Zola

Közös polgári végzet sírba dönté

Az igazságnak tollas bajnokát.

Szava lehelletével lángra többé

Nem szítja fojtott tűz zsarátnokát.

A rendületlen szív utolsót dobbant

S a fáradt munkás pihenésre dől:

Pihenhet már. A szikra lángra lobbant,

És lángja nemsokára éget, öl.

Ez volt a férfi! aki ilyen tűzet

Akart és mert és bírt éleszteni!

Egükből egy szavára leszédűltek

A régi kor kifáradt isteni.

De hát a földi istenek! Királyok,

Kéjhölgyek, pénzeszacskók és papok:

Ő kezdte a trónt gyujtogatni rájok,

S már minden deszka lángol, ing, ropog.

A kéjelgő nő testéről letépte

Merész keze a bűnfedő bibort,

S látók, a szépet mint mocskolja vétke,

Ki bájoló lábával ránktiport.

A kéj edénye mélyén rejlő mérget,

Mely megrontá a tegnapot s a mát,

A fényes trónon rágó undok férget,

Ő megmutatta minekünk: Nanát.

S föltárta rajtunk mind az izzó szennyet,

Mit eltitkoltunk önmagunk előtt,

Sebünket, mely oly rég idűlve gennyedt,

S a balgán bűnre tékozolt erőt.

Kimondta, hogy ma minden eszmény porban

S bár az igazság fejét törje be,

Ő volt az eggyik legromlottabb korban

Az emberiség lelkismérete.

Ha Páris a modern világ Rómája,

Ő e Rómának Tacitussa volt.

Az igazat mindég kimondta szája

S tölgyként, a szélnek sohasem hajolt

S midőn egy ország vétkeért egy embert

Itéltek nála bűnösebb birák:

Az igazságért ő fogott csak fegyvert,

Mit látni sem mert a hideg világ.

Egész világgal szállt ki egymagában,

S szaván a korhadt állam reszketett.

S a toll a kardot - megtámadta bátran

Az ősi átkot, a hadsereget.

Egész világgal egymagában szállt ki,

S egy országnak kiáltá: „Vádolom...” -

És győzött - bármily sok csapást, gunyt állt ki -

Ez volt a harcz! Ez a diadalom!

Óh drága volt ez igazság; és büszke,

Merész szerzője sokat szenvedett,

Kővel dobá a nép, amelyért küzde,

Börtönt izlelt, s száműzött életet.

De béle a martírjog erőt öntött:

Most irt uj evangéljomot nekünk.

Bálványt emelt, ki annyi bálványt döntött,

Mert bálvány nélkül meg nem élhetünk.

Termékenység és Munka és Igazság!

Titeket jelölt meg szövétnekül.

S bár a hatalmasok dühvel hallgassák,

Ez evangéljom mégis teljesűl.

Vagy Isten -, vagy magunkcsinálta sors van,

De mindenképen fölfelé törő:

Ki megmutatta, mílyen rossz a „mostan”,

Mondá meg, mílyen légyen a jövő.

S egész világ megrendűlt ilyen jóstól,

Kinek szájában tett lőn az ige.

A költő most is vates: pap s apostol.

S ő volt a legnagyobbak egyike.

Álszent átkozza: ám ha Krisztus élne,

Ő volna most legfőbb apostola.

Hiába fedte el a halál éje:

Az élet napját gyujtá meg Zola.