ helyre javítá,

S a bolgár népnek bátrabban türte csapásit.

De Viddin Kadosának erős népére csapott most,

S ott hamar Omba fejét megtörte halálos ütéssel.

Mellben üté Villánt, hogy azonnal földre hanyatlott.

Rajta nagyot zörrent megütődött pajzsa vasával;

Ifjú Csombornak sem szánta meg élte virágát:

Ez legelőször most kezdett harcolni, s miként a

Reggeli tiszta sugár, tündöklött gyenge korában.

De hamar ölni tanúlt kezein vér kezde lefolyni,

S őt a rettenetes bolgárhoz vitte halála.

Szinte midőn leütötte Hibót harmadszori súllyal,

Rájöve nagy Viddin, s megsujtá vakszeme táján:

Akkor aláhajlott feje, s megszűnt harca kezének.

Mégis erőt nyert, és másodszor elébe vetődött

A nagy Viddinnek, megvágta, de nem sebesíté,

A vas pancélon tompulván éle vasának.

Őt pedig észrevevé, s a súlyos dárda hegyével

Viddin megszúrá gyengén lelt tompora táján,

S monda, kevély szűből ily gyászos szókra fakadván:

„Féreg, hát téged kétszer kellett-e megölnöm?

Ám jőj bár tízszer, tízszer megrontom erődet.

De tudom, a te szemed nem fog már látni világot,

S tévelygő keselyű temet el gyomrába, ha rád jő.”

Szörnyen imigy szól ő: de nemes tűz gyujtja vitézlő

Dalma szivét, keserű szavait nem hallja nyugodtan.

Mint lobogó mennykő, vagy mint dühös étlen oroszlán,

Rázúg, s villámló karddal megvágja sisakját.

Porba megy az; de utána lecseng Dalmának acéla.

S most látszott Viddin rettentő képe, miként az

Égre borúlt rémé, mely villám, fergeteg ülvén

Mérges alakja körűl, képét egyszerre kitolja,

És iszonyú szemmel letekint a földi világra;

Így látszott Viddin, de hamar fölkapta sisakját;

Dalma pedig mint a körmetlen, agyatlan oroszlán,

Megfuta kard nélkűl, s hátráló társait inté,

Hogy fegyvert kapjon; nyomban volt Viddin erősen,

S mintha egyébbel már nem volna csatája, csak arra

Zúga, csak azt űzé, szóval, dárdával ijesztvén:

Az pedig a seregek közepett sík puszta mezőben

Jóval előbbre futott, csavarogva kerülte halálát.

Már ekkor Kadosával elállt az athénei bajnok

Távol egy alsíkon, hol csínos zöld sudarával

Két remegő levelű nyár közt szép szilfa virított,

S változatos fejökön játékosan álla meg a nap.

Mindenikét fegyverneke távolról léptetve követte.

Ott a két nagy erő közel ért egymáshoz azonkép,

Mint az ölő villám, mely messze, borongva ködében

Végre nagyot lobban, s végigmegy az égi határon,

Hol rohanása előtt fut az éj, s felhői setétség,

És mikor ő dörög, a viharok hallgatnak alatta:

Úgy készűltek ezek szörnyű rohanásra, s körűlök

Hallgata, míg víttak, a nagy csata hangja; de elsőbb

Társához rohanó Kadosának im e szava zengett:

„Már ha vitéz elszánással vég bajra kijöttél,

Hadd halljam nevedet, görög, és nemed ágait avval,

Hogy ha levághatlak, tudjam megmondani, mit tett

Fegyverem, és mi jeles lehet énnekem a te halálod.

Vagy ha talán engem kezeiddel alázna meg isten,

Megmondom, ki vagyok, hogy tudd, mi dicső lesz utánam,

Aki megöl. Noha nem hiszem azt, míg porba nem esnek

Karjaim, és szemeim láthatnak tiszta verőfényt.”

Ezt mondá: de amaz szomorún így válaszol erre:

„Nem bölcsen teszed azt, hogy míg forr harca hadunknak,

Szóval vesztesz időt. De ha tudni elannyira lángolsz,

Halld nevemet, s röviden nemzetségemnek utóját.

Fő nemből vagyok én, nagyatyámat bíbor ölelte,

Mint mondják; de homály van ezen, s nem is űzöm az elmúlt

Dolgoknak nyomait, sem avúlt hírökre nem aggok.

Engem Athéne nevelt, ott láttam az ősi dicsőség

Romjait, és Marathon mezején hadi szikra fogott el.

Ottan atyám, mikor izmosodám, mind sorra mutatta

A dőlt sírköveket, s hadi lángot gyújta szivemben.

Ott ada kopját, és kardot, hogy víni tanuljak.

És maga fárasztott, s ha henyén mozdúla kezemben

A fegyver, nyomban mutatá emlékeit elhúnyt

Ősinknek, kiket a diadal nagy hírre vezérlett...

Hej! magyar, aki előbb büszkén Marathonra lenézett,

A nagy athénei nép, nem volt szívére hasonló

Ehhez, mely ma vitéz hadatoknak előtte veszendő.

Tíz ezer ott száz ezredeket meghajta vasával,

S szárazon, és vizen űzte dicsőn a persa hatalmat.

Most Marathon mezején a gyávák nemzete tévelyg,

S régi dicsőségét nem bírja Athéne, ledőlvén

A falak, és a benne lakók erkölcse bomolván.

De te ne hidd, hogy azért engem rémítve megűzhetsz,

Vagy hogy visszaragad valamely kéj, s honni szerencse.

Nincs rokonom, s egyedűl végső nyavalyában atyám él.

Azt is azóta, tudom, letevék sírjába nyugonni.

Lánya Lisandernek, kit hölgyűl gyenge korában

Vettem, az ártatlan Theodósia meghala első

Szültével, s örömét elzárta szivemnek örökre.

Most ki sirathasson, nincs többé senki, se tőled

Nem retteg Schedios, ha ezer villámmal omolsz is.”

Dárdával rohanó nagy Kadosa erre imígy szólt:

„Óh bajnok, boldogtalanúl maradál te az élet

Napjaiban, s gonoszúl pusztán hagya csalfa szerencséd,

Hogy ne legyen, ki örülhessen, ha hazádba jutandasz,

Vagy ki halálod után teremidben sirva fakadjon.

Engem erős isten kegyesen letekintve megáldott.

De halld meg nemem ágazatit, s ismerj meg egészen.

Hajdan Etel mellett könnyű elméje tanácsán

Széplakon élt egyedűl gyönyörű Nemibonta sokáig.

Ott közel a zúgó liget alján férfi-ruhában

Gyakran egész napokon vadat űze, gyakorta csatába

Ment ragyogó szép fegyverben, s fenncsilloga kardja,

Mint lobogó vad láng, s bús harca veszélyeit űzte.

A viadalmas Erő, szép termetes égbeli tündér,

Őt minden nyomain követé látatlan alakban,

S titkon emelt sóhajtással sugdosta szerelmét.

Nem hajlott a szűz, de szivét elfogta tünődés,

S látni kivánta hivét. Az előjött díszes alakban,

S csábító képpel mosolyogva közelgete hozzá:

De Nemibonta futott, a férfias arcot utálván;

Vette nyilát, s az ijedt vadakat kergette napestig.

Már magasan feltűnt a hűs esthajnali csillag;

De hamar a tündér ráhozta az éjnek alakját,

És beborúlt a táj, s a szűz megtévede rajta.

Így mikoron tova bujdosnék, megláta ragyogni

Egy siető lánykát, ki fejével gyenge sugárú

Csillagot ingatván szabadon mene a bajos úton.

Ehhez az elfáradt gyönyörü Nemibonta imígy szólt:

»Ég szüze, aki dicső fejeden szép csillagot ingatsz,

Vígy haza, s amit kérsz, szándékom tartja megadni.«

Ekkor Erő, mint gyenge leány, mosolyogva imígy szólt:

»A hold lánya vagyok, s Mahamisnak mondanak engem.

Most ide szállottam jegyesemnek szedni virágot.

Megtérek tüstént föltenni az éj koszorúját.

De, ha mit én kérek, szándékod tartja megadni,

Jer, haza viszlek, s megkoszorúzlak az éji virággal.«

Igy szólott, s csalfán rátette az éj koszorúját.

Széplakon a szűznek már égett keble, s szerelmet

Sajdító szívvel leborúlt, és monda rebegve:

»Ég szüze, oh könyörűlj; vedd, vedd el az éj koszorúját!«

De amaz ellenzé, s most visszacserélve alakját,

Mint tündér ifjú, szerelemmel hajla ölébe.

Ettől szülte szelíd Elmét, piros ajku leánykát,

S szép arcú Hüleket, s meghalt heves ifju korában.

Elme szülé Álmost, hadat űző bátor Ügeknek,

Álmostól eredett a győző párducos Árpád,

Aki elől csattog, s Alpárt rettenti hadával.

Más részről engem nemzett Hülek Esztora nőtől,

Engem, kit hínak Kadosának, s nyalka Zoárdot.

S mink, mint fergetegek, járunk a puszta mezőben,

S messze seregbontó kezeinkben villog ölő vas.

Van pedig egy hölgyem, deli tiszta tekintetü Jóla,

S anyja körűl játszó kis gyermekem, ékes Alember,

Kik Csepel árnyai közt a zúgó nagy Duna partján

Várnak emelt karral, s szomorú dalt zengnek utánam.

De fut időnk, szóval többé nem tartalak: ott fenn

Lát, s igazán vet sort a nagy hadak istene; víjunk!”

Így szólván nekivitte vasát. Mint tengeri szélvész,

Jött hatalommal az is, s fenn villoga, csattoga kardja,

Mégis alig győzé Kadosának elütni csapásit.

Kadosa öldöklő kezeit most összecsatolván

Rettentőn lecsap arca felé; nagy gyorsan elugrik

Hős Schedios, s ellentartván kikerűli halálát.

Amint félre szökik, megakad bal lába, s lebotlik.

Ottan hirtelenűl dőlt testét talpra segíti,

S bántott erdeiként iszonyítóbb arccal előáll,

Kettőztetve hevét, és kettőztetve csapásit.

De az erős ifjú iszonyúbban nyomja, szünetlen

Képe előtt villog gonosz élű kardja: megindul

A sisak is, zörög a páncél, s vasrongyai hullnak.

Nem türhette tovább e harcot nézni lovásza,

A nyilazó Phaëton, s a szívós hangos idegről

Gyors nyilat indított, Kadosát leterítni remélvén,

És rövidíteni ütközetét viadalmas urának.

Elröppent a nyíl; de hibásan vette irányát.

Épen emelte kezét Schedios, hogy hóna kinyílván

A vessző berohant, s szívét megjárta hegyével.

Ott tüstént lehajolt hős karja, homályba borultak

Arcai, s melle szorúlt; a vér pedig omla sebéből,

S bőven aláfolya nagy testén, s szép fegyvere színén.

A boldogtalanúl nyilazó maga gyilkos acéllal

Dúla saját kebelén, s leborúla urának előtte.

