Zarándokút

Menni terv nélkül és gondolat nélkül.

Ruhámon lassan átmelegszik a nap,

a szél körülsusogja fülemet

s eszembe juttatja, hogy élek.

A fák incselkedőn az útra hajolnak

s kövek görögnek lábam elé.

Kezemben régi hangszeremet keresem,

mely összetörött, elveszett.

Eszembe jut a szerelmem is

s ha már így van, ideírom:

Olyan hűvös, mint az esti szél

s olyan messze van, mint a csillagok.

Az alkonyi fény kering, forog,

örvénylő habja elragad:

Andersennel találkozom

s álmodom ezeregyéjszakát.

Idegen arcok közé bukkanok.

Látom testükből égignyúló lelküket,

amint barnán, sötéten imbolyognak

és sírnak a fűzfák alatt.

Minden halat kifogtam a folyóból.

Virágfűzéres messzi barlangjából

szánakozón kacag felém

a sötétruhás Fejedelemasszony.

Lassan húsvét hetébe fordulunk.

Krisztus már indul a Kálváriára.

Zarándokútban piros bogyó

és fájdalom mindenütt terem.

Korbácsütéssel ezer keresztet

hajszoltak már velem a hegyre,

ott állnak mereven a lángos éjszakákban

s mégsem akarnak rájuk feszíteni.

Tegnap a pacsirták is hazajöttek.

Elég volt már a szenvedés.

Az élet lassan fölém takarja

a csöndes napok sátorát.