ZRÍNYI DALA

Hol van a hon, melynek Árpád vére

Győzelemben csorga szent földére,

Mely nevével hév szerelmet gyújt;

S messze képét bújdosó magzatja,

Még Kalypso keblén is siratja,

S kart feléje búsan vágyva nyújt?

Itt van a hon, ah nem mint a régi,

Pusztaságban nyúlnak el vidéki,

Többé nem győzelmek honja már;

Elhamvadt a magzat hő szerelme,

Nincs magasra vívó szenvedelme,

Jégkebelben fásult szívet zár.

Hol van a bérc, és a vár fölette,

Szondi melynek sáncait védlette,

Tékozolva híven életét;

Honnan a hír felszáll, s arculatja

Lángsugárit távol ragyogtatja,

S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bérc, s omladék fölette,

Mely a hőst és hírét eltemette,

Bús feledség hamván, s néma hant;

Völgyben űl a gyáva kor s határa

Szűk köréböl őse saslakára

Szédeleg ha néha felpillant.

És hol a nép, mely pályát izzadni,

S izzadás közt hősi bért aratni

Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;

S szenvedett bár, s bajról bajra hága,

Hervadatlan volt szép ifjusága,

A jelenben múlt s jövő virúlt?

Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,

Más faj állott a kihúnyt helyére,

Gyönge fővel, romlott, szívtelen;

A dicső nép, mely tanúlt izzadni,

S izzadás közt hősi bért aratni,

Névben él csak, többé nincs jelen.