Már ekkor Schediost az erő elhagyta, leroggyant

Lábáról, s nagyokat csörrent vas fegyvere testén,

Kadosa visszariadt, s mint bálvány, álla helyében,

Látván a görögöt méltatlan harccal elesni,

És fájdalmai közt fetrengeni vére tavában,

Könnyre fakadt, s hidegűlt jobbját megfogva imígy szólt:

„Így kellett neked, oh méltó jobb harcra, kiveszned?

A reszketve jövő nyilnak gonosz éle ledöntött...”

Ám ha reád ily vég vala rendeltetve, borúlj le,

S istenedet vérző szívvel szólítva köszöntsed.

Mink ugyan a dalban híredre dicséretet osztunk;

Mert bátor szüvedet tisztelnünk illik; azonban

Elmondjuk, kezed is mint birta halálos acélát,

Mint ragyogál az erős napként csatatéri mezőkön,

Most pedig a hitlen katonának vesszeje ölt meg,

S bajviselő fejedet gonoszúl a földig alázta.”

Így szólott; de amaz meg nem hallhatta utósó

Szép szavait, s szomorú lelkét az egekbe bocsátá.

Kadosa lóra szökik, dárdát markolva kezébe,

S amint rettenetes képpel megy vissza serényen,

Látja zavart seregét gyengébb csapatokra bomolni,

Látja futó Dalmát dühödött Viddinnek előtte.

Ekkoron a kinyugodt paripát meghajtja vasával,

S megy mint fergetegek szárnyán a gyilkos erőszak,

Mely tör, emel, vagy aláz, s mindent fölforgat utában:

Úgy megyen ez, s az ölő seregek közepébe csapódik.

Ott az erős Lirmek csikorogva visz ellene dárdát,

De rohanó Kadosát ki nem állja; lehajlik előtte,

S homloka megtörvén, velejét vérével elönti.

Kermeli, és Radován, s Radovánnak vad fia Rollán,

S akik elébe rohannak, az útat elállni akarván,

Mind leborúl, s keserűn a földet rágva halódik.

Viddin is a szörnyű romlást közeledni gyanítván,

Dalmát hagyja, kinyúlt dárdával elébe vetődik.

Most valamint forró Lybiának puszta határin

Összemegy életölő agyarakkal két fene állat,

Úgy rohan a két hős egymást pusztítani. Elsőbb

Kadosa messze vetett karral mellére irányoz,

El sem véti, födött mellén megzörren az éles

Dárda, paizst tör, s nagy páncélát bontja hegyével:

Ellensége pedig szintekkor eléri hatalmas

Dárdájával emezt. Bemegy a vas Kadosa jobbján,

Megszegi köntöseit, s megtördeli oldala csontját.

De Viddin, mikor a nagy ütés mellére leszállott,

Nem tarthatta magát, leesett csörrenve lováról.

Kadosa űlt; de sebét szörnyen fájlalta, s lelankadt

Karjával dárdája legott a földre lehajlott.

Viddin megdöbbent, nagy pajzsa kihulla kezéből,

S a vas megromlott mellén, de nem érte seb. Így ő

Földre borúlta után erejét nem vesztve megállott,

Melle szorúlását hamar ébredt lelke felejté,

S visszarohant vérző Kadosát megvíni halálra.

Ekkoron ott termett Ámos, buzogányos Iparral,

És új fegyverben rettenő Dalma, kik őtet

Hármas erőszakkal leverék viadalmas urokról.

Ott ismét véres harc támada köztök, az álló

Bolgárok, s rohanó magyarok vetekedve csatázván;

Dalma pedig nagy bőrpajzsát mellére borítván,

A seregek közt vítt, s öldöklő kardja vasával

Visszacsapott gyakran, s mint könnyű sólyom azonnal

Elvesze Viddin elől fiatalkoru jó lova hátán.

Óva csatázott már a nagy bolgár is, erősen

Meg lévén szaggatva, s födő nagy pajzsa hibázván.

Ekközben fejedelmi Zalánt lángfürtü Preheszka

Ily keserű szókkal feddőleg harcra tüzelte:

„Fejedelem! minket te talán csak nézni hozál ki,

S fegyvereink fényét mutogatni, holottan az ádáz

Harc már rég kevereg, s ezereknek hozza halálát,

Jer, vagy ugyan többé nem várok semmi vezérre,

S elrohanok, valamerre szivem, valamerre szemem visz.

Szükségem sincsen népedre; van, aki kövessen.”

Így szólott, s vele, mint medvék barlangja, morogtak

Gyermeki, s apró lángszemök a harcokra sugárzott.

Erre pedig fejedelmi Zalán ily szózatot ejte:

„Ily keserű szókkal kívánsz-e csatázni Preheszka,

S hogy fejedelmed alább szállott, nem tiszteled őt már?

Ám legyen; inségem poharát kiürítem egészen.

Én ugyan a hadakat nem akartam nyugva követni,

De Viddin tiltott, s mondotta vitézi szavával,

Hogy mig fenn rezegő dárdáját, s népe nyomultát

Láthatom, a csatatért távolról nézve kerüljem.

Most rohanó népét látom keveredni, s hanyatló

Dárdáját lassúdni; ...megyek, kell mennem utána.

Jer te is, és villámkardoddal nyisd meg az útat.”

Igy szólott, s keseredve legott a zajba merűle,

S most az egész síkon szörnyű rohanással az egymást

Öldöklő népek szemközt rivadozva rohantak.

Ment fejedelmi Zalán, s ellenben népe Zoárdnak;

Ossa vidéki Philó szemközt vala istenes Unddal.

Két részről pedig a bolgárok csillaga, Viddin,

S a széllel rohanó Hermes veszedelmes erővel

Keltek elő, s egyszerre, miként a felleg esése,

Rengő dárdákkal harcos magyarokra rohantak.

Hangzott ég, és föld, és messze morogtak az öblök.

S most iszonyú képpel Ármány is előkele újra,

S amint hozta setét népét, s sikra leszállván,

S ellene szikrázó kardját nyujtotta Hadisten,

Megmozdúlt a föld, sziklái remegtek alatta,

S a daliák képén iszonyító sárga halál ült.

Oh most villanj meg rejtett hadi szikra szememnek,

Mely nagy századokon mélyen sűlyedve borongasz,

Villanj meg, s láttasd harcát két isteni karnak! -

Hogy kacagányos Etét megtartá kardja Hadúrnak,

Ármány megdühödött, s titkon forralta boszúját,

Most hallván a bús diadalt, fölkapta halálos

Dárdáját, s barlangjából dörmölve megindúlt.

Nem vala még soha rettentőbb, nem kárhozatosb még.

Mátra nehéz ormát fölütötte ropogva fejével.

Fergetegek voltak zúgó nagy szárnyai; képe

Emberevő sárkány. Így jött, vagy mászva, holottan

A föld megsűlyedt nyomain, vagy szárnya suhogván

Fölkele, s vérlángú taraját magas égig emelte.

Benn pedig égő gyomrában nagy sziklahasábok

Hánykódván, mereven vas tagjai összecsörögtek;

Jobbik körmében felleg dárdája világolt.

Igy fölemelkedvén, már szinte Hadurhoz elére,

De mikor az villámkardját csattogva lenyujtá,

Visszaesett, és mászva futott a földön előbbre,

Mint valamely nagy bérc, mely a sík földre leomlik.

Órjás képében vele volt a Félelem, és a

Megnehezűlt Átok, mely hogy mene, messze kiszáradt

A növevényes föld, s fa, virág meghervada utján.

Nagy vala mindkettő, de nagyobb a Félelem. Ennek

Árnyékként egekig nyúlt vékony termete. Sápadt,

És beesett arcán borzasztó álmok ülének;

Mert látszatján kül nem volt rajt’ semmi valóság.

Lábai ingadozók, s magasabbak az ormi fenyűknél.

Így volt a síkon sokszor bujdosni szokása,

Hol hamar Alpárnak megjárván néma határit,

Pórokat, és fiatal baromőröket éjjel ijesztett.

Most a hadba vegyűlt e nagy kísértetes árnyék,

S ellenségei Alpárnak rettegve kerülték.

Életölő szemmel ment lassan utána az Átok.

A vezetők bátor szavait megnyomta szavával,

Mely fene torkából mélyen hangzik vala, s tompán.

Hasztalanúl riadoz kürtöd, Lehel, a hadak immár

Nem hallják hangját, és nem buzdúlnak utána.

Mindent eltemet, és leszorít a szörnyeteg Átok.

Jő a Zűrzavar is. Fél ló, fél ember, erőtlen

Árnyékkép; de vezérképen futos a magyarok közt.

Ölnyi vasas buzogányt forgat zuhogatva kezében,

Durva fején borzas süveget visel, és daru-tollat,

Benne hazugsággal folyvást küzd, s veszt az igazság.

Nyelve csalást árúl. Így jár a szittya seregben

Tétova, űz, s biztat, rémít, és ösztönöz; erre

A sereg oszlani kezd, sorai szakadozva bomolnak,

Így a többi gonosz csapat is keveregve kiszállott,

S a rohanó hősnek remegett markában acéla.

De közelíte Hadúr, s megvágta hatalmasan Ármányt.

Szikrázott a kard, amint lemerűle nyakába,

És rengett az egész környék. Amaz ördög erővel

Tagjait összeszedé ismét, s még álla erősen.

S mintha heves déltől szájt nyitna vad éjszakig a föld,

És azon örvényes torkokkal üvöltene, bőgne,

Úgy bőgött, s az egész levegőt bőgése betölté.

Másodszor köddárdáját szétverte Hadisten,

S hasztalanúl ismét vagdosta, hogy összebomoljon

Termete. Összeomolt, és újra felálla keményen.

Rettenetes csörgést tettek vas tagjai, szája

Folyvást zúga, s magyar hadakat rémítve szavával.

Ekkoron isten erős kardját hüvelyébe taszítá,

S messze kinyúlt, s markát viharos Tátrára vetette.

Ott a nagy sziklát csikorogva kitörte tövéből,

És emelé magasan, mint szinte az égi kaszások

Fénylenek éjenként, onnan pedig egyben ereszté

Rettenetes karját, s Ármányt megütötte kövével.

Röpdöse már a Rém, s körmét istenre mereszté,

De mikor a nagy szirt roppanva leszálla fejére,

Földbe lapult, s iszonyú torkán morgása megállott.

A hadak istene most ráhága, s tiporta boszúsan.

Lába alatt Ármány vas tagjai összeszakadtak,

Széllel gördűltek töredéki; de nyögve, remegve

Ingott a föld is, s két sarkai összeropogtak.

A Rémet pedig elhagyták gyors szárnyai. Eldőlt

Isten alatt bérces nagy termete. Félelem, Átok,

S társaik isten előtt mindnyájan omolva futottak.

Ő legutól iszonyú kínnal terhelve megindúlt,

S visszaröpült egyedűl nyomorult rosz lelke pokolra.

Isten is a harcok mezejét elhagyta serényen,

S ment ragyogó diadalmával hév déli napon túl.

