ZORD LOVAS

Halk csöndesség és néma báj

e zagyva lármás esti táj,

ha együtt mendegélünk.

A házfalakról ránkmered

az esti bánatpermeteg

és kivirul a vérünk.

Mint szomszédkertek ágyain:

szomorú lelkünk vágyain

átfoly a forró illat.

A két kert között kis sövény:

szomorú kézzel én szövém

lágy virágálmainkat.

A nagyvárosi tompa zaj,

mint ősz homlokra deres haj,

úgy botlik a szivünkbe.

Mi is zajongtunk eleget;

te nem velem s én nem veled.

S a zajra nagy csönd ült le.

S most roboghat ezer fogat!

Lezárod két sor gyöngyfogad,

kapuját ősi várnak.

Hova beért egy zord lovas,

sisakja régi, régi vas,

hol már senkit se várnak.