ZRÍNYI

Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre

A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;

A könyörű eget, a földet vizsgálja hiába:

Nem leli meg nagyait, nem téged, messze ható kéz,

Zrínyi! dicsőségünk, végső daliája nevünknek.

Minket béke ölel, kürtszó nem ijeszt fel öléből!

Völgy és hegy, s a frígyes egek gyönyörinkre mosolygók,

S kedvesek a ligeten folyamok menetében az árnyak;

És ha kedvünk, ha ez a lélek nem volna letörve,

Mely bal sorsa fölött diadalmasan álla, s vadonná

Pusztúlási között nem hagyta vadúlni hazánkat,

Bántatlan mulatozhatnánk százféle örömmel,

S verhetné az eget tíz ország szerte magyar dal;

De te, midőn egyedűl várad közepébe vonúlál,

Fegyverid, a leghűbb társak, villogva le hozzád,

S a hadat és a had munkáit büszke Szigetnél

Égi sugalmaktól íhlett lelkedbe fogadtad,

S mély vala, s szent a gondolatok forrása szivedben,

Mert a szent haza volt, az örökké drága magyarnak:

Akkor nem vala oly bájjal környéked igéző.

És mikoron, valamint a távoli tengeri zúgás,

Vagy mint eldühödött zivatar morajában utóhang,

Úgy zendűle föl a megharcolt ütközet, a már

Század előtt küzdött viadalmak hangja, körödben,

S istenedő szemmel daliákat, s harci vidéken,

Sok had tengere közt Szigetet, mint áll vala, látád,

S ősödet, elmaradó Vidot amint kémli vasával

És ,Deli Vid, Deli Vid!’ törököt rettentve kiáltja.

Durva török pedig elréműl, s fut előle hadastúl,

S a roppant tábor derekát fölijeszti futással;

Akkor az ifju tatár, s az erőben durva Demirhám,

Déli ölő szélként fölkelnek víni Szigetre,

És dörög, és reng a kapu sok szakadatlan ütéstől; -

Mindezeken mikor andalgasz, s a szörnyű csaták közt

Rózsavilágában, mint tündér hajnali álmot,

Felhozod a gyönyörű, a gyönge Kumilla szerelmét;

Vagy pedig intézed, deli Vid szép hölgye miként jár

Férje után Szolimán seregében, az angyali hűség

Szárnyain, és védőt mint lel viadalmas urában,

Őket jó Karabúl, mint sólyomszárnyu sebes szél

Hogy viszi rajta-ütő törökök boszujára Szigetbe:

Ilyen gondolatok közepett szép lelki világod

Földöntúli lakók seregével gazdagon, amint

Ontja dalait, az örök hévvel lobogókat, azonban

Néma, s borúlt, mint a mély sír, körülötted az éjfél:

Akkor sincs biztos nyugodalmad az őri falak közt;

Mert tolvaj török üszköt vet váradra, lobogva

Völgyi lidércként átröpül az, fölijeszti magányos

Éjedet ál fénnyel, s rettentő szikralökéssel;

És egyszerre lakod mind a négy sarka megindúl,

Rengenek a megütött falak, árkod gödrei telnek

S dárdavető hajdúk riogatnak benne falaidra;

Akkor az égi lakók lelkedből összezavartan

A fölvert álmok halovány seregeihez egyűlnek,

S képöket oly tisztán többé nem látja meg elméd.

Mégis erőt veszesz a bal időn: daliái Szigetnek

Hírkoszorú nélkül nem fognak menni halálra.

Mint viharok közepett magasúlva fogantatik a sas,

És közel a villám honjához kél ki rideg kőn:

Úgy amit magas elmédben hadakozva fogadtál,

Harc villámi között keleted ki világra: azért forr

Véresen és szilajon dalaidban az emberölő harc,

És az erő, a férfi kebel diadalma, királyként

Őrzi nehéz méltóságát zaj-szülte müvednek.

Igy te, dicső, kétszer fizeted le hazádnak adódat:

Vassal is, ami csatát zengél, tusakodva megállván

S rajtad ütő törökök már félnek lenni előtted,

Szűtelenűl, rend-bomlottan váraikba osonnak,

Reszketvén ott is hadat űző Zrínyi nevétől.

De ölel a haza, s mond örömében sírva fiának;

Mí pedig áldva füzünk szent emlékedre borostyánt,

És az idő röptét terhes bánattal elállván,

Kérdjük ohajtva; vezér költőt még ád-e hasonlót

Hozzád, hajh! te korán elirigylett fénye szemünknek!

Vagy kárhozva levénk, hogy örökké visszasohajtsunk,

S nagy példákra magyar már naggyá lenni ne tudjon?