ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,

Vérkönnyel ázva nyög feléd!

Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,

És marja, rágja kebelét.

A méreg ég, és ömlik mély sebére,

S ő védtelen küzd egyedűl,

Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,

Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

Áldást adék, sok magzatot honodnak,

Mellén kiket táplál vala;

S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?

Önnépe nem lesz védfala?

Szív, lélek el van vesztegetve rátok;

Szent harcra nyitva várt az út,

S ti védfalat körűle nem vonátok;

Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!

Te rendelél áldást neki:

S a vad csoport, mely rá dühödve támad,

Kiket nevelt, öngyermeki.

Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;

S míg hamvokon majd átok űl,

Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek

Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja

Szülötti bűnein leszáll;

Szelíd sugárit többé nem nyugtatja

Az ősz apák sírhalminál.

És más hon áll a négy folyam partjára,

Más szózat és más keblü nép;

S szebb arcot ölt e föld kies határa,

Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.