Ott fényes kapuját kinyiták magas égi leányok,

Megtörlék kezeit, s izzadt szép homloka térét,

Ő pedig a nagy fegyvereket villogni hagyá még,

De nem csattogatá, kékes fellegre bocsátván.

Víg lett mostan az ég, boltját nem vonta be felhő,

S lassan zenge körűl a forgó többi világok

Ezrede, s hűs szellő játszott a nap sugarával.

Csak maga küzdött a nyomorú föld, rajta halandó

Emberek egymáshoz gyilkos viadallal omolván.

Csak maga nem nyugodott, s fiait keseredve viselte,

Akiket ő szült, és kebeléből fényre bocsátván,

Nem táplált egyiránt. Gőzölgő véröket itta

Most, s fölszáguldott pora lett temetője sokaknak.

Gyászos az ütközetek folyamatja. Halálos erőszak

Járja kemény sorait, s ordító fergetegekként

Benne vitéz seregek mind vesztig emésztik el egymást.

Hangjától iszonyút csendűl a kényre szokott fül,

S kedvetölő vérképeinek látása, s kietlen.

Bár a nap delelő sugarát megelőzze világgal

S könnyü sebességgel, míg a harc vészeit és a

Küzdők tetteiket híven kíséri dalával,

Fárad az elme; de ők el nem fáradva dicsőség

Vérbe borúlt mezején hadakoztak urára hanyatló

Alpárnak, rád, büszke Philó, rád, szívtelen Ármány,

S aki vadabb vagy még, tereád, nagy haemosi Viddin.

Oh ha talán vagytok, kik meghallgattatok eddig,

El ne ijedjetek, a hadakat nem folytatom én most.

Párducos Árpádnak mint romlott nemzete, miglen

Kardja Hadistennek gonosz Ármányt meg nem alázá,

S a búsúlt daliák harcát nem mondom el; innen

Bodrogköz csendes szigetébe kivánkozik elmém.

Puszta az: al mezején nem hallatik édes enyelgés,

Nem dobog emberi láb. Ormán bús szellet üvöltöz,

És megürűlt hajléki világtalan állnak az éjben.

Hol Huba, fürge Bodor, hol vannak Hajna Etével?

Kérdezitek; mert messze hagyám kétségesen őket.

Hol van gyenge Szömér? Hadrontó Tűzima hol van?

Elmondom, s megeredt szavaimnak szűnete nem lesz,

Míg nem hirdetek új örömet Bodrogköz urairól,

Kedvesek ők nekem is, kedves vagy Hajna, te főkép,

Szűz hajadon, szép szőke fodorhaju lánya Hubának;

Mert te, midőn nyugszom, hitető álmomhoz is eljősz,

És köszönöd, hogy szűz ajakidról, s szőke hajadról

Édes szózatokat mondék, s kacagányos Etéről,

Aki erőre nagy a harcban, szépségre legelső.

Ezt köszönöd, s ekkor látom megnyílni szelíden

Bíboros ajkaidat, s füleim lágy hangidat érzik.

Ekkoron a havazó karokat meglátom, az égből

Isteni szikra gyanánt szállott szem tiszta világát.

Délnek völgye, szivem titkának régi hazája,

Dél völgyében is ily tüzes a lány szép szeme. Rajtam

Nem könyörűl; de megöl ragyogó sugarával utóbb is.

Vagy hova vesztem el így?... Megtérek Hajna, tehozzád.

Hű Szakadár hogy Hajna után mind hasztalanúl járt,

Visszakerűlt szomorú lépéssel az éji tanyához.

Ott még ősz Huba szendergett, és nyugtos ölében

Gyermeki összevetett fejjel szép álmot aludtak,

S alva körűlfekvék tetemét bús gyenge cselédek.

Erre hogy ért Szakadár, el nem hallgathata, mélyen

Vette sohajtását, s így monda keserves ajakkal:

„Alhatol oh Huba? Sőt alszol feledékeny eszeddel.

Nem kérded többé, hol van deli Hajna; de kelj föl,

Lásd, hogy reggeledik, s Hajnának reggele nincsen.”

Szólt, és fölrázá. Kele az, s hallotta beszédét,

És álmos kezeit Hajnának utána vetette.

Hajnát nem, de lelé két gyermekit alva ölében.

Mégis nem vala most lelkének búja emésztő.

Sejtve, hogy égből jött, hitt a magas álomi képnek.

Lassan elindítá magzatjait és bizakodván,

Égi remény hangján szólott vala gyenge szivökhöz,

És azok elhitték szavait, szaladoztak utána.

Ő pedig a gondos Szakadárral előre sietvén,

Messze ható szemeit hevesen járatta tanyáján.

Már odaért. Épen vala mindene. A dühös al nép

Vad rohanásában kikerülte lakása határit.

Mindene visszakerűlt, maga Hajna hibáza közűlök.

Újra nagy aggodalom szállott lelkébe Hubának;

Nem nyugovék, hanem a környéket messze bejárá.

„Hajna hova tüntél?” mondá. „Deli Hajna!” kiálták

Kis Bodor, és a gyenge Szömér, s zajgottak utána.

Nem jöve az; de kik a sűrűben rejtve maradtak

A láz pórok előtt, ismert hangjára kijöttek.

Jött nagy Elem, Csákány, hadrontó Tűzima eljött

Végtire, s szörnyü kezét nyujtá keseredve Hubának.

Mint mely szikla felét az idő vas karja letörte,

Oly vala ő, balról meg lévén termete rontva.

Nem látszott, örök éj üle fényén! bal szeme; képe

Fél vala csak, fele a dárdától összezuzódott.

Még tetemén látszott csak erő, és szikla szabású

Vállain, és karján. A pórokat ő maga kétszer

Visszaveré hajlékától. Harmadszor előlök

Nem gyáván, gyilkos karral hátrála, levervén

Négy hegyi pásztort, kik bizakodva rohantak utána.

Most is nem jött ő, mint akit bú, vagy ijesztő

Gond bágyaszt; haragos lépéssel jött le hegyéről,

Mint ki az ellenség jövetét óhajtja szivében,

S mostani kényesedett fiakat fél szemmel is ölne.

Nem volt kápa fején; de halálos szálfa kezében.

Úgy jöve, és komoran nézett a puszta lapályra.

Majd hogy elért Huba társához, könny omla szeméből,

S zordon erős ajakán iszonyún ily szózatot ejte:

„Haj! Huba még mi gonosz, mi csapás van hátra? nagy ádáz

Harcokat eltürtünk, s nincsen nyugodalma fejünknek?

Hajdan azért győztünk Álmosnak idétte Kiónál,

És Munkácsot azért, csak azért nyerhettük el Ungot,

Hogy buta pórok előtt, nem hős seregeknek előtte,

Bújuk az erdőket, és napfényt nézni ne merjünk!

Gyűlölöm életemet, nem, hogy csuffá lön ez orca,

Sem, hogy bal szememet komor éjszaka rejti; de bánom,

Átkozom a napot is, melyben a tábor öléből

Félre henyélni jövék; hiszen a vasat elbirom én még,

El, csak volna, az ércdárdát tíz rétü paizzsal,

És magam egy sereget, jőjön bár, fölverek itt is.

De nincs fegyverem is. Fiam elhordozta magával,

Egy fiam, és vele elmaradott harcában örökre.

Boldog! hantja fölött elmennek az esti fuvalmak,

Megrázzák füveit; de nem őt a sír fenekében.

Apjának nincs enyhelye még. Vénsége utóján

Dúlt hajlékában nincs semmie, semmie sincsen!

S őszűlt fürteivel szabadon csapodárkodik a szél.”

Elvégzé. Amaz, a hegyhátnak végi lakója,

Megbúsult szavain, s szomorún így monda viszontag:

„Romlunk már nagyon, oh bajtársam, Tűzima, romlunk,

S nem maradott egyebünk lemenő napjainkra panasznál;

Mégis mely bajokat mondasz terhedre, azoknál

Több az enyém százszor, keserűbb fájdalma szivemnek.

Vagy mi az, ami reád jöhet, és több volna halálnál?

Sőt halnod sem gyáván kell. Iszonyodva tekintik

A pórok karodat, s nagy erő kell, hogy te ledőlhess.

És ha ledőltél, nincs ki utánad sírva kiáltsa:

»Kelj föl apám! ocsmány férjnek keze fekszik ölemben.«

Nincs ilyen, nincs aki reád félhalva omoljon,

Akit szellemed is borzadva kerüljön az éjben...”

Én többszörte halok, s kínomra marad meg az élet.

Aki előbb ezerek közt voltam karra legelső,

Nem birom a dárdát, kifutok keseredve lakomból.

Magzatimért is futnom kell. És mégis azoknak

Szebbike, főbb örömem, kimarad tévedve nyomomból.

Éjszaki honjából eljő a kellemes Álom.

Hasztalanúl jövök el tündér képének utána.

Nem közelít Hajnám, Hajnának nyomdoka sincsen,

S a heves aggodalom nyilalásai ölnek el érte.”

Jól el sem végzé, hogy nagy dobogási robajjal

Pór csapatok jöttek több részről, melyre sikoltva

Összefutott a két gyermek. Maga Tűzima állott,

Mint az erős kőszál, semmit sem féltve helyében,

S néze hová üssön, s fölkelt a szálfa kezével,

Nem késett sok időt. Mely nép már legközelebb jött,

Arra rohant, s zivatar hangján ordíta elébe:

„Haj! hiszen ezt vártam, por férgei, még csak ez egy volt

Szíves imádságom, hogy nappal lássalak, íme

Meglátlak most, s e látásomat el nem eresztem:

Sorra kemény áldást mondok fejetekre botommal.”

Így szólott; de azok zavarogva megálltak. Azonban

Bodrogköz tele lett pórral, s Huba közbeszorúla.

S hogy látá, nincs semmi segéd, biztatta szorongó

Gyermekit, és kardját még ép baljába szorítá.

Rejtve maradt kebelén tépő gyötrelme szivének,

S úgy mutatá képét, valamint mikor ezrek előtt a

Vér mezején Susadal fejdelmit verte Kiónál.

Ehhez tiszteletes kora, és atya léte nagyítá

Bánthatlanságát; s vele Csákány, és Elem ott volt

Mint hegyen a rég múlt századnak tölgyei állnak,

Villámot, zivatart elvárván bátran, azonban

Illattal viselős ibolyák nyilnak ki töveiknél,

S a fiatal tölgyek meg sem rendülnek alattok:

Úgy a régi csaták győzői hatalmasan álltak

A két gyenge körűl, várván az erőszakot. És ha

Ellenség szív, ha kegyesség volna parasztban,

Megszűnnek vala itt; de doronggal, görbe kaszákkal

Jőnek azok, s Szakadár csak alig tarthatja meg őket.

Szidva riasztva körűlszáguld, s kelevéze hegyével

Döfdösi a közelítőket. Majd gyorsan odábbáll,

S visszakerűl ismét, s rontóbban ereszti ki karját.

Már ötször szágulda körűl, már Tűzima botján

Soknak vére lefolyt, s hét élet alutt el örökre.

