Zavart hangok az ének mesteréhez

Ódát nem tudok én most, elégiát sem, ditirambot sem

Zengeni Hozzád.

Egyszerű, tiszta, lebegő kicsi dalt se tudok,

Mely szállna szívemből, szállna, mint békés tűzhelyi füst száll

Kéken az őszi azúrba.

Lelkem levegője tisztátalan s zavart,

Úsznak benne mikrobák milliói,

Nem látom boltozatját jaj, arany-egednek, Arany.

Csak egy-két emlék, egy-két sejtelem csak

Rezzenne réveteg,

Ködlene, indulna, tapogatózna félszegen feléd,

Hogy ne maradnék végleg adósod, ki költő voltam egy kicsit mégis.

Körül a földet ingatják ordító vak viharok,

Míg sírod ormán zajtalan suhanással siklik az idő

Testi halálod óta félszázad fordul ím komoran,

Az ötvenedik év suhan át -

E kísértetesen gyönyörű pillanatban

Fogadd el ezt a fáradt hangzavart,

Belédfogódzó disszonanciát.

A múzeumi szép szobor előtt

A lábam sokszor, sokszor lett gyökér.

Elnéztelek, ahogy magasban ülsz

Mélán, Toldid és Piroskád felett.

Gondoltam: ülhetnél máskép is itt:

Mint egy Isten a teremtményeit,

Nézhetnéd őket úgy.

Kemény gőggel, királyi diadallal.

Hiszen Te gyúrtad őket

Ilosvaiból, sárból, semmiből,

S létre lehelted halk „legyen”-szavaddal.

Mégsem úgy ülsz, mint diadalmas Isten,

Művén örvendező.

Emberin ülsz, komolyan, szomorún,

Hiszen lábadnál a két érc-alak

Két gyermeked, kikbe szíved szakadt,

Véred növelte őket ily szép-szálnak,

Ha már egymásnak nem adhattad őket,

Adtad a magyar halhatatlanságnak.

Te nem úgy ülsz ott, mint az Alkotó,

De ők tisztelnek teremtőjükképen.

Ha soká nézem, Miklós vas-kezében

Megrezzen a gerezdes buzogány -

S a láng Piroska fölvetett szemében

Feléd lobogja rajongva: Atyám!

Atyjuk vagy, - s mégis milyen roppant úr vagy,

Teremtő, eleve-rendelő, kemény,

Még ott, szoborként, a Te lábaidnál,

Még ott, a dicsőültség küszöbén,

Még ott sem egyek Toldi és Piroska.

Te szőtted sorsuk szép, szomorú szálát,

Nem változtat az örökkévalóság

Ezen az egyszer megszőtt fonalon.

Ülnek - köztük a Rendelésnek szobra -

Egyik jobb, a másik baloldalon.

Mi voltál voltaképen? „Fájvirág”.

Falakkal vetted magadat körül.

Bástyát emeltél, futó-árkot ástál,

Toronyra tűztél harci lobogót,

A monda s a történet köveit

Illesztetted egymásba mesterin,

Vár épült, az epika büszke vára,

Felvonóhídján lovagok robogtak,

Zajlottak a magyar előidők,

S ki a várat barátként ostromolta

S bevette végül gyujtó szeretettel, -

Túl bástyán, tornyon, felvonóhídon,

Túl az epika roppant kövein,

Belül, a vár legbelső udvarán

A vár lelkét, tündérét lelte meg:

A lengő lírát, egy szál „fájvirágot!”

Ki nem dobtad el végső lenge lepled,

Lelked mezítlen prédára nem adtad,

Ki sebeidre vontad a vasinget

S könnyeidre sisakrostélyodat:

Ritka költő-erény, mélységes mély férfi-szemérem,

Irigyellek, áldalak, magasztallak.