Zsibvásáron

Megfáradt kedéllyel életúntan

A nyomor fog megbékítni engem,

Gondolom, ha látom, mint törekszik,

Fárad és küzd még az is, hogy éljen.

Zsibvásárra értem; szerte-széjjel

Korhadt házi bútorok hevertek.

Válogattak köztük, felrugák ezt,

Ócsárolták azt, avagy nevettek.

Ottan mérnek egy vas sírkeresztet,

Fontra adják, míg hajdan ki tudja

Hogy nehezkedett egy árva szívre

A kicsiny kereszt világnyi súlya.

Itt imádságos könyv vár sorára,

A sajtárus nézi fütyörészve;

Hajdan egy megtört szív jó barátja,

Aki vigasztalta, vele érze.

Sárga lombot lök belőle sárba

Szebb napokból megszentelt ereklyét,

S hogy súlyával meg ne rövidítse,

Gondtalan lábbal tapodja azt szét.

Nyoszolyát vesz ottan a kerítő,

Szent tanyáját szerelemnek egykor,

Üreset most, mint a téli fészek;

Dalja tudja Isten hol barangol.

Trágár élccel hordja el magával

Egy korcsmáros bájos hölgynek arcát;

Majd ivószobára fog lenézni,

Melyet hódolat melengetett át.

A lámpát meg egy tolvaj vevé meg,

Melynél a bölcs éjeket virasztott,

S míg az éjnek titkait kutatta,

Élvezetlen hagyta a világot.

Óh szentségtörő, gyalázatos faj

Sírokon vásárt nem félsz ütni?

Nem lép-é elődbe a kisértet

Melynek csendjét vad zajod elűzi?

Minden vágyad pár fillért keresni,

S egy világnak romját árúsítod.

Mért nincs megváltónk korbácsa nálam,

Hogy szétverném ronda társaságod.

Vagy nem néz-e már e dőre földre,

Aki nyúgodott a vas keresztnél?

S a könyv asszonyának szent imája

Nyom nélkül veszett-e el, mint a szél?

Tán az ágyat, e tündérvilágot,

Eladák mivel megéhezének;

Vagy megráncosodtak s arcaiknak

Rózsájával elhervadt szerelmek?

Hát a bölcsnek észlámpája is csak

Úgy aludt ki, mint kicsinyke mécse?

A száraz lomb bájos nőnek arcán

Önmagát már régesrég túlélte? - -

Más világ lép fel, ha mi leléptünk,

Ami nekünk szent volt, gúny tárgya

Veszne bár emlékünk is magunkkal

S mit szerettünk, szűnk egész világa!