Ekkor Csongorral közelített a temető had.

Jött Ete, s megmozdult rettentő jobbja legottan.

A ragyogó kardot markába ragadta; de elsőbb

Szólt szerelem hangján a szőke fodorhaju lányhoz:

„Hajna te, szép örömem, a harc veszedelme ne érjen

Tégedet, a hegynek tetejére lovaddal eredj föl,

S várd be, mig a környék dúlói elesnek előttünk.”

Még el sem végzé, már Tomboli tudta mit érez,

Megmozgatta fejét, s mint a jó gondolat, úgy ment,

S a hegy legmagasabb tetejét Hajnával elérte.

Most ezek a szigeten zajgó népségre ütöttek,

És Csongor mene társaival, hol látta ijesztő

Tűzima szálfáját lezuhanni halálos ütéssel,

Rá pedig a szaladó népet hadakozni kövekkel.

Arra rohant; de Etét szilajító gondjai vitték.

Mint mely villám a felhőt csattogva hasitja,

Úgy mene szörnyü sebességgel. Csapdosta, tiporta

Akiket ért, s élők, holtak düledeztek előtte.

Csakhamar a nagy tért befutá öldösve, zavarva.

Majd itt, majd meg amott csattant meg fegyvere, s ez már

Harc sem volt, hanem irtózat, magas égbe kiáltás,

S a réműlve futó pórok veszedelme, halála.

Sokszor, kik szabados menedéket lelni reméltek,

Visszariasztattak rohanó kacagányos Etétől,

S nyögve el-elhaltak, ha közel szágulda fejökhöz;

Ő pedig egyre veré őket, s nem lelte nyugalmát.

Mint megyen a nyihogó ménesnek büszke csikósa

Bogláros paripán lovait téríteni; úgy ment

Hős Ete, s a szaladók csapatit mind összeterelte,

Hogy keze súlya alól csak egy ember lelke se vesszen,

Aki előbb számot nem adand kedvelteiről, az

Ősz Huba életiről, s bodrogközi többi lakókról.

Már sokat egybezavart, kikhez, hogy utószor elére,

Összerogyott a ló huzamos futtában alatta,

Melyre vadabb lőn még, s így szólt, keze, kardja mozogván:

„Hah! nyomorúlt férgek, ki hozott ide títeket is még?

Vagy hogyan öljelek el, hogy emésszem lelketeket meg,

Ha Huba veszni talált, s Bodrogköz előbbi lakói?”

Szóla. Nem értették; de remegtenek a buta népek,

És az ölő ifjú lábához sírva borultak.

Az pedig a ragyogó kardot már fogta fejökre,

Hogy vallják ki Hubát. De Hubát meglátva, legottan

Szűnt dühe, s a ragyogó kardot hüvelyébe taszítván,

Öldöklő jobbját szivesen nyujtotta Hubának,

S társainak, s a gyermekeket kebelére szorítá.

Ott az öreg bajnok nem örűlt még teljesen, és már

Ajka kinyílt, hogy Hajna baját panaszolja Etének;

Az pedig őt megelőzve imígy ejtette beszédét:

„Hadban előszűlt hős, bajainknak vége szakadt már.

Szüntesd meg szomorú lelkednek gondjait: ott áll

A hegynek tetején egyedűl deli Hajna leányod.”

Akkor az ősz fölemelte szemét, meglátta leányát,

Elnémúlt örömén, s köszönettel Etére borúla.

Csongor is elvégzé harcát, és sorra kötözte

A rabokat, hogy több kárral ne jöhessenek ismét.

Tomboli a dúlás közben Hajnával alább jött,

És a hegy közepén leborúla egy almafa mellett.

Hajna leszállt hószín lábával az ifju füvekre,

És megörült Ete látásán, ki halálos erővel

Járta meg a szigetet, s feje, s bajnoki karja kitetszett.

Látta rohantában, s döntő erejében az ifjút

A deli lány, s megörűlt, s elbámúlt szörnyü hatalmán.

Jobban örűlt még, hogy nyomban meglátta Hubát is,

S gyenge Szömért, s a fürge Bodort kapcsolva kezéhez.

Akkor Tomboli fölkele, és így szól vala hozzá:

„Asszonyom! a bajokat kikerültük. Nincsen ezentúl,

Aki reád haragos karját nyujthassa; de boldog

Léssz az erős kebelén s örömidnek napja soká tart.

Mégis az elmultról ha szivednek kedves az emlék,

Tartsd meg aranyszálát a bús tündérfi hajának.

Szép dolog a szívnek boldogtalanért is epedni,

S még valahára talán veszedelmed ijesztene: akkor

Vedd azon emléket, s délnek tájára lobogtasd.

Megjövök én tüstént: szél, villám nem jön előbb meg,

Megjövök én délről, s biztos menedékre kiviszlek.”

Monda siralmasan, és eltünt a híg levegőben.

Ment közel a nap alatt, s a nap hallotta uráért

Gyenge süvöltését, s az egek kis csillagi hallák;

Hajna pedig szomorú hálával néze utána.

Fényes aranyszálát pihegő kebelére bocsátá,

S szánakodás hangján ily szózatot ejte szelíden:

„Tégedet oh tündér, hogy menteni földre leszálltál,

Elrontott az erős isten, s most szertevetődvén,

A nagy egek színén lebdes szép tagjaid árnya.

Szörnyű végzetedért nem elég kis könnye szememnek,

S gyenge az én panaszom napodat meg’ visszaidézni.

Téged azért nemződ nem lát tündökleni többé

Hajnali fényében, sem anyád nem nyujtja kezét, hogy

Bánatos orcádat harmattal mossa vidámmá.

Mégis enyészted után ha van árnyékodban is érzés,

Lásd, hogy az emlekező lánynak, noha boldog egészen,

Kedvese karján is megtisztel néha siralma -

De te vészéséért engem sanyarítva ne büntess,

Istene hősömnek! soha én nem kértem ohajtva,

Hogy dél fényes egét tündér odahagyja miattam,

És gyermekkorom álmaival szívemre boruljon.

Nem kértem; de nagyon kívántam, imádtalak érte,

Hogy valahára erős karral deli bajnok öleljen.

És megadád, Ete, hadzavaró deli bajnok ölelt meg.

Most mikoron boldog napjaimnak kelne világa,

A boldogtalanért, hogy az értem romla, ne büntess.”

Így végzé, s szemeit levoná a kékes egekről.

Nem mulatott: szívét a földhöz huzta szerelme,

Arra, hol örvendő képpel rá vár vala apja,

S a kis testvérek, hol hős Ete teljes erőben

Büszke magas fejjel fölségesen álla közöttök.

Ment szaporán, s legelőbb Bodor utját állta Szömérrel.

Csókolták, karján csüggöttek, sirtak, örültek.

És atyjokra vivék. Az hogy kebelébe fogadta,

Épségén megörűlt, s örömét ily szóra fakasztá:

„Látom, kétségem sincs benne, leányom, az égből

Szállt kezek ápoltak, s az öreg katonára tekintvén

Égi Hadúr küldött tévelygésidre segédet.

Áldassék neve! sokszor rám ontotta kegyelmét,

Most a legfőbbet, hogy téged visszavezérlett,

Aki öregségem napját föltartsa szemével,

S az ha leszállt egykor, testvérinek anyja maradjon.”

Elvégzé az öreg, s teljes lett álma. Leánya

Megcsókolta kezét, és kedveze, szóla, mosolyga,

Mint csókolta előbb, s vala szólni, mosolygani kedve.

Majd pedig elválván, a hős karjára füződött,

S állt mellette, hogyan fiatal szép kerti fa mellett

Áll a völgyi virág, s ráhajlik az esti szelekkel.

Szűz feje ott a fát gyengén megfekszi, s puhán nőtt

Lombja közől a hajnallal pirosodva kifejlik.

Hajna is igy hajlott a hős kebelére fejével,

S nem vala nyugta soká. Amint már visszamenének,

Egy fia vesztett pór rejtekből űzte boszúját,

Látta fiát a síkon elesni Etének előtte,

Most meghuzta magát, s kopját vete rája boszúsan.

Vélte, talán őt, vagy lánykáját lelheti, s akkor

Lelke nyugodtabb lesz. És ment a kopja suhogva,

Vitte halálos erőszakkal boldogtalan élét.

Észrevevé Ete, s Hajnáját elvonta előle.

Gyilkos szer! hova indultál? Nem Hajna szivének

Termett a te vasad; de halálúl terme lövődnek,

Aki ha el nem ereszt, fia utján nem megy alunni.

Im lemerűl a kopja kemény fagyökérbe hegyével,

És rezzenve megáll; de az izmos pór fut. Az élet

Kedves lesz neki, és fut ijedve. Utána hevülten,

Mint zúgó zivatar, fut hős Ete, s űzi, riasztja.

A hegyen ők szörnyű dobogással messze szaladtak,

Jóval előbb a pór, mindig közelítve az ifjú,

S öldöklő jobbját fölemelve halálos ütésre.

Egy nagy szikla feküdt, szabadon, sűlyedve, középen,

Végső oltalomúl dühösen nekidőlt az erős pór,

És meg is indítá rohanó kacagányos Etére.

A gyors bajnok után Bodor is futa nyugtalan ésszel.

Most a rettenetes sziklát meglátva sikoltott:

Kit hogy halla emez, az eső sziklának előle

Nem futa, megtartá bajosan, s más utnak ereszté,

És a szikla szakadt iszonyú robogással, az alsó

Bokrokat, és fákat csikorogva lehordta, mig a mély

Völgybe legördülvén iszapos lágy földben elűle.

A pór addig előbb kele, és folytatta futását,

S szinte elért a hegy tetejéig, hol feketéllő

Rozzant vén sziklák oromúl tornyozva fölálltak.

Nem késett, a sziklákat megmászta; de jókor

Ott termett Ete hős, lábát megfogta kezeivel

S rajta nagyot rántott. A pór a szikla kiálló

Szálát áltölelé, s nem esett le; de a nagy erőtől

Termete megroppant. Még egyszer húzta meg a hős,

És a nagy kőszál leszakadt a pórra ropogva.

Halva marad nyomorul, vérét velejével elöntvén,

S a tört kődarabok mellette zörögve futának.

Nagy zavar, aggodalom volt lenn; de előttök ezennel

Megjelenék Ete, s fenn űlt a kis gyermek ölében,

Melyre oszolt a gond, s öröm állott vissza helyébe.

Már mindnyájan az ősz Huba hajlékához elértek,

S mindenik éhét és szomját hevenyében elűzé.

Kedvre derültek az ősz daliák; mert bajnak utána

Édesb a lakozás. Hadrontó Tűzima képét

Mint lehetett, kividámította, s haragja megenyhűlt.

Félretevé a nagy szálfáját, s szálfája helyett a

Sorba kerűlt ragyogó nedvű kupa forga kezében.

Ily lakozás közben Huba szólította fiát, és

Hegyre futásáért így feddődék vele, mondván:

„Gyermekem a te időd nem jött el, még te veszélybe

Oktalanúl ne szaladj. Ha korán elrontod erődet,

Nem lesz azon korban, hol többnek kellene lenni.

