ZIVATAR.

Kél a nap s elindul az ég meredekjén,

Aranyos küllőin sebes szekerének;

Csend van, - a lágy szellő nem birja lerázni

Csüngő harmat-csöppjét a fák levelének.

Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,

A dolog méh elmegy hetedik határig;

Buvó rejtekében összesugorodván,

Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.

A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz;

Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap,

Udvarában, amely tágas, mint egy szérü,

Sürű köd és vékony felhő-rojtok vannak.

És tarjagos felleg támad mindenfelől,

Mely egymásba nőve, az ég elsetétűl,

Távol mennydörgésnek hallik mormolása,

S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.

Az égi háború kitör végezetre,

Teljes haragjában, teljes fenségében;

Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,

Hogy véges lakója csudálkozzék s féljen.

Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:

A vihar vonítva fut át világon;

Reá kigyulnak a cikázó villámok,

S az egész mindenség fényes tűzben lángol.

Szélvész rázza, tépi az erdők üstökét,

A hajlékony tölgyet guzzsá csavargatja;

A magas, egyenes fenyőfát derékon

Töri ketté, mint egy szálgyertyát, haragja.

Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb

Legyen a szikrázó villám lobbanása;

Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb

Legyen a mennydörgés harsány csattanása.

Zug a szélvész, zug a rengeteg mélysége,

Nyugtalan futosnak felriadt vadai!

A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,

Nem bir a szél ellen fészkéhez szállani.

Mintha az elemek végső harca volna,

Mintha minden helyet s alakot cserélne...

Talán e borzasztó istenitéletben

Az utolsó napnak van rajzolva képe?!

Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,

Az egyik keze bont és alkot a másik!

A villám dul, emészt; a mennydörgés szava

Megtermékenyiti a földnek határit.

Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,

Magát emészti fel lángzó haragjába’;

Az ég, mint egy békét ohajtó fellegvár,

Hétszinü zászlóját tüzi bástyájára.

Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből

Zuhogó patakban gyorsan folyna vére,

Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,

Óriás halottként némul el végtére...

Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,

S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,

A háborús élet zajtalan estvéjén:

Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.