Zuárd.

Nyargal Zuárd az éjben

Tajtékozó paripán,

S szelíd érzet szemében

Reng a vitéz ölében

Egy karcsú szép leány.

Szél kapkod szög hajába,

Ág és szírt fátyolába.

Vitéz! mi zaj mögöttünk?

Bú tépi keblemet.

“Bátyád zúdul mögöttünk

Gátolni hű szerelmünk,

S hí küzdeni engemet.”

Ah mély börtön lesz sorsom!

“Ne félj! segít jó kardom.”

S fölcseng a kard, s nyugszik majd.

A lyány zokog s fülel:

Vitéz, legyőzted a bajt?

A fák között ki sóhajt?

“Bátyád, jer hagyjuk el!”

S tovább-tovább vad kéjben

Nyargal Zuárd az éjben.

Vitéz! mi zúg mögöttünk?

Fagy rázza keblemet.

“Atyád zúdul mögöttünk,

Átkozza hű szerelmünk,

S hí küzdeni engemet.”

Ah, most halál a sorsom!

“Ne félj! segít jó kardom.”

S fölcseng a kard, s nyugszik majd.

A lányt kétség űzi:

Vitéz, vitéz! ne vívj bajt,

Atyám a sírba sóhajt,

S ott lelkem üldözi.

S hóként a barna sziklán

Csügg szótlan hőse karján.

“A nap kel, mátka nézz föl!

Megnyílt az ősi vár!”

De a sötét szemekből

Zuárdra nem ragyog föl

Szerelmi bájsugár.

Hideg s holt a szép mátka:

Lesujtá atyja átka.