Majd ha karod dárdát birhat, s a kengyelig érnek

Lábaid, a hadakat bizvást megjárhatod: addig

Ódd magadat bajtól, ne rohanj vesztednek elébe.”

Így feddette fiát, s annak beborúl vala képe.

Síra, hogy a dárdát nem bírják karjai, s lába

Még kengyelbe nem ér. De örűlt neki Tűzima, s hítta.

Amint hozzá szólt, megijedt a gyermek először

Zordon hangjától, később lábára fölűle,

S félve vevé kenyerét hadrontó szörnyü kezéből.

Csongor előkele most véres feje könnyü sebével,

Kit hogy láta Szömér, s deli Hajna, kötözni siettek.

(Mert ilyen kezek ápolták a bajnokot akkor.)

Hajna törölte sebét, s vérét elmosta szelíden

Ifjú arcairól, s a sebről félresimítá

Szög haja lágy fürtét. Hozzá jött gyenge Szömér, és

Írt köte rá, és a bajnok megörűle sebének,

És mosolyogva hajolt a gyenge kezeknek alája,

Akit egyébként nem könnyű illetni erősebb

Karnak is a viadal mezején, s elvárni veszélyes.

Most csendes vala, és hozzájok nyájasan így szólt:

„Szőke fodor haju lány, s te mosolygó barna leányka,

A sebeket ti nagyon kegyesen kötitek be, azért ha

Még sebeim lesznek, hozzátok térek azokkal,

Vagy magam is könnyű sebet ejtek testemen önként,

Hogy ti bekössétek, és annak lelkem örűljön.”

Így szólt, és amazok pirulának, társi dicsérték.

Félrevonult ezután, s egyedűl lön Hajna Etével.

Messze terűl a sík tájék szemeiknek előtte,

Bodrog alattok megy, csillámos habjait űzvén,

Kedvez az ég, suhogó szeleit lassúdan ereszti.

Némán áll a hős, szeme Alpár tája felé vész,

S aggodalom hangján hozzá deli Hajna imígy szól.

„Hős, ha szavam téged nem bánt meg, az este közelget,

S még te nyugodt nem vagy: van kedvesb titka szivednek.

Messze kivánkoznak rettentő karjaid innen,

S Hajna tüzes szemeid látásán nem mer örülni.”

Végezi; szép Ete hős tüstént így válaszol erre:

„Nem vagyok én, oh Hajna, nyugodt, és karjaim innen

Messze kivánkoznak; de ne aggódj: titka szivemnek

Nincs, ezután sem lesz, mely kedvesb volna szivednél.

Alpár vérengző viadalmai gyujtanak engem;

A harc híre után lesz csak nyugodalma fejemnek;

Mert tudod, a magyar itt harc nélkűl nem tud örülni.”

Így szóltak. Távol pedig Alpár puszta vidékén

Véres harc vala még, s iszonyú morajával eget vert.

Ekközben lassan futa már a déli verőfény,

És nyugatot közelebb kezdette hevíteni lángja,

S még folyvást dühödött a harc, s vérizzadozással

Mérgesedett daliák egymást fene búban emészték,

És mig erős Isten dühös Ármányt meg nem alázta,

Vert vala rohanó seregek nagy része, s zavarban.

Itt fejedelmi Zalán Kundot megnyomta hadával,

S a lobogós Csörszöt; vele volt a spártai Hermes,

S mint kirepített nyíl, haladott, hős népeket űzvén.

A két hadvezető állt még, s tüzesedve merész Kund

Vissza Zalánra csapott. Megrengett sárga sisakja,

S bús csengése riadva hatott viselője fülébe.

De hamar a nyilazó Krallin, s lángfürtü Preheszka,

A daliás Kundot leverék fejedelmi Zalánról.

S fürge lovát nyilazó Krallin vesszője megölte.

Ott a bátor hős, megbúsúlt lelke tüzelvén,

Csapdosa szerte, s futó népét harsogva kiáltá;

Akkor Hermessel harcolt fia, s meg-megakasztá

Vad rohanásában. Mint két hegyes éktelen árboc,

Látszottak nagy dárdáik, s mikor összecsapódván

Egymást rontották, recsegett a nagy fa kezökben.

Nem lehetett Csörsznek leteríteni spártai Hermest,

A lobogós Csörszöt nem tudta ledönteni Hermes;

Néha kimozdítá; de merészen visszacsapott az,

És megdöbbenté haragos vad képe az űzőt.

Senkinek a lobogós Csörsz nem hátrála csatáin,

Nem hátrált most is; de mikor hadi népe futamlott,

S atyja szavát hallá, mene ő is. Utána zörögve

Vitte hadát Hermes, s rengő dárdája nagy ércét.

Csörsz hogy Kundhoz elért, biztatta fiúi szavával,

S végtelen örvényként mindent leteríte körében.

Ellenben rohanó Hermes, s lángfürtü Preheszka,

Víttak erőszakosan, s vérengző harc leve köztök.

Víva körűl a népség is, s nagy zajt üte, s hullott,

Mint szelek indultán elhullnak az őszi levelkék.

Kadosa ekközben belső szekerére borúlva

Sínlődött sebein; de leginkább harca szünésén.

Ekkoron elhagyván harcát, jöve nyalka Zoárd, és

Lágy testvér hangon szomorú bátyjához imígy szólt:

„Bátya! miért vesznél te dicsőség nélkül előttem?

Lásd, gonoszúl fordúl a harcon csalfa szerencsénk:

Elviszlek tova, hol csata nincs, s kéjedre pihenhetsz,

Én meg visszajövök meghalni, ha végnapom eljött.”

Erre kemény lelkű hős bátyja viszontag imígy szólt:

„Óh mért szólsz nekem ilyet öcsém, testvéri kezeddel

Mért inkább a földbe nem ölsz, nem fojtasz el engem?

Menj, a nagy bolgárt népemből hídd ki, s boszúlj meg.

Őtet imént dárdám leütötte; de melle vasával

S pajzsa nyomásával jókor kikerűlte halálát.

Engem azonban elért súlyos dárdája födetlen

Oldalamon; de azért meglátsz a harcokon engem:

Csak te rohanj most, s véremnek vasad állja boszúját.”

Így szólott; amaz is szavain nem késve megindúlt.

Vitte hadát iszonyún, iszonyúbban vitte acélát.

Máris erőtlenűl hátrál vala Kadosa népe,

Őket Viddinnek bátor katonái szoríták,

Bár Viddin maga nem vala itt. Maga a seregekhez

Ment legelőre, hol a hadat űző párducos Árpád

Küzd vala, s a seregek ritkulva bomoltak előtte.

Ő oda ment; de nevét a hős ordítva kiáltá,

S a rohanó bolgár sokaságnak elébe vetődött.

Ott haragos hangon Viddint többszörte kiáltá,

S véres utat töre kardjával. Levetette Berinkát,

És Tivarót s Rohemet lassúvá tette sebekkel.

Volt egy Ronka nevű bolgár, alhadnagyi tisztben,

A nagy Viddinhez termetre, ruhára hasonló,

S bár nem is olyan erős, de merész, és küzdeni termett.

Ez hogy népe között szágúldani látta Zoárdot,

Arra csapott: „Viddint nyomorú te, mi végre kiáltod?

Itt van most, rettegj, s érezd meg karja hatalmát.”

Így szólván nagy dárdával megütötte Zoárdot,

S rojtos pajzsa felét letöré. Mind hitte csalódva,

Hogy Viddin harcol. Viddint ordíta Zoárd is,

S hitte, de nem réműlt, hanem elnémúla keserves

Mérgében, s odaugratván megszúrta halálos

Sebbel erős mellét, s vérét ontotta szivének.

Ronka legott megszűnt, s elhajlott büszke fejével.

Rajta örömbe merűlt győzője; de búsan üvöltött

A bolgár sokaság, s réműlten elálla körűle.

Tas hátul szemesen minden mozgásra vigyázott,

S merre kevergő nép csüggedve vezértelen állott,

Ott termett tüstént, és közbevetette hatalmát.

Szinte nem is tuda most hova menni, holottan ijedve

Ármány lelkétől, több részről engede a nép.

Mégis legzajosabb harcot kezdett vala Hermes,

S a fejedelmi Zalán, s iszonyú katonája, Preheszka,

Hol mikor a szomorú zengést hallotta, serényen

Vitte feléje hadát. De Philó a várasi zászlót

Szerte lobogtatván, szaporán mene, mint az ölő nyíl,

S gyújtogatá népét, s rontotta az ellene vágót.

S most vala, hogy magyarokra rohant a szűtelen Ármány.

Ingadozó fejjel csak alig viva része; nagyobb rész

Már futa, s visszacsavart paripán mellőzte csatáját.

Csak maga nem rettenve megállt a párducos Árpád.

A dühödő Rémnek helyt nem hagya büszke szivében;

Küzde, s dicső feje rettenetes mozgással emelte

A rezegő tollat, s tündöklött isteni kardja,

Mint lobogó mennykő. Hogy azonban látta bomolni

Visszafutó hadait, megfordította hatalmát,

És keserű szívvel mene vissza, holottan elérte

Őt rohanó Viddin, s így szólította kevélyen:

„Futsz-e vezér, nyomorúlt latroknak büszke vezére?

Fuss bár, eltemetem nevedet, s e dárdavas átjár

Testeden, és félénk szivedet megmetszi hegyével.”

Így szólt, s a feketés nagy dárdát szörnyen emelte.

Jól hallá e zajt, el sem futa tőle nagy Árpád,

Mint más futna, kit asszony szült félékeny apától.

Nem futa, megfordúlt, s nagyságos homloka látszott,

És csak alig látszott, már villoga, csattoga kardja,

S a rohanó Viddint megszédítette csapása:

Így fordúl meg az égi vihar nagy tengerek árján,

Így fordúl vele meg a tenger szörnyü hatalma:

Mint, Viddin! tereád fordúlt meg erőszakos Árpád;

Akkor dárdádat nem birtad emelni fejére,

Nyelved is elnémult; de az otthagya téged azonnal,

S a szaladó seregekhez elért. Reszkettek előtte

A sanyarú Rémek, s népét kergetni szünének;

Ő pedig így szólott, s meghallák a hadak őtet:

„Hősök vagytok-e még? tí vagytok-e, kikkel Ügeknek

Hős fia, Álmos apám indúlt telepedni nyugatra?

Vagy hova futtok most? Hah! hol vagyon a ti hazátok?

Vissza magyar! most vissza velem, vagy halni, vagy ölni!

Merre vasam villog, s hadat űző hangja sivítand.”

Így szólt, s a hadakon végigharsog vala hangja.

Mindjárt égre ható riadással visszanyomultak

A szaladók. Valamint mikor Isten járja hatalmas

Lábbal tengereit, hullám megy előtte tolongva,

Mely az idős sziget orma fölött tüneményesen elcsap,

És szirtet, partot betemet zabolátlan özönnel:

Úgy mene a had erős Árpád fejedelmi szavára.

