Zsuzsika

Zsuzsika,

álmomba láttalak.

Világoskék ruhában álltál

a járda szegélyén,

a téli esőben,

kis utcai lány te,

szőke hajad koszorúba befonva,

búzavirágkék, tiszta szemednek

csillaga lángolt,

s éppen olyan voltál a sötétben,

mint ahogy álmodod önmagad ébren,

mint ahogy eldicsekedsz, mikor ittál:

„Mint egy vidéki

földbirtokos édes,

kis felesége.”

Ámde nyakadban

valami vastag

kendő fehérlett,

mint csitri leánynak,

hogyha a torkát

beköti anyja.

Ezzel jelezte

nyilván az álom

jelképisége

(és gyávaságom),

hogy mégse szerethetlek soha téged,

s beteg vagy.

Ezt persze nem érted.

Hisz még freudista sem vagy,

csak egyszerű, kedves,

jó, utcai lányka.

De azt, ugye, érted,

hogy gyönyörű voltál?

Már egy hete minden vigaszom annyi,

hogy visszaidézem

álombeli szoknyád,

búzavirágkék

nagy szemed, arcod,

torkod körül azzal a furcsa-lidérces,

tiltó lepellel,

s ha járok az utcán, vagy irodalmi

vitákba veszek részt a dobogókon,

lehúnyom a szemem,

hogy újra lássalak.