Megfúvá kürtét Lehel is, s a nemzeti zászlót

Vitte magas kézzel Bulcsú; most lelkesedetten

Mind új harcra hevűl, mind új dúlásra törekszik.

Most vala, hogy futa Isten elől a mátrai Rém is.

Tüstént a csüggedt sziveket megszállta merészség.

Kund, s lobogós fia Csörsz ordítva rohantak előbbre.

Jött Tas is, és ragyogó kardját hozzájok emelte.

Istenes Und bátrabb viadalba vezette vitézit,

És maga hadrontó hatalommal víva közöttök.

A bolgár harcot bátrabban tűrte Zoárd is,

És kivivé tetemét a vélt Viddinnek előlök.

Kadosa, hogy hallá riadozni vezére szavával

A harsány kürtöt, dárdát emelinte hevűlten,

S nem birván, valamint ezelőtt, keseredve lehajtá

Büszke fejét, és könnyei a dárdára csorogtak;

Bojta is elbágyadt szemeit még egyszer emelvén,

A magas égre veté, s így szóla törékeny ajakkal:

„Oh csak még ma viselhetném a harci szerencsét,

S bajvívó karomon bolgárok vére csorogna,

Mily örömest halnék; de talán majd halni fogok, haj!

S a csata híre között nem lesz ragyogása nevemnek.”

Ekkép szóla keservesen, és bágyadva lehunyta

Bús szemeit; de Hadúr ráinte nagy égi kezével,

S sorsa, hogyan kéré, a harc, és harci halál lön.

Fenn, hova emberi szem, sem az agg föld hangja nem érhet,

Áll egyedűl gyönyörű ragyogással az életi csillag.

Onnan külde sugárt a hős tetemébe Hadisten.

Szállt a tiszta sugár, vékony ragyogása megosztá

A levegőt, s kedves hangzat jöve lassan előtte.

Éledezett a hős. Lelkét öröm-ösztön emelte,

S a jövevény hangzat megrázkodtatta halálát:

Végre beszállt a fény, s kebelében vette lakását.

Akkor Bojtának megnyilt szeme, homloka gyógyúlt,

És behegedt. Tetemét nagy erő izgatta, s merészség.

Ismét látá a napot, a napalatti világot,

Látá a szörnyű viadalt, s kívánta veszélyit.

Lóra kapott, és népe közé vágtatva kinyujtá

Fényes acélkardját, hol örömbe merűlve tekinték

Bámulatos szemmel katonái, s nyomába rohantak.

Így mikor a daliák mind föllázadtak, előttök

Hadvezető Árpád szágulda serényen: az izzadt

Mén futa, mint szellő, tajtékzó szájjal alatta,

És földet döbbentve vivé fejedelmi hatalmát;

Ő pedig ült, daliás képén nagy lelke kitűnvén.

Rettentő szeme, mint az erős nap fénye világolt,

S mint az ölő villám ragyogott markában acéla.

Párduca messze repült suhogó szélszárnyon utána,

S fenn a bús levegőt rezgő lobogója hasítá.

Gyorsabban nem száll az egek villáma, sem ennél

Nem rettentőbb a felhők szakadása, holottan

Végtelen országok zuhogó özönébe merűlnek;

Nem megyen így keserű mérgében az étlen oroszlán;

Csak bátor keselyű rohanása hasonlatos ehhez,

Mely magasan suhog el szárnyával az égi szelek közt,

S a morajos felhőbe merűl. Ott szája hegyébe

Villámot veszen, és sziklás fészkére lecsattan.

A fejedelmi vezér ekkép szágulda, s omoltak

A népek, valamerre csapott. Maga dölyfösen állott

Rettenetes Viddin, szédűlt feje újra fölélvén,

És Bulcsúra veté másodszori harca haragját.

Véresen, és bátran állott ez előtte, s kezétől

Félté, nem félvén maga, a nagy nemzeti zászlót.

Ekkor jött Árpád rohanó népeinek előtte.

Kit mikoron látott nagy erőben haemosi Viddin,

Hadra szokott szive megdöbbent, s kétségbe vonúla,

De hamar ismét a vak tűz szikrája fogá el,

S lelke vadúl ily gondolatokba merűlve tünődött:

„Viddin! Viddin! erőd hova lett, hova bátorodásod,

Mely veszedelmiddel nőtt, mint kísértetes árnyék

A lemenő nappal, hova lett most bajnok eszedből?

Hah! hogy egy ember előtt meg kell döbbennem ijedve,

Aki előtt csak imént seregek nem mertenek állni!

Óh szállj vissza megint hadi bátorsága szivemnek:

Nem gyermek vagyok én, nem enyelgő gyenge leányka,

Nem! hanem a bajnok Temoronnak fajzata Viddin,

Akik erősök nemzettek, hogy lenne vitézebb

Minden egyéb hősnél, és általa lenne dicsővé

A bolgár sokaság... Ám jőj hát büszke lator, te,

Jőj, hogy véred után Viddinnek híre maradjon.”

Hasztalanúl így szólt, s az üres levegőben enyésző

Szózatival gonoszúl játszott a csalfa szerencse.

Ő szaporán Sthenelos ménét megkapva, reá űlt;

Tarta nehéz pajzsot, s kivoná új kardja hatalmát,

Mely még vértelenűl nyugodott a cifra hüvelyben;

Most pedig a legerősb bolgártól fényre hozatván,

Síva röpűlt, s a porlevegőt csillogva hasítá.

Árpád, hogy daliás Viddint közelíteni látá,

Ráösmert, s egy pillanatig szűntette rohantát.

Majd az előre haladt sokaságot félrekerítvén

Szólt s ezeket mondá Viddinnek lelke hevéből:

„Ösmerlek Bodony, (így hangzék magyarúl neve) híred

Elterjedt, valamerre magyar hordozza szerencsés

Fegyvereit; de gonosz bélyeg van nyomva nevedre;

Mert nemzettagadó kész vagy gázolni rokon vért

És bérért idegent szolgálsz; idegennek adózol

Annyi vitézséggel, hogy végre erős hadi munkád

Hírt hozzon neki és neked, és népednek alázást.

Vajha ne jósoljak, hír nélkül fogtok enyészni,

A fizető úrnak harcaiban elaljasodottak,

Száma fogyott kis nép; mert önként messze szakadtok

A vértől, melyhez tartozni szerencse s dicsőség.

Térj meg azért, hajtsd meg karodat hódoltan előttem,

Térj meg népeddel, nagy térű földet adandok

Birtokodúl s helyet és szólást a népi tanácsban.

Nemzetnek léssz tagja, kit én, - úgy adja Hadisten!

Megtelepítendek e boldog földön örökre.”

E szavakon Viddin gondokba merűle; de büszke

Szíve acéláról a szó nyila végre lepattant,

Meghódolni kevély, inkább hódítani vágyó,

Veszni rohant vadságában elszánt vala menni

A veszedelmes uton; megtérnie szégyen eszének.

Hős Árpádhoz azért így szólt vala válaszadólag:

„Csábítók szavaid; de valók nem, büszke vezér te,

S nem csatatérre valók, hol kard és dárda parancsol.

Vagy hiszed azt, hogy kit még ember meg nem alázott,

Viddin előtted csak szóért meghódol örömmel?

S nem gázolsz-e te is, ki fenyítesz, szinte rokon vért?

S földet igérsz, mely még el nincs foglalva? s ha Isten

Úgy akarandja, soká nem lesz? De halálos ütésre

És nem szóra jövék ma eléd. Az utóbbi világ majd

Lássa meg, a két nép meddig fog fényleni? Melyik

Fogy meg előbb nemzettagadó romlásban elesvén;

Kettőnknek sorsát pedig itt válassza ez óra.”

Így szólt s megrohaná a nagy fejedelmi leventét.

Mint mikor éktelenűl zendűlvén, összecsap ég, föld,

S a beborúlt egeket csak villám fénye deríti;

Itt pedig elmohosúlt üregekből kél dübörögve

A zivatar, s vele fölharsog nagy tengered, oh föld!

És egyszerre világ vas sarkai meghasadozván,

Völgy, és hegy remeg, a nap, hold, és csillagok ingnak,

S mindeneken rémítve uralkodik a vad erőszak;

Ilyen erőszakkal két hős egymásnak eredvén

Összemegy itt földet rengetve, halálos ütésre,

És csattog, csörög a fegyver, s a fényes acélhegy

Messze kivillámlik, haragos szikrái lehullván.

Bámúl a sokaság környűl, és szünteti harcát;

De hamar elzúg a szélvész, hamar elvesz erősök

Karjai közt a harc, ha harag gerjeszti föl őket,

S véröket, életöket meg nem kímélve csatáznak.

Vág Viddin, s fényes vasa Árpád pajzsa felé száll,

S azt nagy zörgéssel ketté lehasítja középen;

A rezet, és a bőrtömetet, s a vas lapot egyben

Megszegvén bemerűl; de nagy Árpád sértelenűl van;

Visszacsap, és Viddin sisakára lecsattan ütése.

Szörnyebbűl ennél Istennek mennyköve nem csap,

Nem súlyosb a vízszakadás. Nem tartja hatalmát

A sisak, és nagy haj, sem erős koponyája; az éles

Vas lemerűl, hol az életerő lakik, agyvelejébe,

És hidegen megy mélyen alá. Viddin feje hajlik,

Mint hajlik Haemos tetején a díszes iharfa,

Melyet hasztalanúl sok időig vágtak erőtlen

Fejszések, s környűlültek fáradva; de jő a

Tengernek zivatarja vadan, megrázza tövében,

S ott harsogva ledől a nagy fa vak éjszaki völgybe.

Így dőltél te is el, bolgárok erős feje, Viddin!

Rajtad az összetörött fegyver rémítve csörömpölt,

És bátran dobogó szivedet megtörte halálod.

A fejedelmi magyar tovamenvén, déli világként

Vitte az öldöklő vasat, és sereg omla előtte.

Bojta, hogy a harcokhoz elért, népére Zalánnak,

Mint lecsapó sólyom, veszedelmet, s szörnyü halált vitt.

És legelőbb agyas Ocsko fejét megszegte vasával,

Aki legott nyergére borúlt, és vére leomlott.

Ennek védelmét Krallin vállalta ivére,

És nyilazott, de nyilát nem jól hordozta szerencse.

Elröppen vala Bojta fölött, és messze suhanván,

Gyengén a lobogós Csörsznek süvegére leszállott.

Még egyszer nyilazott, de vitéz Bojtára hiába

Szórta nyilát. A bús vég még nem szálla szivéhez.

Bojta ezenközben lecsapott Dernára, ki görcsös

Nagy bottal közelíte vadúl; őt Bojta fülénél

Balról támadván, megvágta, s midőn amaz erre

Megfordúlt csikorogva, nehéz véres feje zugván,

Jóval előbb, hogysem botját Bojtára lecsapná,

Már hős Bojta, nyakán beveré kardjának acélát:

Így ez is a véres földet megölelte, keserves

Kínjában kezeit rágván. Nagy botja fejénél

Fetrengett, mint egy magas ág letörött fa tövénél.

Bojta továbbrándult, s Rányit megütötte derékon,

S cifrás nyergéből lebukott ez azonnal. Utána

Elvesze Dorminolik, s agg Kempi Preheszka fiával,

Sárga Zoborral, kit mikoron kopját löke hozzá,

Visszavetett kopjájával hős Bojta lesujtott.

Ment azután, hol nagy zajjal fejedelmi leventék

Víttanak egymás közt. Hős Kund Alpári Zalánnal;

A lobogós Csörsszel Hermes; lángfürtü Preheszka

Visszaverő Tassal, kik, mint az erőszakos éjszak

Erdeje zúg, ropog a zivatarban, zúgva, zörögve

Egymás közt iszonyú zajjal fene harcokat űztek.

Bojta is arra rohant, s Hermes katonái közűl az

Ellene jött macedó Theophilt nyakszirten ütötte.

Védni rohant Xenophon, Hermes testvére, dsidával.

Bojtát hóna körűl megszúrta, de Bojta boszúsan

Visszacsapott, és jobb karját leütötte könyökben,

S nem szűnvén, kebelébe veré a kardot; amannak

Teste legott leesett, s nyájas képére halál űlt,

Bús feketén, mint űl tengerre az éktelen éjfél.

A porban még fetrengett, rángatta nyakával

Gyenge fejét, s Hermes! Hermes! kétszerte kiáltá.

Harmadszor rebegett, s ajakán testvére nevének

Hangjai szellőként szomorú lelkével enyésztek.

Így vesze ő, Bojtát a seb fájdalma hevíté.

Népe közé mene kötni sebét; de körűle süvöltő

Torkokon a görögök Hermest szomorodva kiálták.

Jött az, s a lobogós Csörsznek kikerűlte csatáját.

Mint röpülő nyíl, jött, s haj! öccsét halva találta.

Nem várt, nem szólott, köny nem futa bánatos arcán;

De szive síra, s boszút ordított benne haragja.

Mind a népe között álló Bojtára mutattak.

Arra rohant; az erős népet dárdája megosztá,

Bojtához juta, és oldalt megszúrta dühödve.

Bojta nehéz szívvel tüstént eldőle, s veszendő

Bús feje porba merűlt. És ekkor az életi csillag

Visszavevé sugarát, mely búsan zenge, miként zeng

A panaszos lantnak megpattant húrja, s rezegve

Égbe kerengett a kínnal telt földi határból.

Ossa vidéki Philó bal szárnyát űzte nagy Árpád,

S már készűlt a várasiak harcába merűlni,

Hogy kezöket fáradt Undról csattogva leverje;

De szomorú zajjal jött Bojta halála fülébe,

S a győző Hermest bús szemmel látta ragyogni.

Ekkor megfordúlt, s biztatván, szóla Lehelhez;

„Hallod-e a bús zajt, szép kürtű gyermeke Tasnak?

Haj! nem csalfa zaj az, Bojtának veszte van ottan;

Menj szaporán, ódd a népet, verd vissza ölőjét.”

Monda, s rohant a hős, szép kürtű gyermeke Tasnak.

Lógva hagyá buzogánya fejét kürtének alatta,

S dárdát vett jobbjába, de a hadi kürtöt először

Megfúvá nyargaltában. Harsogva hatott el

Hangja, s az elcsüggedt fejeket büszkébben emelte.

Bojta körűl tüstént iszonyú harc támada. Hallák

A kürtös daliát közelíteni, s bízva csatáztak.

Hermes is elborzadt hangjára, s kitére közűlök,

Hogy Lehel ellen erős dárdáját győztösen üsse.

Összemegy a két hős. Hermes téveszti szurását,

Ellensége ruhái között megy el érc hegye. Akkor

A szép kürtü Lehel Hermes pajzsának irányoz,

És üti; de kitörik ropogó dárdája kezéből;

Őt Hermes nyomban, mint gyilkos erős fejü sólyom,

Űzte, s körűl szomorún harcoltak Bojta vitézi,

S már emelé iszonyú magasan dárdája hatalmát,

Mely mint nagy mennykő csattana Lehelre, de gyorsan

Visszaszökik jó sárga lován a szittya levente,

És buzogánnyal csap Hermes mellére, holottan

Nyilt vala a páncél, s vastag nyaka bőre fehérlett.

Ottan (előbb hogysem suhogó dárdája leszállna)

Érte csapás, s felső csontját döbbentve betörte.

Hermesnek dárdája leszállt, de nem olyan erővel,

Mint kele, s kártalanúl lezuhant vállára Lehelnek:

Hős Lehel a dárdát büszkén elrázta magáról;

De Hermest végső lélekzete nyomta. Keményen

Csapkoda rá Lehel, és agyban verdeste. Lefordúlt

Ő, s szép fegyvereit, s testét paripája tiporta.

Ekközben Krallin Lehel arcát vette irányba,

És meg is érte, piros vérét bőrére kiontván;

De Lehel a könnyű sebbel nem gondola: harcolt.

És ismét jöve más nyíl is, mely szügyben ütötte

Sárga lovát. Megroggyant az, s nem vitte ülőjét:

Akkor mind örömes zajjal rohanának elébe

A sisakos görögök s tótok fejedelmi Zalánnal.

Ellenben leütött Bojtának népe csatázott.

Jött maga is fejedelmi Zalán, és üstökös Indát

Földre veré, süvegét, s koponyáját összehasítván.

Megkergette Vihart s oldalt úgy szúrta, hogy egyben

Összerogyott, és földre zuhant nagy teste lováról.

Már Lehel a hősök közepett maga álla; de jöttek,

Mint ropogó villám, lobogós Csörsz, s apja merész Kund,

Megronták a kört, tágúlást adva Lehelnek.

Jött Tas is, és harcolt rohanó fejedelmi Zalánnal;

Csörsz pedig egy csapatot maga bontott, s vitte halálos

Dárdáját legelől. Krallin futa tőle; de nyomban

Száguldott Csörsz, és félénk hátába ütötte

Dárdáját. Hegye messze bement, s megfúrta veséjét.

Gyors Krallin leborult. Íján megpattana húrja,

S dőltében nyíllal ragyogó puzdrája lecsörrent.

Csörsz kivoná az erős dárdát, s így szóla fölötte:

„Hitvány! tőled sem fog többé senki remegni;

Sőt tőled nem is, a nyiltól, mely szívedet őrzé.

Jó híred sem lesz; mert Csörsz, Kund gyermeke győzött,

Gyors nyilazó kezedet fényes dárdája leszegvén;

És nem lesz, ki dicsérhessen, mert nemzeted elvész

Még ma, reád pedig a pusztának férgei jőnek,

S tagjaidat megeszik, s nyomorúlt rosz véredet isszák.”

Így szólván fölemelte fejét a büszke levente,

Ment tova, mint vértől párolgó mérges oroszlán;

S a leütött Krallin katonái futottak előtte;

Más részről azalatt végső munkára sietvén,

Jára vezéri Philó, s a réműlt népeket inté,

A hadakat szaporán megjárta serény lovon, és hol

Viddinnek népét, s a többi vezértelen álló

Népeket észrevevé, fenn szóval kérve, fenyítve

Harcba tüzelte, s kemény sorokat rendelve továbbkelt.

És mikor a sorokat mind végigjárta, hadához

Ment ismét, s magasan viteté a várasi zászlót.

Ott a várasiak közepett vágtatva ragyogván

Harcba rohant; de közel jött már a párducos Árpád.

Földre veré Sthenelost, ki vezéri Philónak elébe

Futva gyalog sietett, kelevézét hátrafeszítvén.

A kelevézt Árpád elvágta, s utána leszegte

Gyenge nyakát az erőt vesztett nyúl szívü görögnek.

Árpád öldöklő kezeit nem vette le rólok;

Szűntelen ölt, s a nagy zászlót közel érte vasával.

Ott szorosan pajzsos görögök búsúlva megálltak.

Közbevevék a nagy zászlót a harci vezérrel;

De mikor Árpádnak megcsattana kardja közöttök,

Sárga halálképpel mind nagy réműlten oszoltak,

S a zászló remegett félénk tartója kezében.

Bulcsu leverte Thoást, Árpád a strímoni Zénót,

És Notarast: annak beleit kihasítva, emennek

Vállát érve, s erős fogait megtörve agyában.

Mind egyszerre nehéz fegyverrel földre zuhantak.

Árpád harmadszor Zákóra, a várasi zászló

Tartójára csapott. Megüté azt vakszeme táján,

Hogy tüstént nyergére borúlt, szédült feje csüggvén.

Ekkoron Árpádot végső diadalma vezette,

Rája rohant, szörnyű szemmel két félre tekintvén,

A zászlót kivevé, s magasan fölemelve kiálta,

Hogy végigrengett seregén nyers hangja szavának.

Nagy Faragónak adá, magasan hogy tartsa közöttök.

Ekkoron a zászlót meglátták gyors hadi népek,

Kik követék Undot, kik víttak nyalka Zoárddal,

Mind magasan ragyogó fegyverrel előbbre rohantak.

Megrémült pedig a görög, és futa gyorsan előttök.

A bolgár makacsan helyt álla, de kardja Zoárdnak

Irtogatá őket, mint tűz a sárga kalászok

Dús sorait, vagy erős fejszés töves erdei fákat,

Aki korán kimegyen sűrűn nőtt dombi berekbe,

Hol fiatal fáit szaporán vágdossa, s mikorra

Szemközt a delelő nappal fáradva lenyugszik;

Már hosszan beterítve van a zöld erdei tájék.

Ekkép ölte Zoárd, s kopjás katonái az álló

Bolgárok seregét; de megűzé párducos Árpád

Ellensége hadát, s most ketté válva, veszendő

Osztályban gyengén harcolt segedelme Zalánnak:

Hermes népeit ővele a harc mérge kizárta

Vára mezői felé. Lobogós Csörsz, s apja, merész Kund

S a fene képű Tas villogtak előtte tömötten.

Itt pedig a fejedelmi magyar csattogva szalasztá

A réműlt hadakat, s a várasi büszke csoportot.

Megfordúla Philó kétszerte; de a hadat űző

Árpádnak kezeit nem merte bevárni, nem a bús

Villámló szemeket, s daliás komor arca hatalmát.

Most imez, a rohanó seregek fejedelmi vezére

Megszüntette lovát, s nagy hangon utána kiáltott:

„Gyáva! Ki más ezerek lelkét viadalra tüzelted,

Futsz most kardom elől, nem tudsz meghalni vitézűl.

Bár hát fuss: de tiporjon meg vas lába lovadnak,

S a véres Tisza nagy halait táplálja sziveddel;

Mert nem vagy méltó seregeknek előtte ragyogni.”

Gúnyosan így szólott, hogy megfordítsa futását;

Mert igen óhajtá megvíni; de hűlve, remegve

Ment a csalfa vezér, mint párás csillag az égen,

Mely leszakad, s halovány lángjának fénye kialszik.

Már közel ért veszedelméhez. Tisza partja fölött egy

Fűz mellett hökkenve megállt. Örvényesen ingott

Lábainál a víz, remegő árnyéka halálként

Látszott mély fenekén, de körűle csoportosan álltak

A réműlt katonák. Mind erre rohantak eszetlen

Bódúlásokban, s nem volt, ki megója haláltól;

Hátúlról pedig a magyarok riadása dörömbölt.

Mint rontó zivatar jöttek csillogva, robogva,

S mérges ölő nyilak, és kopják röpdöstek előttök.

Ritkult a sokaság; jaj, üvöltés támada benne;

Holtakkal beterűlt a part, s Tisza árja piroslott.

Árpád is véres kardját hüvelyébe taszítá,

És dárdát ragadott, s kivetette vezéri Philóra.

Jó tova volt, amennyire majdnem futhat el ember

Húsz lélekzet alatt; a szörnyű dárda pediglen

Elfuta, mint villám, s lecsapott derekára Philónak.

Ekkoron az többé nem mert mulatozni helyében;

A víznek szöktette lovát. Hortyogva vesződött

A hű pára, s urát magasan hordozta; de égett

Ennek háta közén a dárda, s befogta sötétség

Bús szemeit. Most mind zajosan szöktettek utána

A vert, dúlt seregek, s mikor a mély vízbe merűltek,

Két részről kicsapott a víz, s gyász színbe borulván,

A letiport füveket görögök vérével itatta.

Benn az erős örvény közepén sok bajnok elűle,

Sok lemaradt lova hátáról, elhányva sisakját

Küzdött a habbal, de veszendő társa lehúzta,

S vad halak étkéűl a mélybe ragadta magával.

Másokat a nyilak értenek el, kik halva lehajták

Vérbe borúlt fejöket, s bőrös pajzsokra terűltek.

Haldoklók közepett sokszor lemerűle az élő.

Jaj hangzott, s szomorú bőgés, s magas égbe kiáltás;

Zengett a dagadó Tisza, s partjai visszamorogtak.

Ossa vidéki Philót siető lova vitte: de mostan

A szárazhoz elért, s lerogyott, párája kifogyván.

Ott ura is csak alig birván nagy fegyvere súlyát,

Nyögve kiváncorgott, s lelkét a partra lehelte.

Ez lett a kiveszett görögök hírére Görögrév.

Ekközben tüzesen harcolt a második osztály,

Még fejedelmi Zalán, és a lángfürtü Preheszka

Álltanak, és az erőt nyomták bizodalmas erővel.

Példájokra megállt Alpár bús népe s csatázott.

Mindennél rettentőbb a lángfürtü Preheszka.

Ez hogy sárga Zobort, kit főkép kedvele köztök,

Nem látá a harci mezőn, fene bánatot érzett

Durva szivén, s lobogó dühhé vált búja szivének.

Vér habzott ajakán, s égett hadi tőre kezében;

Szerte futott, ordítva fiát, és ölve kereste.

Sokszor mennydörgő szava zengett a hadi zajban:

„Hol vagytok kik elöltétek deli gyermekem éltét?

Hol ti veszett ebek? Oh mért bátran előmbe nem álltok,

Hogy lecsapott fejetek dőljön tetemére fiamnak?”

Így ordíta. Reá bátran rohanának az elhúnyt

Bojta vitézei: ő pedig ölt, s pusztíta közöttök.

Mellben szúrta Bakót, mikor ez buzogányt vive rája,

S fültövön agg Csabait, s a tőr áltjárta egészen

Hősi fejét. Ezeket tüstént betakarta halálok,

S testeiken habzó paripák vágtatva tiportak.

Ezt az erős Balator nem tűrte nyugalmasan, indúlt,

Mint szakadó felleg, s arcúl támadta Preheszkát.

Szinte fejét ketté vághatta; de összesivítván

Parti darázsrajként rázúgtak az ifjak azonnal,

És leverék apjok lábához, előbb az idősbik

Szúrta, s vidám szeme húnyorgásit örökre lezárá.

Ott elesett Balator, s hálóként összelyukasztott

Teste, körűl, bőven gőzölgő vérit okádta.

Szint’ akkor, vesztére jövén, az idősbet agyalta

Réz buzogányával gyors Téti; de visszakerűlvén

A testvérekből háborgó Konka, nagy átkok

Közt Tétit hátúl karddal megvágta derékon.

A gyors Téti hajolt, valamint szép délszaki szálfa

Hajlik az erdőben, melyet vihar ére középen;

Mégis emelte vitéz karját, és visszasuhintván,

Ketté vágta fejét Konkának: csakhamar őt is

Körbe vevék, s az erős, és bús atya tőre hegyével

Megszúrá mellét, hogy szörnyethalva lefordúlt.

Most iszonyúbb lett még a harc riadása közöttök.

Mint mikor a sívó tigriskölykekre rohanva

Öl, pusztít nagy erőszakkal két sárga oroszlán,

S nyomban előrohan a tigris nő, s híme: holottan

Körmeik, és fogaik egymást lángolva szakasztják;

Reng a nagy barlang, s morajokkal bömböl az erdő:

Így küzdött, fiait védvén, lángfürtü Preheszka,

S messze sivalkodván szava, s hosszú tőre ragyogván,

Rettentő vala harcaiban, s rohanása halálos.

Hallá ezt alpári Zalán, s bizodalmas erővel

Villogatá kardját; de körűl alig állhata népe

Kundnak, s a lobogós Csörsznek, s fene Tasnak előtte.

Még csak az elbúsúlt atya harcolt győztös erővel.

De most közbecsapott Karadónak gyermeke bátran,

A pajzsos Televér, s mint kőtorony álla közöttök,

Somnyelü dárdáját sebesen forgatva fejöknél.

Izmos volt Televér, izmosb valamennyi vitéznél,

Aki ma itt harcolt, s volt bátorsága szivének

Tagjaihoz képest: ki sem is tért senkinek, és a

Seregeken dúló keze, s fegyvere véres utat tört.

Hímes erős kápát emelintett barna fejével,

És pajzsán látszott az iramló Rémnek alakja,

Akit erős Isten hajdan megaláza Kiónál.

Így mene nyugtalanúl járván a vas csapatok közt:

Dárdáját vér és por lepte, s vitézi ruháját.

Most, hogy alóla kidőlt lova, harcra gyalog mene, döntő

Órjás lábával letiporta az ellene küzdőt.

Így jött a szörnyű ide is, s hogy zúgva kinyújtá

Hosszú dárdáját, megütötte Preheszka vitézlő

Két fiait, kik azonnal együtt a földre borultak.

Ott ugyan az, kit utóbb ért meg dárdája, ledőlvén

Élve maradt a holt testvér tört oldala mellett,

S lassan emelte fejét, s kivoná a kardot alóla.

Ekközben Televér ágyékon szúrva lesújta

Még egy erős testvért, s mikor atyjok szíve szakadva,

Vért sírván szeme, tőrével Televérhez utat tört,

A negyedikre rohant, s kebelét leszegezte vasával.

Ekkoron, akit előbb leütött, föltámada ismét

Holt testvérétől, s karddal megcsapta derékon

Dárdanyelét, mely ott mindjárt a földre lehajlott.

Még hozzá csapa másodszor; de hatalmas ütését

Föltartá Televér pajzsával, s visszarohanván,

Megragadá őt, és kardját kicsavarta kezéből.

Ekkor erős karral fölemelvén vitte magával,

Mint viszi héja fiát, s keselyű a gyáva galambot.

A gyermek szomorún vergődött, síva kiáltá

Hátramaradt apját. Őt a nagy bajnok azonban

Szüntelenűl ragadá, széles mellére szorítván.

De közelíte vadúl a bús atya, és löke súlyos

Somfa gerelyt, mely nagy Televért lábszáron ütötte,

Erre megállt, és a vergődő gyermeket ottan

Földbe csapá nagy erőszakkal, hogy azonnal elájúlt.

Rátapodott azután, s lelkét kitiporta dühében.

Oh mért kelle, szegény atya, nemzened ennyi veszélyre

Hős fiakat, vagy mért egyebütt nem veszhete léted,

Hogy fiaid szomorú végét keseredve ne látnád?

Jősz, s lecsapott fiadat már késő menteni. Gyilkolsz,

S haj! elhúnyt fiadat tőröd hegye vissza nem adja.

Jött némúlt kínban szaporán lángfürtü Preheszka,

S már fia halva feküdt. Televér is visszatekintvén,

Oltalmat keresett; gerelyét csikorogva kirántá

Nagy szárcsontjából; de hegyes tőrével elérte

Ellensége, s kinyílt hónát megszúrta, holottan

Mélyen elült a vas vérében. Szúrni akarta

Még egyszer; de reá, mint sértett erdei, mely nagy

Méreggel veri lángagyarát, s öli, marja vivóit:

Úgy mene megbúsúlt Televér, s megölelte derékon

Vérengző vas karjaival, s a földre lenyomta.

Ott hangos torkát végső veszedelmes erővel

Fojtogatá, s iszonyú kínzással elölte, aléltan

Földre rogyott maga is, s diadalmát érte halála.

Bámúlt a sokaság, iszonyodva megálla körűlök.

A fejedelmi Zalán többé nem merve megállni,

Vérző szívvel eredt szaladásnak. Utána csapongva

Csak kevesen mentek hűséges régi vitézek.

Már félig lemerűlt a nap, s bús gyenge sugára

E gyilkos földön, s vizein reszketve borongott,

S szálla setéten, mint örök éj, a felleges alkony;

Párducos Árpád most fordúla meg a Tisza mellől,

S amint jött sebesen, szaladását látta Zalánnak,

Aki, miként felhő szalad a szélvészes erőtől,

Mely feketén döbörögve kikél, s ordítoz utána:

Ugy szaladott szomorodva setét végének előtte,

S várait, és gazdag földét megvédni felejté.

A fejedelmi magyart nagy erő izgatta, serényen

Vágtata, s vitte vasát öldöklő karral utána.

Már közel ért, s zúgó Halecet megütötte. Lovastúl

Megdőlt az, s ott halt, lelkét elszánva uráért.

De legelől futa gyors paripán a gyáva vezérlő,

S futta körűl immár kört vont a barna setétség.

Ekkor elállt Árpád, s harsogva utána kiáltott:

„Alpárnak fejedelme! megállj, hova futsz el előlem?

Hol van büszke szavad, melyet követeiddel üzentél?

Vagy fuss bár; de tudom többé nem látod ezentúl

Alpárod mezejét, se füvét nem rágja le marhád.

Bajnokaim, s az erős fiak anyjai, díszleni termett

Hajnal ölű hölgyek fognak telepedni meződön:

Rajta tenyészend e nemzet, s országokat állít.”

Így szólott. Amaz a rettentő szózatok árját

Még hallá, s szörnyű dobogással vert szive keblén.

Meg sem is álla, kevés haddal keseredve szaladván

Honna határaitól, miglen Nándorhoz elére,

S búba merűlten csak távolról nézte sajátját.